Kinek mi jut eszébe a szárnyalás szóról? Én azt gondolom, hogy valami köze lehet a boldogsághoz és a szabadsághoz. Ez a kettő pedig nem lehet teljes az álmok, vágyak átérzése, irányítása és azok földre transzformálása nélkül.
De hogyan kell jól álmodni, jól vágyódni, majd ezeket sikeresen elültetni itt a földön? Azt is kérdezhetném, hogyan kell jól teremteni, a célokért tenni, vagy jól a sorsunk útjára lelni és azt élni, de, mint minden mindennel, ezek is összefüggenek. Mindazonáltal vannak-e megnevezhető hozzávalók? Vannak-e megragadható grabancai a sikernek, a boldogságnak, az álmok megvalósításának?

Volt egyszer egy főnököm, aki felhívta a figyelmemet arra, hogy a szárnyalás és a szarnyalás szavakat egyetlen vessző választja el egymástól. Ez azóta mindig eszembe jut. Mert ha már ott van a szívünk valamiben és valahol, akkor valóban nincs nagyobb különbség e két tevékenység között, mint amekkora nehézséget okoz áthelyezni egy vesszőt egyik helyről a másikra.  Persze, a siker (és sikernek én az álmaink megvalósítását nevezem) és a boldogság egyik alappillére a kitartás. De ha már szeretem azt a bizonyos valamit, akkor nem magától adódik a kitartásom is? Minden kudarc és kihívás ellenére, egészen addig szárnyakat kapunk álmaink megvalósításához, amíg arra a valamire szívvel-lélekkel vágyunk. Mert minden Embernek, aki álmodni képes, ismerősnek kéne lennie a most következőknek: Éjszakánként vagy édesdeden forgolódunk miatta, annyira tevékenykednénk még vele, de hát pihenésre szükségünk van, vagy ha sikerül is elaludnunk, misztikus üzenetek formájában útmutatásokat küldenek az adott dologhoz az álmaink. Reggelente arra ébredünk, hogy az élet gyönyörű, mert azzal az adott dologgal és dologért tudunk tevékenykedni, napközben pedig örömtől duzzad a lelkünk, pezseg a vérünk, mint valami örökös tavaszban. Ahol néha ugyan elered az eső, még az esőcseppek is jólesnek bőrünknek. Amikor rátalálunk a saját utunkra, és az álmaink megvalósításán tevékenykedünk, szüntelen mosolygások vannak porcikánk között. Ezt nem lehet nem megérezni. Innen tudhatjuk, hogy jó helyen vagyunk. S aki nem ezt érzi, annak talán még tovább kéne keresgélnie maga körül a saját álmait, vágyait és lehetőségeit.

Minél több évet élek meg itt a földön, én valahogyan egyre biztosabb leszek abban, hogy létezik az a Valami, ami mindent lát. Ami elől nem bújhatunk el. Ami a legapróbb mentális, emocionális jeleinket is ultraérzékenyen veszi.
Mert ez a Valami, aminek a nevét nem tudom, leginkább „csak” Gondviselésnek szeretem emlegetni, olykor elég nyomatékosan visszajelzi, hogy létezik. Persze, sok legenda fűződik hozzá, még több elképzelés, mendemonda, elvárás és pletyka. Melyekkel én személy szerint úgy vagyok, hogy el is lehet őket hinni, meg nem is. De ha már beadom a derekamat és úgy döntök, hogy elhiszem ezeket, akkor elhiszem az összeset. Mindnek hiszek, és nem szelektálok közöttük.
Ez a hit része.
És mára virradóra őszinte bizonyossággal kijelenthetem, hogy vannak bizonyítékaim is róla.  
Most biztosan valami nagy szenzációval kéne, hogy folytassam. Valami eget rengetővel, amire sokan odafigyelnek. Hogy felgyújtott egy bokrot, megnyitotta előttem a tengert, vagy hogy még ő maga is megjelent nekem.
Ehelyett én sokkal szerényebbel, de az igazsággal folytatom. Olyasvalamivel, ami ott lehet mindenki hétköznapjaiban, hétvégéiben, háztartásában, vagy bárhol. És ez a mértékeket jól ismerő, hallgatag, és szolid pajtás, mindig készen áll, hogy elénk siessen, ha mi kinyitjuk neki az ajtót. Én így ismerem.

