Ezt az idővonalamon találtam. Egy kicsi talán belőlünk, nőkből. Szép estét nektek! /Beküldte: 2018. december 17./
– Most mit bámulsz? Igen, én vagyok. Őszül a hajam? Na és? Igen! Szarkalábak is vannak!
Hogy nem olyan ragyogó a szemem? Nem emlékszel? Nézz, csak nézz..ilyen lettem, eljárt felettem az idő. Én is látlak, te sem ragyogsz minden nap. Bámulj..ez is én vagyok. Néha fáradt. Néha szomorú. Nem mindig tudom palástolni, ha nehéz. És volt iszonyú nehéz is, épp úgy, mint neked. Örültem és csalódtam. Azt hittem örökké és olyan volt, mint egy pillangó, született, szeretett, meghalt. Ilyen ez. Egyformák vagyunk mi ketten.. Szeretünk, küszködünk, boldogan boldogtalanok vagyunk. Szeretnénk önmagunk maradni és őrülten vágyunk valaki más lenni. Szeretnénk ott maradni ahol vagyunk és veszettül vágyunk oda, ahol még sosem jártunk.
Ne nézz rám ilyen furcsán! Igen, amikor először találkoztunk terveim voltak, vágyaim, álmaim. Csillogást akartam, fényt, izgalmat, tudást, szerelmet, sírig tartó örök szerelmet. Lángolót. Aztán lágyat. Olyan csendest, kéz a kézbe simulóst, összenevetőst, csendes ölelőst.
Miért szaladt fel a szemöldököd? Te pontosan ugyanígy akartad. Láttalak. Láttam azt a ragyogó tekinteted, a sima bőröd, a rózsaszín, kissé megcsillanó szád, sarkában azzal a kis magabiztos mosollyal. Emlékszel? Te ugyanezt láttad.
Láttad a könnyeim is. Mindet. Az öröm és a bánat könnyeit is. Én is letöröltem a tiéd.
Mit nézel? Már tudjuk mink van. Mindannyiunknak. Keresztünk. Nagy. Nehéz. Iszonyatosan nehéz. De nem ez a lényeg. Hanem az, hogyan cipeljük.
Ne nézz ilyen csalódottan, ez az igazság!
Egyszer valaki ezt mondta: „Színház az egész világ,
És színész benne minden férfi és nő:
Fellép és lelép: s mindenkit sok szerep vár
Életében.” Ismered te is. Shakespeare…hát..tartsd magad ehhez. Én is ezt teszem.
No, ne nézz már ilyen furcsán!
Most pirosra rúzsozom a szám, megrázom a hajam, mosolyogni fogok és megyek tovább. Te is.
Reggel, ha felkeltem, találkozunk..viszlát tükör.
(Szikrisztné Judit)
