A minap egy rendkívüli levelezés részese lehettem az egyik idősebb hölgy ismerősöm által. Felmerült közöttünk a hit kérdése. De rendkívüli nem emiatt volt az egész, hiszen a hittel kapcsolatos gondolataink a legtöbb kapcsolódásomban megfogalmazódnak közöttünk egy idő után.
Ez a levelezés attól volt érdekes, hogy a teljesen különböző véleményünk ellenére majdhogynem csodálni tudtuk egymás gondolatait, miközben azokat kicseréltük.
Én egész életemben úgy gondolkodtam magamról, mint aki világéletében (már gyermekként is) hitt valamiben. Sosem abban, amit rá szerettek volna erőltetni, de mindig érezni véltem egy úgynevezett Gondviselés részvételét a mindennapi történések hátterében. Sosem hittem fanatikusan, és soha nem akadtam el ott, hogyan is nevezzük. De hittem és hiszek.
Ez a bizonyos idősebb hölgy ismerősöm pedig sosem hitt. Közel áll hozzá a természettudomány, érdekli a genetika például, de akármikor felmerül a hit, akármiben, megtalálja a racionális magyarázatot a történtekre.
Hosszú levélváltásaink során, miközben egymás gondolatiságát szerettük volna megismerni ebben a kérdésben, őszinte kíváncsisággal, értő figyelemmel viszonyultunk a sorokhoz. Így olyan, értékes, bátran kijelenthetem, hogy intelligens, a világra és a különféle emberi meglátásokra nyitott diskurzust ajándékoztunk egymásnak, amely mindkettőnk számára tágította a láthatárt.
Nem zárkóztunk el a másik igazságának meghallgatásától, nem is kezdtük el a másikat győzködni, ’anyázni’ meg pláne semmiképp.
Azóta is arra gondolok, milyen kár, hogy emberek sokasága nem képes erre a hétköznapokban. Milyen kár, hogy legtöbbször, ha a másik félnek valamilyen sarkalatos pontban eltérő a véleménye, akkor rögtön dühösek leszünk, felingereljük magunkat, képtelenek vagyunk a másikat meghallgatni, mindig azt hisszük, csak nekünk lehet igazunk. Ebben az igazságért vívott küzdelemben egymásnak esünk közösségi oldalakon ismeretlenül, barátságainkban több évtizeddel a hátunk mögött, sokszor még családon belül is.
Miért van az, hogy az ember, csak hogy neki legyen igaza abban, amiről sok esetben valóban csak a Gondviselés tudhatja az igazságot (amennyiben létezik), képes bármit lerombolni, összebarmolni? Miért ilyen fontos bizonyos embereknek, bizonyos kérdésekben, hogy nekik legyen igazuk és ezt tudja meg mindenki, akit útjukba sodor a szél? Egyáltalán, bizonyos emberek honnan veszik a bátorságot némely kérdés kapcsán, hogy feketén-fehéren ki tudják jelenteni, nekik van igazuk?
Csak ők tudják, kire lehet szavazni, csak ők tudják, mi miért történik ebben a világban az emberek között, hogy mi az egészséges/káros, csak ők tudják, mi van a halál után, és hogy mi a célja az emberi létnek…(ezt a sort a végtelenségig folytathatnám)
És akik mindezt nem tudják, amit márpedig ők olyan nagyon tudnak, vagy sehogyan sem meggyőzhetők erről, azok elmehetnek a susnyásba, azok selejtek, azok hülyék, azok gyökerek, ott vannak a legalján.
Mi lenne, ha néha csak úgy beszélgetnénk, anélkül, hogy ítélkezni szeretnénk afelől, hogy kinek van igaza? Mi lenne, ha nem gondolnánk azt, hogy mindent tudunk?
Az én személyes igazságom az, hogy sajnos ilyen embertípusból egy pár kérdéskör tekintetében több van ezen a földön a kelleténél. Mi több, mintha egyre többen lennének.
Pedig, mekkora pluszt ad, amikor találkozol valakivel, aki veled valamivel kapcsolatban nem ért egyet, és gondolatokat tudtok cserélni mégis, a legnagyobb természetességgel, ami még mintha erősítené is a kapcsolatotokat és az egymás iránti elfogadást!
Nem baj! Ebben az egészben pedig az a jó, hogy én már ezt a nem mindennapi érzést is megtapasztaltam. Kívánom sokaknak!
