Abban az időben, kiszabadulván az éppen csak serkenő szabadságvágyamat durván megnyirbáló oktatóim hatásköréből, úgy a nyári vakáció vége táján – a már megfelelő hosszúságára növekedett hajkoronámmal büszkélkedve -, kimerészkedtem az esti korzóra, ott viszont a rendőr figyelmeztetett, hogy – enyhén szólva is elítélendő külsőmmel – ne kívánjam erőnek erejével a huligánok táborát növelni. Másrészt igencsak mulattatott öltözékemnek az – e, tájainkon még frissnek számító életstílusról mit sem sejtő -, emberekben kiváltotta, egymástól homlokegyenesen eltérő visszahatása, a pesti Operaházban térdig érő teddy boyos zakóm láttán egymást kuncogva bökdöső szovjet kiskatonáktól kezdve, az ugyanaznap délelőttjén egy behavazott várnegyedbéli vendéglőben apám joviális festőbarátjának, kabátomra utaló, azon kérdésén át: netalán lovassporttal foglalkozom-e, egészen Az alvilágnak nincs romantikája refrénű régi sanzont ebéd alatt csak nekem játszó vendéglátóipari zongoristáig.
Egyébként mi, az időszerű divatot hűen másoló kisvárosi ficsúrok, pazar gyöngyökkel díszített, házilag varrt virágmintás köntöseinkben – ezer az őrült cukrász rémálmát megvalósító szerkóinkon végsőkig felháborodott – provinciális nézőseregünk előtt defilírozva, a fényképezőgép lencséje előtt virágkoszorúval pózolva, valamint a szombat esténként a főtéri önkiben megvásárolt üveg charry brandy, a park fáinak sötétjében való elfogyasztásával járultunk hozzá, az akkor már nagyban dühöngő, Flower Power szűkebb pátriánkbéli népszerűsítéséhez, és néhanapján még a szabad szerelem örömeiben is részesülhettünk, a szexuális forradalomban – kezet a szívre -nálunknál sokkalta elkötelezettebb tini leányzók jóakaratából.
Ebből a szivárvány talmi színorgiáját egy pillanatra megcsodáló akkori kompániából már csak mi ketten ténfergünk itt, a pandémiá(k)tól rettegő (árnyék) világban. Egy cseppet sem zavar bennünket, ha történetesen hosszú évekig sem látjuk egymást, hiszen örökre összeköt minket az akkor látott szivárvány fényeinek emléke.