Halál előtti jelek

Valahogy minden egyszer elmúlik, a levél elsárgul, az ember öregszik, majd meghal. Az ember talán csak akkor gondol igazán az elmúlásra ha valamelyik szerette, ismerőse int búcsút a földi világnak. Mi magunknak kell “megküzdeni” majd az elmúlással saját magányunkba roskadva, ahová nem jön velünk senki, nem tudjuk mi vár ránk, nem “mondhatjuk el” azt később senkinek sem. Így az ember sokszor abban sem biztos, hogy ha utólag bebizonyosodik, eljött az idő, a szeretett embernek hamarosan menni kell. Hátborzongató az, ha visszagondolok azokra az esetekre amikor megéreztem mások halálát.
Az első valamikor 2014-ben lehetett, barátomhoz mentünk Budafokra ahol az édesapja nagyon várt engem, mert nagyon jó dolgokat hallott rólam, és szeretett volna minél előbb látni engem. Amikor megláttam őt egy alacsony, vézna, 70 év körüli idős, szeretetreméltó bácsi volt, akinek a kézfogásában alig volt erő. Nem olyan erőre gondolok, hogy erősen megszorította-e a kezem, vagy sem, hanem a lényéből származó rezgés, kisugárzás, gyenge, alig volt. Miután pár percet beszélgettem vele, egész végig valamiféle különös érzésem volt, mintha azzal is, hogy látni akart búcsúzott volna. A beszélgetésünk végén annyit mondtam neki, örülök hogy megismerhettem, remélem még találkozunk. Az arcán valami nagyon nagy sóhaj, vagy megkönnyebbülés látszott, egy kis mosollyal a szája szélén. Ekkor láttam őt utoljára. Visszafelé indultunk a belváros felé, és említettem barátomnak ezt a furcsa érzést, hogy apja kézfogásában alig volt erő.. Áhh ne foglalkozzak vele, ő mindig ilyen! Pár perccel később barátom telefonja csörgött. A nővére volt az. -“Apu meghalt.”
2018-ban húsvét körül nagymamámat látogattuk meg, aki miután kikísért minket a házból, elköszönésekor hirtelen beborult az ég, hidegre fordult az idő, fújni kezdett a szél. Mamának csak annyit mondtam: mama vigyázzon magára! Mama nem ment be, állt velem szemben és rajta is valamiféle megkönnyebbülést láttam egyértelműen, amit még akkor nem értettem. majd beültünk a kocsiba, de mama még mindig kint állt a ház előtt és integetett. Máskor is volt ilyen, de most nekem feltűnt, hogy sokkal kitartóbb volt az integetése.Rég elhaladtuk az utca felét, majd a végét, ahol mama már csak egy apró pontnak tűnt, de még mindig kint volt. Láttam őt. Öcsémnek mondtam, hogy várjon, ne menjen ilyen gyorsan, lassítson,mama még mindig integet, a mama ezzel elköszönt. Először az életben a tudatalattim kimondta. Nem volt tudatos. Újra furcsa érzés volt bennem. 3 hét múlva mama meghalt.
2018 őszén egy ismerősöm éjt-nappallá téve dolgozott, kértem álljon le, pihenjen, baj lesz ebből. Talán én voltam az egyetlen, aki nem azt mondta hogy megbetegszik, hanem azt, hogy meghal.Olyan gyötrelmet, szenvedést láttam az arcán, amit nem tudtam miért van. Egyszer fal fehér volt, nem beszélgetett, sejtettem, ez csak rosszabb lesz. Kérdeztem, mi a baj, de nem válaszolt rá. Még azt is mondtam neki tényleg meg fog halni, ha így halad tovább. Szóltam a rokonainak is, egy volt, aki hitt nekem. Dolgozott tovább, rosszul lett, kórházba került, autoimmun betegsége lett, felülni, enni, inni egyedül nem tudott, pelenkázni kellett, 1 hónappal később meghalt. Mindhárom esetnél egyforma jelek: a kisugárzás alig volt, vagy gyengült.