Nem mindennapi, de olykor megtörténhet, így meg is történik. Amikor az égvilágon szinte minden, amit korábban biztosnak hittél az életedben és minden igyekezeteddel megtartani kívántad, rád omlik, maga alá temet. Kapkodod a fejed; ez is dől, az is omladozik, s Te nem tudod megállítani. Se fejed felett tartani tovább. Óránként tör Rád a sírás, azért is, hogy méltón elgyászold korábbi kincsecskéidet. Azért is, mert nem érted, miért mentek tönkre a dolgok, miért is kell őket elveszítened. Talán Neked is van már annyi tapasztalatod, hogy tudd; a változásnak ellenszegülni nem lehet. Mi több, hálásnak kell lenni a változásért, mert az Téged szolgál. Állóvízben poshadni lélek és személyiség tikkasztó. Rendben van, de az égvilágon minden egyszerre változik és korábban stabilnak hitt dolgok kerülnek ki az életteredből? Van még annyi energiád, hogy pánikba ess? Hogy aggódj a jövőd miatt? Kapálózzunk, vagy úgy még mélyebbre süllyedünk? Van még mélyebb? Ezt az összeomlást már nem lehet megállítani. Tehetünk ilyenkor még valamit?

Ha nagyrészt hiszel abban, hogy minden a Te érdekedet szolgálja, akkor is a nehézség közepén hinni a legnehezebb. Ha javarészt tudsz úgy ránézni minden eseményre, hogy meglátod bennük, miért is van az adott történés érted, mi benne a pozitívum, ekkor is az összeomlás idején nézni így a legnehezebb.

Hitedet talán Te sem feltétlenül valami istenséghez kötöd. Hanem az eddigi tapasztalatodhoz. Mindannyiszor csomagolták a rossz gúnyájába a változást, pár hónap, pár év elteltével megszépült az a köntös. Tehát teljesen mindegy, miben hiszel. Hiszel magadban, lelked, személyiséged erőteljes magvában, boldogulni és élni akarásában, amely minden erővel kapaszkodik a létezésbe és pulzál. Hiszel a szeretet energiájában, mely életre hív, életre kelt. Hiszel egy kőben, egy növényben, vagy mégis; bármely ember előtt ismert istenségben. Vagy ’csak’ a Gondviselésben. Vagy egy olyan felsőbb erőben, amit évezredek alatt az emberiségnek még csak körvonalaznia sem sikerült. Mindegy.
Hiszel egy erőben, melynek a változás az egyik eszköze. Akkor már ’csak’ ki kell tartani valahogy foggal-körömmel. Amikor hol a válladra esik egy tégladarab, hol a fejedet találja el egy kő, egyik órában ez a nehézség nem hagy aludni, a másik órában meg egy másik probléma, bosszúság eredményez hidegrázást az éj kellős közepén. Túl kell élni, ki kell tartani!
Mi sem egyszerűbb, nem?

Azt gondolom, egy lépést hátrálni is kell ilyenkor. Hátra kell lépni egyet saját magunk, személyes élettörténetünk elől, és be kell ülni a moziba. Amikor már semmit sem tudsz megakadályozni, mert valami erő (talán a saját tudatalattid?) mindent Rád dönt, s Te értetlenül, kiszolgáltatva fetrengsz az események előtt, s már a könnyek sem jönnek, kicsit meg kell adnunk magunkat. Előbb-utóbb úgyis eljön ebben a helyzetben az a pont, amikor az ember rájön, hogy tehetetlen, küzdött már eleget, most a feladás és megadás ideje van. Rengetegszer nem ez a pillanat van, hanem a cselekvés, a lázas harc, az építés ideje. De amikor az égvilágon minden összeomlik és az ember nem tudja már megállítani – és erre az időszakra senkinek sem kell külön rámutatni, úgy gondolom, mert egyértelműen fel fogja ismerni akinek az életében ennek ideje van –, egyszer csak eljön a feladás és az elengedés ideje. Elengedni mindent, akik korábban voltunk. Elbúcsúzni önmagunktól. Elgyászolni korábbi önmagunkat.

De közben megtartani azt az ősbizalomból eredő, tapasztalatból származó hitet, hogy semmi sem tart örökké, se az összeomlás, se a csúcson létezés, se az, amit jónak-rossznak definiálunk.
Tapasztalatból származó hitet, mert ha szerencsénk van, nem csak úgy hiszünk bele a vakvilágba, hanem korábban sokszor megtapasztaltuk már.
Ahogyan azt is, hogy valóban nem a tény tesz minket tönkre, vagy emel fel, hanem az, ahogyan gondolkodunk arról a bizonyos tényről.

Le kell ülni a moziba. S ha már végleg megsemmisült korábbi önmagunk és életünk, elő kell venni a nassolnivalót Életünk filmjéhez. S kíváncsinak kell tudni lenni. Ha már minden elmúlt, egyszerre és drasztikusan, és kegyetlenül fájt, és talán soha nem sírtunk ennyit, akkor most kik leszünk?
Akkor most milyen lesz az életünk?
Akkor most mi lesz az első szerencsés „véletlen”, a legelső misztikus jóság, mely életünkbe köszönt és mi megragadjuk a lehetőséget?
Milyen álruhában kopogtat majd ajtónkon az Isten, a Gondviselés, a felsőbb erő, élni akarásunk szentsége, a tudatalattinkkal kötött szövetség?
És várni kell nagyon.
Várni kell a sokkal izgalmasabb, boldogabb életet. Amely a korábbi helyére épül majd.

S azért tudunk ilyenkor hinni abban, hogy boldogabb, izgalmasabb lesz az eljövendő ÉLET, mert egyik „véletlen”, energia, Isten, Gondviselés, felsőbb kegy sem bánt öncélúan, heccből és minden ok nélkül.
Ha szimplán csak az élet pulzálásában hiszünk, az sem bánt önös érdek által vezérelve. Az élet nem lehet önmaga ellen. Arra csak mi, egyének, akik lehelete (de nélkülözhetetlen lehelete) vagyunk az Egésznek, képesek.