Aki járt már Badacsonyban és felment a hegyre a kereszthez, az a csodálatos panoráma látványán kívül kiállhat a sziklák szélére, ha van elég bátorsága. Nekem nincs. Tériszonyom is van és félek is attól, hogy leesek. Ez igaz bármilyen magaslatra. Vannak, akiket nem tántorít el holmi magasság vagy veszélyes szituáció, sőt keresik a veszélyt, élvezik az adrenalin okozta érzést.
Vajon mikor és hogyan alakul ez ki? Úgy gondolom, a legtöbb átlagos gyerek úgy nő fel, hogy „ezt nem szabad”, „ezt ne csináld”, „csak óvatosan” és egyéb anyai és apai féltések kísérik a kis életét. Hol van a határ, hogy ettől az ember később félni fog vagy élvezni fogja a veszélyes helyzeteket? Azt tudom, hogy vannak helyzetek, amikből a gyereknek tanulnia kell, ezért nem lehet és nem szabad mindentől megóvni. Szülőként, gondolom, ez nagyon nehéz lehet.
Sok szomorú eset történik ilyenkor nyáron a Balatonon is. Nemrég két gyerek fulladt a vízbe az egyik strandon, mert messze sodródtak a matraccal. Ilyenkor szinte alap, hogy a szülő a felelős. De vajon meddig vádolhatjuk a szülőt ezzel? Az egyik gyerek 17 éves volt. Ennyi idősen már tudni kell, hogy mi az, amiből baj lehet. Én így gondolom. A mai napig azért nem megyek sosem beljebb a vízben, mert mindig azt hajtogatták a szüleim, hogy „csak addig, míg leér a lábad” és „felhevült testtel sosem ugrunk fejest”. Apukám mindig percekig mosta magát, míg belemerült a vízbe. Ennyin múlna? Azt gondolom, a szülő felelőssége addig terjed, hogy mire a gyereke önálló lesz, tudja, hogy mit szabad és mit nem és hogy a nem az miért nem. Szörnyű tragédia! Egyszerre vesztették el két gyereküket.
És minden évben megtörténik. Minden évben megdöbbent. Elkerülhető balesetek. Nem tudom mi a jó. Félni és ésszel tenni dolgokat vagy puff bele a közepébe a „Csak egyszer élünk” szlogennel. A veszély érzete, az adrenalinlöket érezteti velünk, hogy élünk. Ez nagy igazság. Pánikbeteg vagyok és egyszer a természetgyógyászom azt mondta, hogy úgy kellene élnem, hogy mindig feszegetnem kellene a határaimat. Tudom más a vízbe fulladt gyerekek példája és az ejtőernyőzés, de a veszély az veszély.
Nemrég egy barátnőm 50 feletti édesanyja pipált ki egy bakancslistás élményt. Tandemugrás 4000 méterről. Minden elismerésem az övé. Igen, lehet, későn döbbenünk rá, hogy élhettünk volna izgalmasabban az életünket. Ezért írunk bakancslistát. De valahol azt is megértem, hogy ha valaki fiatalon belevág veszélyes vagy kiszámíthatatlan dolgokba és mondjuk fiatalon bele is hal. Élt és élvezte az életét, addig, amíg végleg kihívta a sorsot maga ellen.
Azt tudom, hogy sokan nem gondolnak bele, hogy az emberi test mennyire sérülékeny. Főleg ha esetleg alkohol vagy valamilyen drog hatása alatt van az illető. Őrültséget tenni veszélyes? Vagy az őrültség önmagában már túl van a veszélyen? Miért poén átfutni egy vonat előtt vagy felmászni egy hajó korlátjára stb…? Sosem fogom megérteni ezt a fajta viselkedést. Sokan nagyon bátrak lesznek, ha többet isznak vagy drog hatása alatt vannak. Ha tompul a kontroll, elveszik a veszélyérzet?
Azt hiszem, én megmaradok a kis biztonságos életemben és nem kacérkodom a sorssal. 😊
