Több céllal kezdhetünk vitába egy Embertársunkkal, ekképpen a viták misztériuma is több fonákú. Egyrészről, van a vita, amely a haladást, előrejutást segíti bármely hétköznapon. Amikor el kell döntenünk, hogy jobbra menjünk-e, vagy balra, és ha az utat az egyik Embertársunkkal együtt szeretnénk megtenni, aki éppenséggel pont az ellentétes irányba menne, akkor bizony el kell döntenünk valahogy, hogy melyikünk vágya teljesüljön.
Van az eredetileg tanító indíttatású vita, amikor a szerintünk morálisan erkölcsös mellett állunk ki. Azt védjük.
És van a vita, amikor nem védünk morált, és nem is jutunk tovább a vita által, mert ugyan meg vagyunk arról győződve, hogy a vitán múlik valami, azon az égvilágon mégsem múlik semmi. Mindössze győzködjük egymást a magunk igazáról. Mintha bármi is múlna azon, hogy nekünk legyen igazunk, hogy miénk legyen az egyetlen igazság; letaroljunk vele mindent és mindenkit. Ekkor talán észre sem vesszük, hogy a vita egyetlen célja az, hogy a mi igazságunk legyen az egyeduralkodó.
Az egyes viták túlnyomó többsége tehát, az ego tajtékzásai. Illetve, erre használjuk őket. Mert a vitáknak is megvan az értelme, és haszna, de hogy a legnagyobb értelemmel és haszonnal jöjjünk ki belőlük, úgy hogy hozzánk tettek és nem elvettek belőlünk valamit, ahhoz, véleményem szerint, bizalom szükségeltetik nem kevesebb, mint maga a teremtői Gondviselés iránt.
Hajlamosak vagyunk igazságainkat a szeretethez, szeretetünket igazságainkhoz kötni. Aki egyetért velünk, az szeret. Aki nem ért egyet, az pedig ellenünk van.
De miért van ez így? Miért nem tudjuk az Embert, a jellemet, az egyéni véleménytől és igazságtól különválasztani? Miért nem vonzó legalább annyira számunkra a különbözőség, hogy a másik eltérő véleményen van, legyen az vallási, politikai, vagy bármely egyéb hétköznapi kérdés? Idealizált világ lenne az eltérő véleményre kiegészítésként, az igazság egy másik pólusaként tekinteni, ami kipótolja énünket, tudatunkat, kerekebbé teszi a világunkat?
Az a helyzet, hogy az énnek szinte muszáj állást foglalnia bizonyos kérdésekben, hogy ne veszítse el önmagát. Azt a részt, amit képviselni hivatott a teljességből. Hogy ki mit emel le az univerzumból, mi mellett foglal állást, azt még az egyes sorsfeladat is meghatározza. Időközönként azonban, ha hagyjuk megcsillantani valamely felsőbb részét saját valónknak, amit hívjunk, mondjuk felsőbb énnek, akkor rájövünk, hogy a tőlünk eltérő véleménnyel rendelkezőek bőven lehetnek ugyanolyan vonzók, mint azok, akik egyetértenek velünk. Igaza mindenkinek alanyi jogon van a saját szemszögéből, és nem szükséges egymással vérre menő harcot vívnunk, hogy a saját igazságunk elsöprő és diktatórikus diadalt arasson. Ez utóbbi olyan, mintha össze akarnánk zsugorítani azt az univerzumot, ami bőséges lehetőséget kínál. Meghagyni a másikat a saját igazságában és véleményében, békében, tulajdonképpen az Élet és a Gondviselés kreativitása iránti tisztelet. A Gondviselés iránti bizalom. Mindenkor, amikor valakit győzködünk, vagy úgy gondoljuk, a saját igazságunk az egyetlen helytálló, tulajdonképpen azzal a teremtői erővel viaskodunk, aki ennyire sokszínűvé formált bennünket. És csak az ego lehet önmaga által annyira vakhittel bíró, hogy legyen merészsége párbajra kihívni ezeket a bizonyos teremtő erőket.
