Nememind1 eszmei világának gyönyörű ötéves fennállása során először, hosszú hónapokig hallgattam. Sokáig tartott megfogalmaznom magamnak, hogy miért. Tudtam, hogy ezt az eszmei világképet, ami a valóságban sokszor nem létezik, amit csak Nememind1 hasábjain lehetséges megélni, megélnünk, nem szeretném se feltartóztatni, se világvégét parancsolni neki. Ezek ellenére, még csak a lelkiismeret-furdalás sem nyomott, hogy ilyen sokáig távol tartom magamtól. Azt sem tudtam, mikor szólalok meg, milyen őszinte gondolatokhoz vezet majd el ez a hosszú hallgatás. Vajon, ha egyszer újra megszólalok, mit fogok majd mondani?
Tehát nem volt szándékos, hogy a világomat Nememind1 nélkül hagytam, s hogy ránézzek a világra újra, Nememind1 nélkül. Csak megtörtént. Amíg egy álom, egy bizonyos szombat reggelen, el nem hozta a felismerését annak, hogy tulajdonképpen mi is a baj azzal a világgal, amellyel párhuzamosan Nememind1 létezik, s hogy mi is a baja tulajdonképpen a földön élő emberek többségének, ami miatt oly sok fájó nyomot hagyunk egymásban, hogy aztán ide jövünk kiírni magunkból, s sokszor kínkeservesen próbáljuk meglátni az eseményekben, bizonyos személyek cselekvéseiben a jót. A szépet.

Amióta az eszemet tudom – gyerekkoromban kezdődött el –, az idősebb emberek társaságát kerestem. Ennek oka nem volt tudatos, s csak évekkel később fogalmaztam meg magamnak. Társaságuk keresése érettségük és sokszor tapasztalt életbölcsességük volt. A tapasztalataik által próbáltam magamba szívni azt a tudást, amiről úgy véltem csak tőlük kaphatom meg, még mielőtt a saját bőrömön megtapasztalok mindent. Azt is, amitől óva intenek. S azt is, amit szívből kívánnak az életemnek. Témáik minduntalan lekötötték figyelmemet. Elég mélynek, elég őszintének tartottam azokat, hogy hozzájuk akarjak és tudjak szólni.
S volt ennek még egy oka, amit leginkább csak önvédelemnek hívok. Előítéletes voltam. S ebből az előítéletből kiindulva, azt feltételeztem, hogy az idősebb emberek mellett, biztonságban vagyok. A fiatal generáció, még szinte semmit sem ért ebből a világból. A legtöbb jelenséget kigúnyolja, sok mindent kiközösít, kinevet. Ezzel pedig fájdalmat okoz.

Kérlek, Te, aki ezeket a sorokat olvasod, egészítsd ki minden illetékes soromat a nagybetűs közbeékeléssel: TISZTELET A KIVÉTELNEK.
De, különösen mostanság, észlelni kezdtem, hogy ezek az élettapasztalattól duzzadó szépkorúak, ugyanúgy viselkednek, mint azok, akikkel korábban találkoztak, akik korábban fájdalmat okoztak nekik, vagy a szemük láttára. Nagyon sok esetben vagy nincs erejük máshogyan cselekedni, vagy akaratukon kívül lekövettek bizonyos mintákat.

Ezek az emberek, akik fennkölt beszédeket szőnek elméletben a szeretetről, mindarról, mi etikus, morálisan helyes, elég hamar kámforrá tudnak válni, amikor a gyakorlatban lenne szükség a szeretetet kinyilvánítani, vagy a másik emberen, aki nekik mindaddig elvileg oly fontos volt, segíteni. Ezek az emberek vagy lassan koptatják el a korábban szeretetteljesnek mondott kapcsolatot (tehát egyre kevesebbszer veszik fel veled a kapcsolatot, vagy direkt félreérthetően fogalmaznak jelenlétükről, de nincsenek a kapcsolatban jelen) vagy nem is lacafacáznak, mély sebet ejtenek, amikor kivételesen szükséged lenne rájuk, nem csak elméleti csevejhez; ha kell, ajtókat csapkodnak, de legalább őszintén megmondják, hogy tovább nem lesznek az utadon veled.
Valamelyik ígérget, de olyan áttetsző és harmatgyenge már az első ígéret ereje is, hogy Te már az első ilyen alkalomnál tudod, ebből sosem lesz semmi. Megígéri még ezt követően háromszor, s Te mosolyogva szipogsz. Talán azt gondolod eleinte, hogy az illető Téged, vagy a kapcsolatot árulja el ennyiszer. Aztán rájössz, hogy saját magát és az egész világba vetett hitét árulja el még háromszor, mert nem szerepel más megoldás az eszköztárában.
Fájó, hogy mindezen emberek között, akik a fentiekhez hasonlóan cselekednek, vannak szülők. Édesanyák, édesapák. Testvérek, rokonok. Vannak évtizedes barátságok, s korábbi szövetségesek. Vannak egyébként eszmei foglalkozást űző segítők.
Mind-mind bölcs, érzelmileg érettnek gondolt, élettapasztalattól felvértezett ember.
Megannyi megkeseredés.

