Tizenhat éves voltam, a szüleimmel a tengeren voltunk, és apa felvetette, hogy látogassuk meg a kempingben lévő szabadkai ismerősöket.
El is mentünk.
A fiatalabbik fiuk szólt, hogy menjek, a parton van Tibi, van csónakunk, elmegyünk csónakázni. Meg is indultunk lefelé. De a parton nem volt senki.
Egyszer csak feltűnt egy gumicsónak.
Laci elkezdett ugrálni, integetni, kiabálni, mire Tibi feltűnt.
Szóval Ő Tibi!
Ahogy közeledett, láttam a haját, szőke volt, a (szőkék, és a kék szeműek a gyengéim.)
Láttam a szemeit, a barna napsütötte arcból csak úgy világítottak a kék szemei! A szempillái?
Nos, azok olyan Nagyok voltak, hogy ilyet életembe nem láttam!
A fejemben és a szívemben megszólalt egy csengő, vagy ha úgy tetszik, harang.
Úgy látszott, hogy nála is történhetett valami, mert üdvözölni akart, de a szemét le sem vette a szememről. Így, ahogy a csónakból igyekezett kifelé, beleugrott egy tengeri sünbe.
Ordított a fájdalomtól.
Kisegítettük a partra, és próbáltuk kiszedni a tüskéket, de lehetetlen volt. Én közben a vér láttán rosszul lettem.
– Na, jól van, semmi baj! Gyere, kérlek, támogass el a tusolóba, utána a sátorban majd én kiszedem a tüskéket! – mondta.
Lassan oda is értünk a tusolóhoz, de ahogy léptem fel vele, megcsúsztam.
Szétvágtam a lábam ujját, ömlött a vér. Így mentünk vissza egymásra támaszkodva.
A szülök megrökönyödve néztek bennünket.
– Ti mit csináltatok?
Öt év múlva összeházasodtunk.
Hogy szeretem-e?
Negyven éve ismerem.
Volt minden, tányércsörgéstől kezdve. Hogy kit hogy szeretek?
Ösztönösen.
Azt bentről érzem, és mindig jól érzem.