Érdekes lény az ember. Millió okot talál teremtésre, majd ugyanennyit pusztításra. Természetesen a két dolgot nem ugyanaz a személy követi el. Vagy még ez is megeshet.
Az elmúlt időszakban nagyon sokszor, túl sokszor hallom ismét a házikedvencek, vagy madarak, élővilágok mérgezését, elpusztítását. Kezdődött az év elején, a szigetszentmiklósi, élővilág szempontjából felbecsülhetetlen úszólápok tönkretételével.
Védett lények fagytak olajba, s hangjukra már nem figyel fel nyár estén senki.
Nem olyan régen a miskolci varjak hullottak tömegesen.
Mégis, a legfájdalmasabb az, mikor saját, egy házikedvenc kihűlt testére találsz rá. Ők valakinek pusztítandó férgek, valakinek pedig családtagok.
Szegeden egy nagymama üvegszilánkos húsdarabokat dobált szét a kutyasétáltatók ellen, hogy ne piszkítsák össze a közkedvelt tavacska környékét. Egy apuka idejében vette észre, mielőtt a gyerkőc felvette volna.
Nem látni túl a problémán, és ezzel másokban kárt okozni, vajon ez a felfogás honnan érkezik?
Imádom az állatokat, aki ismer, az tudja. Egyedül a macskákat kerülöm. Nem azért mert taszítanak, hanem mert túl sokszor éltem át, hogy idő előtt hagytak el, egy olyan ember mérge miatt, aki fel sem fogja mekkora kárt képes okozni. Ha a macskánk helyett a saját gyereke, unokája veszi kézbe a macskának kihelyezett mérget, akkor is nyugodtan aludna?
Ez a két szem-lélek már macskamentáról álmodik egy olyan világban, ahol az ember több kárt nem okozhat.