Elvesztésed kínja idővel átadta magát az elfogadásnak. Alkalmazkodni voltam megtanulni kénytelen. Ahhoz, hogy nem akadt meg az univerzum, pedig elvesztésed annyira fájt, hogy nem értettem, hogyhogy nem áll meg minden, ami mozgásban van, legalább egyetlen lélegzetvételnyi szusszanásra. Hogyhogy nem érzi senki a fájdalmamat, mi az, hogy mindenki ugyanúgy felkel és adakozik a hétköznapok rendjének, a sokszor teljesen céltalan, hasztalannak tűnő nagyon is emberi dolgoknak? Miért mer a nap ilyen gyönyörűen sütni? Miért nem borul feketébe minden? Hol maradnak a komor arcok, mi ez a pofátlan vigyor a tömegek ábrázatán? Hát senki sem veszi észre, mi az igazán pótolhatatlan? Hogy milyen feltűnően szívfacsaró esemény történt?

Ugyan, ki az, aki csak karácsonykor szeret, aki csak halottak napján emlékszik arra, aki mindennél kedvesebb? Ugyan ki akarna fontos embereket csupán a veszteségükből eredő fájdalom miatt örökre kitörölni az emlékei közül? S ugyan, ha bárki meg is próbálná, vajon sikerülne valakinek?

Vállalom a fájdalmat, amit az okoz, hogy mostantól kezdve talán az örökkévalóságomig hiányozni fogsz. Ha nem vállalnám, még erőszakosabb lennék magammal. Abban az esetben ki kéne törölnöm és fel kéne mosnom utánad minden egyes emlékszilánkot. És ugyan ki akarna egy jókora darabot kiszakítani önként a szívéből-lelkéből, az emlékei közül, csak hogy egy nagy seszínű lyuk tátongjon ott, valamely szerette helyén?

Ha az univerzum nem állt meg, ha benne egy létező szívének dobbanása sem hagyott ki egyetlen ütemet sem e fájdalom miatt, az nem történhet hiába. Az univerzumban nincsenek feleslegek.
Eleinte nem, a sokadik napon már megadom magam ennek a rejtélyes géniusznak. Ha kedvetlenül, nagyon lassan és kínkeservesen is, folytatom tovább. Úszom az árral. Vagy éppen, mivel a krízis válaszút, azt választom, hogy fájdalomból összekaparom magam atomra szakadt darabjaimból; mindenért és mindenkiért valami nagyon jót fogok cselekedni, az összes megálmodott célomat el fogom érni fénysebességgel.

Volt, amikor évekig tagadtalak. Akit gyermekkoromban veszítettem el, arról a mai napig úgy gondolkodom, hogy elcserélték a testét, összekeverték őt a kórházban valaki mással. Nem halhatott meg, annyira fontos volt, én pedig olyannyira lemaradtam a pillanatról! Ilyen fontos személy nem tűnhet el, úgy meg pláne nem, hogy nem vagyok tanúja az egésznek. Időközönként a mai napig elém ül egy olyan ősz hajú asszony, mint amilyen parókát viselt a nagymamám, amikor utoljára láttam. Van, hogy még ugyanolyan fülbevalót is visel, ugyanolyan csiga alakzatút, ami aztán igazán ritka, nincs mindenkinek, gyermekkoromban azt hittem, csakis Neki van.
Ilyen ’nénik’ legalább évente elém ülnek a buszon, villamoson, ahol járok. S mint akit meghipnotizáltak, ilyenkor belefeledkezem az ősz hajkoronába, majd csak azt várom, hogy fordítsa a fejét oldalra az asszony, lássam őt profilból. Hogy végre megtaláljam a nagymamámat, akit gyermekkoromban raboltak tőlem el. S akiért annyiszor kértem Istent!

Noha, tudom, hogy senki sem múlik el, akit szerettem, aki kedves volt és hol volt, hol nem, elveszett. Átemelem őt a sorsomba, az egész életpályámba, őrangyalaimként, egy-egy csillagként aposztrofálom őket. Az egyik dagad a holddal, a másik a holdnak kölcsönözte jámbor arcát. Belebújnak egy-egy véletlenbe, egy-egy jóindulatú sorsfordulatba, amiről sokszor csak később derül ki, hogy szerencse volt.
Ilyen személyiség, ilyen lélekkel, és úgy egyáltalán a szeretet, nem tűnhet el! Átalakulhat. Nem egy kőtömbbé a temetőben, nem is egy hamvakat őrző urnává akárhol. Utóbbiak arra kellenek, hogy én saját magammal, Veled és az érzéseimmel, melyek kínjait mélyre ástam, hamarabb találkozhassak. Mert nem akarok egy seszínű lyukat a lelkemen helyettük! És ezért a nem akarásért cserébe ők nem győznek belebújni az univerzum azon szeletébe, amely mellettem, alattam, felettem, körülöttem és velem határos.
Volt kínkeserves, volt tragikus, volt iparkodó, felkészületlenül ért, volt nagyon igazságtalannak tűnő, volt sokat megért, már szinte kívánt, szerény és szolid. Egyik sem múlik el végleg. Elbűvölő helyen gyűjtöm Őket. Egészen addig szívem alá gyűjtöm ezeket a tündéri arcokat, amíg egyszer csak meg nem fogom tudni, hogy tulajdonképpen hová is kóboroltak el.

Átadom magam az elfogadásnak, mert minden bizonnyal Te is ezt tetted, Te, a hétköznapok morajából oly nagyon hiányolt!
Máskülönben megállítottad volna az univerzum menetét.
Így lesz a fájó feketéből egy nagyon tiszta fehér szín egyszer csak. A legtisztább fehér, olyan makulátlan, amit emberi szem még nem látott. Belső szemünkkel észlelhető.
Mint a mosolyod, ami gyertyám lángjából lobog elém, hogy lelki békédet szívemre tüzesítsem.