Az élet mindegyikünk számára ezernyi szép reménnyel indul, megannyi nagy tervvel. Rajtunk és körülményeinken is múlik, hogy így marad –e, vagy feladjuk útközben? Netán utolsó leheletünkig kitartunk? Bizony, vannak próbatételek, melyeknek meg kell felelnünk, oldanunk. Közben akár jól is érezhetjük magunkat. Sőt, ez a cél, a feladat!

Senki sem mondta, hogy ez könnyű, de akár az is lehet! Játsszuk el szerepünket életünk színdarabjában, amelyben mi legyünk a főszereplők, a rendezők, és a forgatókönyvírók! Ne adjuk ezeket mások kezébe, és ne elégedjünk meg mellékszerepekkel! Ha tetszik, ha nem, így van! Mondhatod, hogy ez egyáltalán nem játék, mert véresen komoly és nagy a tét, bizony nem mindegy, hogy milyen életet élünk. Igazad van, de mégis! 

Nem tanácsos túl komolyan venni, félelmeinktől lebénulva nézőként jelen lenni saját filmünkben. Lehetőségek ezreit szalasztjuk így el meggátolva, csupán mert félünk. Aztán azon kapjuk magunkat, hogy csak vegetálunk, mint egy növény, mert nem mindegy, hogy mennyi év volt életünkben, vagy mennyi élet volt éveinkben. Ugye? Éljünk, ne csak létezzünk! Győzzük le félelmeinket, merjünk élni, lépni! Higgyétek el, meglesz a jutalma!

Egy minős – égibb élet!

♥  ∞  ♥

A következő tanmese ebben a témakörben Amandáról szól, pontosabban a párkapcsolatáról. Nagyvárosi lányként nagy és sokféle lehetőség állt előtte, amelyet ki is használt. Higgyétek el, nem kellett fantáziáért a szomszédba mennie! Elég nagylány volt már, kinézett magának a szomszéd lakótömbből egy magas, jóképű, fekete hajú fiút. Nagyon megtetszett neki és elhatározta, hogy ő lesz a párja. Akaratereje és célratörő jelleme példaértékű lehet sokak számára, akik félénkebbek a kelleténél. Nekilátott nyomban haditerve megvalósításához, kezdjük is az első lépéssel.

Lássuk csak, első pont: a találkozás, megismerkedés. Hogyan is csinálja? Összeütközik vele az utcán, mondjuk fagyizás közben, majd felajánlja, hogy kimossa az ingét. Közben megnézheti sportos felsőtestét, hoppá, két legyet egy csapásra! Aztán szépen elbeszélgetnek, eközben felméri értelmi szintjét, hogy passzolnak –e egymáshoz, közös érdeklődés, hobbi stb. Megtalálják –e a közös hullámhosszt? Aztán jöhet a kémia! A biológia később, de a kémia máris jöhet! Milyen forró lesz a csókja, az ölelése? Mit érez majd közben? Szédülést, szárnyalást, pillangókat a hasában? Ahogyan a könyvekben olvasta, vajon a valóság is olyan? Megtudja hamarosan, már alig várja!

Az idő azonban türelemre intette, mert már beesteledett, a Nap lenyugodni készült, befejezte nagy mesterművét, lezárt egy lehetőségekkel teli újabb napot. Nem baj, alszik egyet rá, vagy ha úgy tetszik, megálmodja. Mosolyogva bújt pihe-puha ágyába, és nem sokkal később már az igazak álmát aludta. Álmodott –e valamit, vagy sem, azt bizony nem tudjuk meg, mert nem emlékezett rá, de sebaj, kipihentnek érezte magát!

Új nap, új lehetőségek, ni csak, kisütött a Nap! Ez már jó jel! Amint elkészült, már indult is az iskolába, épp időben, mert az idő nem vár senkit, no meg a helyi járat sem. Megpróbált az órákon odafigyelni, de minduntalan elkalandozott, esze a tervén járt. Tolta bele az energiát rendesen, nem is lehetett más, csak siker! Na, de arra még várni kell egy kicsit, előbb legyen vége a tanításnak. Az idő ólomlábakon vánszorgott, alig győzte kivárni az utolsó kicsengetést. Aztán huss, már repült is!

Elsétált arrafelé, amerre a srácot szokta látni ilyenkor, már csak össze kell ütközni vele, vett egy fagyit magának és jóízűen elkezdte nyalogatni, nagyon szerette a fagylaltot, éppúgy, ahogyan az életet is. Szárnyait még nem hagyta senkinek lekötözni, netán levágni, így hát repkedve, szép reményekkel és optimistán élt, pont úgy, ahogyan Fent meg van írva! …

Csitt, meglátta a célszemélyt, akció indul! Ment minden, mint a karikacsapás: elindult felé, összeütköztek, a fagyi az ingjén landolt, jókora foltot hagyva. Felnézett rá, mélyen a szemébe, félénken, bocsánatkérően elmosolyodott, szép szája a

• Hoppá, elnézést, de ügyetlen vagyok! – szavakat formálta.

A srác nagyon meglepődött, láthatóan zavarban volt, karja ráfonódott a lányra, szinte átölelte, nem is nagyon akart szabadulni a kialakult helyzetből. Mormolt valami

• Jól vagy, nem esett bajod? – kérdést.

A tekintetük hosszan egymásba kapcsolódott, az idő időtlenné vált, eltűntek a többiek körülöttük. Percek teltek el, vagy csak pillanatok?

Midőn szétváltak, bemutatkoztak egymásnak, ha már ilyen összeütközésbe keveredtek, majd a lány felajánlotta a fiúnak az ingtisztítást. Ő habozva elfogadta, elindultak együtt egy utcai csap felé, megtörtént a folttisztítás, a gyönyörködés – volt mit nézni, bizony ám -, a meleg napsütés hamar felszárította a vízcseppeket.