Nem csoda ezek után, hogy az emberben felmerülnek kérdések ezrei. Van-e értelme írni és olvasni a szeretetről, ha bölcsnek, érettnek, érzelmileg felnőtt embernek gondolt sokaság rosszul dönt akkor, amikor a legnagyobb szükség van rá?
Lehet-e, kell-e tisztelni a különbözőségeket akkor, amikor már sokadjára tapasztalod meg, hogy bizonyos különbségek százai, tulajdonképpen cserbenhagyáshoz, áruláshoz, közönyhöz, érdektelenséghez, ígérgetéshez és hazugsághoz vezetnek?
Van-e értelme tenni még egy olyan apró dolgot is ezen a helyen, mint egy emberséges folyóirat heti többszöri megjelentetése, segítő és/vagy segítséget kérő posztjainak gyűjtése, barátságos közösség megszervezése?
Van-e erőd még jót cselekedni itt, vagy már csak ahhoz van erőd, hogy kámforrá válj? Hogy kiábrándultan hallgass?

Őszinte kérdéseket feltenni, sokszor még saját magunknak is iszonyú nehéz. Talán még nehezebb, mint másnak.
Feltettem magamnak ezeket a kérdéseket, aztán eljött az a bizonyos szombat reggeli álom, ami által rájöttem, hogy a legtöbben a fenti szereplők közül; szülők, rokonok, édes barátok, szövetségesek és segítő foglalkozásban dolgozók, bizony ugyanezeket s hasonló kérdéseket tennének fel maguknak szívük szerint, ha lenne egy nyugodt pillanatuk önmagukhoz szólni. Ha lenne ehhez még kedvük, affinitásuk, erejük.

Pár nappal ezelőtt volt szerencsém találkozni egy csapat huszonévessel. Ott voltam közöttük, beszélgettem velük, és újszerű tapasztalásra tettem szert. (Talán mert sosem ültem be egy csapat huszonéves közé ennyire éberen, se azokkal a tapasztalatokkal, összehasonlítási alapokkal, melyek mára kiforrták magukat az életemben.)
Nincsenek kiégve. Se az élettől, se embertanból. És ezt minden megnyilvánulásukon érezni lehetett. Lehetett érezni a segìtőkészségükön, az empátiájukon, a figyelmükön, a játékosságukon. Azon, ahogyan nem élnek vissza velem. Csak élnek Velem. Legyek én akárki. Kíváncsian várják, hogy megismerjenek.

Én pedig csodálattal és megdöbbenve nyugtáztam, hogy pontosan ez az egeket rengető hit, ami bennük még megvan, amiből annak idején Nememind1 világa született, ami miatt sokszor megfogtam ismeretlenek kezét akkor is, amikor nekem a legjobban fájt, ami a sok fenti tapasztalás miatt már belőlem is kiveszni készült, az, amit nekem megtapasztalni most a legnagyobb szükségem volt.
Látni az ő hozzáállásukat az emberhez.
Tapasztalni, ahogyan nem bántanak, mert őket se bántották még elégszer.
Ahogyan érdeklődnek. Mert még nem hagyták őket elégszer figyelmen kívül.
Amilyen barátságosan és még szenvedélyesen játékosok, miközben felfedezni indulnak az embert.
Ahogyan hisznek, mert még nem adatott elég alkalom, hogy hitükön kívül hagyták volna őket. 

Ezen kondíciók összessége az úgynevezett igazán felnőtt emberek többségéből már teljesen kiveszett. Vagy helyenként még eljátsszák, megjátsszák, mindenféle álarc segítségével, hogy bennük van.
Ebben a huszonéves közösségben teljesen másmilyen volt az efféle észlelés. Tisztán szűzies. Teljesen természetes. Végtelenül egyszerű. Allűrök nélküli.

Az ezt követő napokban álmot láttam. Ebben az álomban pedig azt üzente Valaki, hogy azért betegek az emberek a szeretetben bizonyos kor fölött, mert már többnyire rájöttek, hogy nem maradt már elég idejük, erejük, hitük a világot megváltani.
Nagy dolgokat terveztek huszonévesen. S főleg, és kiváltképp: szeretni indultak neki ezen az úton, ezer fokon. Majd pipogyára törtek.

Csatlakozhatnék ahhoz a tömeghez, akinek lassan semmije sincs, amiből adni tudna. Se hitet. Se reményt. Se szeretetet.
Csak üres ígéreteket.

Mindazonáltal értelmesebb életet élek a hátralévő időben, ha még mindig törekszem a világ megváltására.
Ezek után? Ha majd cserbenhagynak, elárulnak, ígérgetnek, közönyösek, azt hiszem, arra kell figyelnem, hogy ne önmagamat sajnáljam, és ne is a kapcsolatot minősítsem. A másik fél végtelen bánatát sajnáljam, akinek már se hite, se türelme, se lelki békéje más megoldáshoz.
Azt a fájdalmát sajnáljam, ami azt eredményezte, hogy saját maga körül pontosan olyan világot teremtsen, ami ellen huszonévesen olyan nagy lánggal és hittel, szeretni indult el…

Te sem tudtad megváltani a világot?
Kicsit jobbá teszed-e a világot, ha nem hagyod magad kiégni belőle?
És ha többen vagyunk, és többen nem hagyjuk magunkat kiégni ebből a világból, eljöhet-e azzal, ha lassan is, a világ megváltása?