Elmesélek egy történetet, amikor egy 24 órás megfigyelő kamera végérvényesen a szívembe zárta magát. Utóbb már tudom, hogy ehhez semmi más nem kellett, csak annyi, hogy végre ne csak ő lessen, hanem én is vegyem őt észre. De nem csak holmi felületes pillantással. Hanem legalább olyan kitüntetett figyelemben részesítsem, mint amiben rendszerint ő engem 0-24-ben.
Mindig a folyosón volt, biztos pontként az életemben. És saját asztala is volt, miután azon az én térfelemet is beterítette a város napilapjaival, a szemüvegével, a piperéivel és a cigarettásdobozaival.
Amikor a fővárosból kisvárosba költöztem, hamar ráeszméltem, hogy van a kisvárosnak egy elhagyhatatlan „kelléke”: A néni. Aki a szomszédban él, aki mindig kérdez, aki mindenhová benéz, aki kilószámra tukmál a sárgabarackjaival.
Elhallgatnám a teljes igazságot, ha nem említeném meg, hogy kezdetben listát is készítettem róla. Ami valahogy ehhez hasonlóan festett.
Vali néni előnye: Betörők ellen nagyobb biztonságot nyújt, mint egy házőrző eb.
Vali néni hátránya: Rám, aki a fővárosból, egy egymástól elidegenedett közegből származom, frusztráló hatással bír, hogy valaki minden lépésemnek tanúja. Szinte a magánéletem része úgy, hogy nem én választottam!
De Vali néni lábai fájtak. Ezért soha nem ment tovább a folyosón. Ült a bejárati ajtóm előtt a kis asztalánál. És mint már említettem, mindig kérdezett.
– Nekem mit hoztatok a vásárból? – érdeklődött ezúttal erről, miután megcsodálta újonnan szerzett táskámat. Persze maga is elmosolyogta a kérdést, mert tudta előre a választ. Hogy semmit. Egy ilyen kérdéstől az ember mégis zavarba jön.
– Egy szál mentolos cigit tudok adni, ha szeretnéd!
A barátnőm elpoénkodta a választ, miközben én a bejárati ajtót igyekeztem felszakítani a kulccsal. Vali néni eközben komótosan felállt, megpaskolta maga után a széket és készült átülni a vele szemben lévő első ülőalkalmatosságra.
– Gyere, ülj le ide! – mondta. A bejárati ajtó meg közben megmakacsolta magát.
– Mennünk kell igazából… De a cigit szívesen! – hallottam a választ.
– Hová sietsz annyira? Lesz majd idő, amikor lassítanál, hidd el!
– Holnap reggel indulunk Horvátországba.
– Uhh, de jó lesz valakiknek! Hoznátok nekem tengervizet? A sós víz jót tesz a visszereimnek!
Az ajtó kinyílt. Hátranéztem, hogy tekintetemmel jelezzem a barátnőmnek, hogy szabad az út, de Vali néni addigra már felhúzta kis otthonkáját egészen a combjáig.
 – A sós víz csodát művel ezekkel! Majd ti is látni fogjátok!
–  Jó, ez megvalósítható! – mosolyogtam hátra. – Mekkorát kérsz? Féllitereset?
Vali néni, mint aki megmerevedett, markolta otthonkájának szélét a combját behálózó rengeteg felett. Aztán nagy önfegyelemmel mondta.
– Másfél.
– Kérsz bele valamit? A vízbe! Kavicsot, kagylót? Medúzát? – a barátnőmmel felváltva próbáltuk nevetéssel lejjebb engedtetni Vali néni otthonkáját visszereiről. De Vali néni híres volt arról, hogy úgy üti le a labdát, hogy a saját vicceit nem neveti el.
– Ide figyeljetek! – mondta és hatásszünetet tartott. Egyikőnk sem tudta, mi következik. – Én semmilyen rovart nem kérek bele!
De ezután mégis óriásit kacagtunk mind a hárman. És az otthonka ettől valóban visszahajlott eredeti pozíciójába.
–     Ha lesz esetleg üres és felesleges üvegetek… – ismételte Vali néni, én pedig bólintottam.
–    De csak vicceltem ám! – tette hozzá gyorsan. – Ne bajlódjatok ezzel!
Újra nevettünk ketten. Vali néni ezúttal nem. Csak amikor felkért minket arra, hogy ne nevessük ki, akkor nevetett maga is egy jóízűt.  
– Veled nevetünk, nem rajtad! – válaszoltam és bezártam magunk mögött az ajtót. Tudtam, hogy ezt az ajtót illetéktelenek ki nem nyitják a következő héten, mert Vali néni őrzi azt.
Aki volt már Horvátországban, tudja, hogy a tengerparton mindenhol fenyőfák lelhetők fel. Ettől olyan az ország, a maga vörös talajával, mintha találkozna a nyár és a karácsony. És még a tenger sziklás öbleiben feltűnő szemölcsös medúzák sem tudják innen ezt a jellegzetességet elijeszteni. Ilyen „rovarok” között merítettünk vizet Vali néninek.
És vettünk még neki két Istarsko Pivo-t. Annak dobozán rajta van Porec grafijáka, amely település az Isztria-félsziget nyugati része.
–  Ez is az enyém? – tolta el maga elől a két sört a biztosan téves csomag zavarával. Könyökével levert valamit a 24 órás megfigyelő rendszer asztaláról. Elpirulva nyúlt utána.
– Nem véletlenül van ott! – mosolyogtam. – Köszönjük, hogy vigyáztál a házra, amíg nem voltunk itthon!
 – Jó barnák lettetek! Hamarosan diót törhetünk majd együtt és vihettek belőle a családnak!
– Nagyon szívesen! – válaszoltam a néninek, aki mindig kint volt a folyosón, mindig mindent kémlelt, és örökösen szeretgetni szeretett volna. Szeretgetni az állandó figyelmével.