Közben beszélgettek, beültek egy üdítőre a folyóparti hangulatos vendéglőbe. Gyorsan elszaladt pár óra, annyira jól érezték magukat, megbeszélték, hogy másnap is találkoznak. Ekkor került sor a csókra, az igazi ölelésre, és valóban! Pont olyannak élte át, amilyennek a könyvekben írják, tuti, nem hazudnak!

Amanda nagyon boldognak érezte magát, teljes sikerrel zárult a nap, és a másik Nap, jó barátja az égitest, finoman fürdette fényében, benne Isten szeme elégedetten kacsintott rá, megdicsérte, mert boldog volt! Emlékeztek, a legfőbb feladat az életben: „Légy boldog!” Ő ezt maradéktalanul teljesítette, nemcsak aznap, a legtöbb napon szintén. Szépen kezdődött, és meg is maradt ilyennek a kapcsolatuk, sokáig.

          Egy alkalommal azonban, amikor épp nem tudtak találkozni, vásárolni indult, aztán meglátta egy másik lánnyal, az utca túloldalán. Mire gondolhatott volna? Megcsalja! Iszonyú fájdalom és félelem hasított tudatába, hiszen drágább volt neki a szerelme mindennél. Amíg nem ismerte őt, a boldogságot saját magában kereste és találta meg, de aztán már a fiútól vált függővé.

Most hatalmába kerítette a kétségbeesés, a csalódottság, a harag, szomorúság. Zakatoltak a gondolatai, most mit tegyen? Hogyan kérdezze meg, és vonja felelősségre? Továbbá, ha válaszokat kap, mihez kezdjen vele? Egyáltalán akarja hallani a magyarázkodást? – vívódott magában. Hiszen, elég egyértelműnek látszott a helyzet. Lejátszódott képzeletében számtalan kép: felpofozza, neki esik, megtépi, dühösen és hangosan kérdőre vonja, beleadva minden csalódottságát és elkeseredését.  Agya azonban megállj parancsolt, mert békés természete nem engedte meg az efféle megnyilvánulásokat, összetűzéseket. Ezek nem méltók hozzá, nem süllyed le erre a szintre, még ebben az esetben sem! Pedig majd’ belehalt a fájdalomba…

Kiszolgáltatottnak érezte magát és nyomorultul, szokatlan módon számára, mert eddig jól bánt vele az élet, nem érték szívét nagyobb sérülések, a kisebbeknél pedig, mindig sikerült összeszednie magát. Ez most viszont, a padlóra küldte! Végső erőtartalékait összekaparva, öntudatlanul indult hazafelé, nem is tudta, hogyan ért otthonába. Este felhívta a csaló, megbeszélték, hogy másnap találkoznak. Sikerült önuralmát megőriznie telefonálás közben, de a hívás után már nem bírta tovább, kitörtek belőle az eddig visszafojtott könnyek. Keservesen átzokogta az estét, álomba sírta magát.

Reggel fáradtan, megviselten ébredt, de legalább aludt egy keveset. A smink meg csodákra képes, kellett is belőle most bőven! Nem láthatják meg, hogy mennyire szenved, még kinevetnék, és sebeit tovább mélyítenék, van már így is elég baja! Majd csak túléli ezt is, mint eddig mindent, az élet megy tovább!

Gondolkodott napközben még a történteken, ma jóval higgadtabban, visszaidézve a képeket, emlékeket, és egy érzés fészkelődött szívébe a bánat mellé. Lehet, hogy csak félreértette, amit látott, mindenképpen tisztáznia kell vele a helyzetet. Nem ronthat rá, mert szerette és bízott benne, ma már erre is tudott gondolni. Leülepedtek az indulatok, kitisztult az agya. Feljött a jobbik énje, amit eddig elfedett a fájdalom, a keserűség. Ez reményt adott neki, hogy nem adhatja fel, hinnie kell az álmaiban és a szíve választottjában! Ismerte, Ő nem lehet olyan, hogy becsapja!

Találkozásukkor nagy önuralommal tartotta magát, de így is észrevette barátja, hogy feltűnően csendes, szomorú, tőle szokatlan módon. Kérdezte is:

• Olyan szomorúnak látlak ma, mi történt Veled? Aggaszt valami? Mondd el nyugodtan! – bíztatta kedvesen.
• Nincsen semmi, igazán semmi. Nem érdekes – motyogta.

Mélyen hallgatott arról, amit látott. A fiú beszélt hozzá, de nem tudott figyelni, alig hallotta a hozzá intézett szavakat. Egyszer csak felfigyelt rá, hogy valami lányt említ, aki eltévedt és útbaigazítást kért tőle. Mesélte, hogy egy darabon elkísérte, ahonnan már ismerős volt neki a hely, megköszönte, aztán elköszöntek egymástól és hazaindult. Alig várta már a találkozást Amandával, mert nagyon hiányzott neki, folyton rágondolt, éjszaka is róla álmodott.

A lány arca felderült, megkönnyebbülten felsóhajtott, hirtelen megölelte, össze-vissza csókolta, majd elmesélte, hogy látta őket együtt és azt hitte, hogy le lett cserélve. Már csak nevettek a buta gondolatokon, boldogabbak voltak, mint valaha! Örültek, hogy mindent, még ilyen kényes témát is, meg tudnak beszélni, mert hisznek, és bíznak egymásban, a szerelmükben. Lám, jól tette, hogy bízott, nem adta fel, hitt a csodákban! Mert vannak!