Ezerkilencszázhetvenkettőben hajdanvolt országunkban eléggé hosszúra sikeredett a Köztársaságnapi ünnep, ahhoz, hogy a szélesebb néptömegek akár több napos látogatásra utazhassanak rokonaikhoz, ismerőseikhez. Akár külföldre is. Jómagam is így tettem: elhatároztam, hogy M-hez fogok utazni Debrecenbe, aki már orvostanhallgató volt ott. Mivel akkor már kétnapos volt a hétvégi munkaszünet, november huszonkilencedike szerdára, az ünnep másnapja (a dolgok logikája szerint) pedig csütörtöki napra esett – az akkori, munkához való hozzáállás(unka)t figyelembe véve –, az őrültséggel lett volna egyenlő, azon az egy pénteki napon dolgozni! A munkaviszonyban lévők – mint akkor már jómagam is –, viszont úgymond ledolgozhatták a hétfői és a keddi munkanapot.
Ezen, a szocialista időkben természetesnek számító ünnepnap/munkanap számítás-ismertető után, induljon hát maga a barakktörténet!Nos, azon a bizonyos november huszonhetedikei, hétfői nap reggelén gyalog keltem át a jugoszláv-magyar határon, ugyanis csak Horgosig mentem autóbusszal. (Lehetséges, hogy akkoriban ilyen korai órában nem is volt direkt járat Szegedre, de meglehet az is, miszerint csupán kalandvágyból tettem így.) A ködös, zúzmarás időben alig néhányan lézengtek a határátkelőn. A november huszonkilencedikei exodus még nem indult el.
Szeged felé bandukolva, egyszerre a műutat szegélyező árok partjára hányt kukoricaszár kévéken juhászpózban fekvő – akár Kukorica Jancsi kései utódja is lehetett volna –, atyafi körvonalai rajzolódtak ki a sűrű ködből. Amikor egy vonalba értem vele, feltápászkodva helyéről recsegő, durva hangon az útlevelemet követelte. Olyannyira ágrólszakadt, és mi több: képzetlen közegnek tűnt az illető, hogy eszem ágában sem volt átnyújtani neki úti okmányomat.
Látva habozásomat, egy elrongyolódott papírost nyomott az orrom elé, ám olyan gyorsan, hogy csupán felületesen tudtam kiböngészni, miszerint az illető személy – állítólag – valami biztos, megbízott, vagy mi, lehetett! Erre átnyújtottam a passzusomat, amit nagy csodálkozásomra, egy szempillanatnyi észrevételezés után rendben is talált, habár kétlem, hogy el tudta volna olvasni a szerb-horvát – na, meg pláne a cirill betűs szöveget –, ám az is lehet, miszerint e szállási atyafi, értett franciául?!
A mai napig sem tudom eldönteni, hogy valójában egy pitiáner szélhámossal – esetleg a falu bolondjával –, volt-e dolgom, vagy tényleg voltak ilyen, a hatalmi szervek által megbízott besúgók, akik a gyanús elemeket követték nyomon a határsávban?
A felnyújtott hüvelykujjam láttán nemsokára fékező Csepel teherautó – különben ez volt az egyetlen jármű a környéken – dumás fiatal vezetője egészen a Marx (ma: Mars) téri buszállomásig vitt.
Habár még csak reggeli kilenc óra felé járhatott az idő, a buszom viszont délután három körül indult – otthoni beidegződésnek engedelmeskedve – mindjárt ki is váltottam Debrecenig szóló távolsági menetjegyemet.
Hogy valahogyan elmúljék a néhány óra várakozási idő elindultam a szűkebb városközpont felé. Mit ad isten, kis idő múlva – a legnagyobb meglepetésemre – egy zentai ismerősömbe: H-ba botlottam, aki (Már abban az időben!), mivel oda nősült, átköltözött Szegedre.
Eme szerencsés véletlen találkozást igazán illett megünnepelni! (Ebben a momentumban kezdődött az egész utazásom alatt tartó erősen alkoholizált állapotom.)
Mivel a Virág cukrászda közelében voltunk éppen (Minő véletlen!), be is tértünk eme, a júgók által akkoriban igencsak kedvelt vendéglátóipari létesítménybe.
– Két pelinkovácot kérek! – rendelkeztem (szintén) az otthoni beidegződés szerint.
A pincérnő, cseppnyi csodálkozás nélkül – hiszen bizonyára nem én voltam az első jugoszláv vendége, aki ugyanezt az italt rendelte nála –, simán ezt válaszolta:
– Pelinkováccal ugyan nem szolgálhatunk, de van Unikumunk!
Addig kóstolgattuk e több mint negyven fajta gyógynövény keverékéből készült száraz jellegű likőrt, összehasonlítás képen a pelinkováccal, mígnem eléggé eleresztett hangulatban hagytuk el a nevezetes intézményt.
(A Ragadós száj- és körömfájás című fejezetből, amely része a még íródó Vendégségben a legvidámabb barakkban munkacímet viselő szövegemből. A fotó fényképgyűjteményem része.)