Vannak, akik kimondottan személyes támadásnak élik meg, ha a véleményük ellen emelnek szót. Nem is csoda; az ego meg van győződve arról, hogy csak ő van, és ez igaz a saját igazságára is.
Mások büszkék arra, hogy mindig kiállnak a véleményük mellett. Ők valóban jól teszik szerintem. Hiszen nem vállalni önmagad színét, véleményét, igazságát, elhallgatni, bújtatni ezeket mások elől, ugyanolyan vétek, mint amikor mindent megteszünk azért, hogy igazságunk, saját színünk, diadalt arasson. A mérték a hangsúlyos itt is. Hogy vajon meg tudjuk-e mutatni a saját színünket úgy, el tudjuk-e mondani a saját véleményünket úgy, hogy fel is fedjük magunkat (mint a Létezés egy formáját) és közben tiszteletben tartjuk a másik Entitást is. Megengedjük-e magunknak, hogy tudjunk a létezés egy másfajta megnyilvánulási formájáról, ekképpen gyönyörködjünk a bőségben, a Gondviselés hatalmasságában úgy, hogy nem akarunk diadalmaskodni felette. És a különbözőség ellenére, vajon sikerül-e meglátni a másikban az Embert, a jellemet? Megértjük-e, hogy az ellenvélemény nem a saját személyünk elleni támadás, és ha őszinte, nem is függ a szeretettől, nem is hat ki rá, mindössze a valóság egy másik megnyilvánulása?
Az igazi demokrácia, szeretet, önmagunk felvállalása, és a másik fél különbözőségének tiszteletben tartása.Mi több, a Gondviselésbe fektetett bizalom, s a még nem vak, de egészséges hit mérföldköve is ez. Hiszen gondoljunk csak bele, mennyire állandó lenne az életünk, ha mindenki ugyanolyan lenne, mint mi, mindenki azt vallaná, amit mi. A különbözőségeink, nyilvánuljanak meg akármiben, nem csupán a létezés tanúbizonyságai végtelen eredetéről, de a létezés motorjai is.
Azt mondják, ha jól vitázunk, akkor a vitából annak lehetősége kerekedik, hogy közelebb kerülünk a másik félhez. Az egyes viták is létrejöttek valami okán, mint megannyi más dolog is, amit egy Ember kezdhet egy másik Emberrel ezen a bolygón. Rendeltetésüket így nem áll szándékomban megkérdőjelezni. És így van ez az ego-val is. De szerintem mind a kettőre igaz, az egora is, a vitára is, hogy helyes használatuk saját színünk, az univerzumból magunkra öltött megnyilvánulási formánk vállalása, amiről tudatni kell ugyan a világot, a környezetünket, de nem lehet célunk az, hogy saját színünk domináljon mindenhol. Ez saját fejlődésünk, lehetőségeink csorbítása lenne. Tudatunk tágítási esélyeinek megtépázása. Mutassuk, mondjuk el, ha mi zöldek vagyunk, engedjük, hogy megismerjenek bennünket és mi is ismerjük meg a másikat, de hagyjuk békén a piros színűeket! Inkább csodáljuk meg, hogy a pirosnak legalább annyi létjogosultsága van, mint nekünk. S minél több igazságra bólint rá valaki, ha azt nem is érzi emberbőrbe bújtatva, egyéni sorsúttal felvértezve teljesen a sajátjának, annál inkább van otthon az Univerzumban és annál inkább szövetségese a teremtői Gondviselésnek.
Számomra a jellem egyik ismérve, aki az eltérőséget tiszteletben tartja, legalább annyira, mint saját magát és igazát. Amennyiben pedig olyan szerencsések vagyunk, hogy egy tőlünk eltérő egyén van a környezetünkben, akit esetleg még szeretünk is, hálával tartozunk. Ő egy segítség a megvilágosodásunkhoz, a tudatunk tágításához. Ahhoz a fajta hatalmassághoz való közelebb kerülés, ami csupán a Gondviselésnek van.