Mi az ajtónyitás titka? Tenni akkor is, ha a földön nem látja, és nem köszöni meg senki. Ha nem tud róla senki. Se főnök, se tanár, se barát. Csak te és a lelked. Mert pontosan csak Te vagy a saját gondod viselőjével összeköttetésben és ez az összeköttetés van annyira jelentős, mint édesanya és magzata között a köldökzsinór. Csak is így tudod energiával feltölteni a saját sikeredet, amit egy láthatatlan, de mindennél fáradhatatlanabb erővel így táplálsz. És energiát adni az álmaidnak, a köldökzsinóron keresztül kívánságot küldeni gondod viselőjének, nem csupán tettekkel, de a megfelelő magatartással is szükségszerű. Viselkednünk is kell azon álmainkkal, melyek szívünk centrumát képezik. Ami azt jelenti, hogy mindig jó szándékúnak és egyenesnek kell lennünk hozzájuk. Akkor is, ha nem látja és nem hallja szándékunkat rajtunk kívül látszólag senki más.
A 21. század egyik jelentős irodalma arról szól, hogyan is teremtsük meg saját magunknak a boldogságot. Jelentős részükből kimarad a saját tettünk felelőssége ebben a kérdésben, ezért vannak, akik a sült galambra várnak és saját Teremtőikre mutogatnak ujjal. Másik fele ezeknek az irodalmaknak arról ír, hogy olyannyira észlelni kell képzelőerőnkkel azt, hogy már éljük, amire korábban még csak vágytunk, hogy az valóban megjelenjen körülöttünk és az életünkben is. Nos, ez olyannyira igaz, hogy mindössze pár nappal ezelőtt, ezt a jelenséget újra tapasztaltam. Igaz, én azt is, csak úgy magától értetődően képzeltem el, amire éppen vágytam; sorsutam beteljesítésének egy újabb állomását. A szívem akkor is álmodott helyettem, és ez számomra semmilyen megerőltető mutatványt nem okozott. De csodák csodájára, azon kaptam magam, hogy még mindig meglepődök, hogy mindössze pár nap telt el a tett, az ilyesféle álmodozás és a mindezek ellenére váratlannak megélt megvalósulás között. Nem is tudom, min is lepődök meg még mindig ilyenkor. Azon, hogy ez az egész ennyire egyszerű? Vagy azon, hogy tényleg így működik?

Még mindig jó ötletnek tartom, ha összeírjuk a terveinket és a céljainkat. Sokan írnak bevásárló listát, amikor a boltba mennek. Hogy semmit se felejtsenek el. A célok összeírása, személy szerint, engem motivál is. Egyben látom az összeset. És ahogyan végigfutok rajtuk tekintetemmel, sokszor úgy érzem, már készen is vannak.
Az álmok megvalósításában és a célok elérésében tehát nem elég hinni és várni a sült galambot. Tenni is kell értük. A gondviselés jó szándéka és a saját serénységünk, valamint kreativitásunk egy csapat. És ez a csapat azon munkálkodik, hogy kiteljesedjünk vállalt életünkben, mind fejlődésünk, mind álmaink, vágyaink beteljesedése tekintetében.
A hit, a képzelőerő és a szív visszhangjainak tudatosításait azonban szintén kiváltképp fontosnak tartom, ha önmagában nem is elegendőek, mindenképpen elengedhetetlenek az egyes megvalósulásokhoz.

A fentieken kívül, esszenciális jelentőségű megemlíteni még valamit. Fontos lenne, hogy mindenki arra koncentráljon, és az járja át szívét-lelkét, amit szeretne még ebben az életben. A vágyaknak, álmoknak és a szeretett személyeknek kéne feltöltenie minden szívet és elmét. Minden egyes nap. Semmi másnak. És ha ezek töltik csordultig tele a szíveket és az elméket, akkor már az egyes szájakon is ezek kellenének, hogy áramoljanak kifelé. Magasztalni a szeretett személyeket, nem félni a pozitív visszajelzés adásától, az érzelmek kifejezésétől, hangot adni azoknak a dolgoknak, ha valamik kiváltképp jólestek, élmény volt a megélésük. A gondviseléssel összeköttetésben vagyunk, mindenki a sajátjával elsősorban, aztán pedig egymással vagyunk összeköttetésben, és segítünk egymás sorsának beteljesítésében. Igen, még a negatívnak tűnő cselekedetekkel is csak segítjük egymás „munkáját” lelkünk fejlesztésében és sorsunk beteljesítésében végtére is. Még aki a vihart hozza, vagy okozza, az is segítő csupán, ha lebutított antennáinkkal nem is így érzékeljük rögtön. Ettől függetlenül azonban, nem ártana saját magunknak és környezetünk számára pozitív energiákat és elismeréseket továbbítani, az irgalmatlan mennyiségű panaszáradat helyett.
Panaszkodni olyan, mint rombolni. Nem mondom, hogy mindenki képes rá. Biztos vannak, akik sosem tudnának ledózerolni egy falat, vagy fejszével belevágni a tűzifának előkészített törzsbe. De a legtöbben képesek vagyunk rá.
Elismerni és hangot adni a jónak azonban mérhető energiákkal nagyobb kihívás. Miért? Mert sok esetben egot kell veszíteni hozzá. Ez az oka annak, hogy ezt csak jóval kevesebben cselekszik meg.
Meg kell tudni érezni, amikor távoznak belőlünk az erőtartalékjaink és az energiáink. Hogy mikor, milyen esemény, társaság illetve társalgás hatására. Nagyon komolyan és tudatosan kell figyelni erre, mert céljaink elérésében, az életünk jól megélésében nagyon komolyan gátol bennünket az, ha ezekre az energiaváltozásokra érzéketlenek vagyunk. Ha kicsit is figyelünk önmagunkra, éreznünk kell, mikor fal fel minket a negatív energia, mikor szorul össze a torkunk, rándul görcsbe a gyomrunk, mikor leszünk olyan erőtlenek, hogy megmozdulni is csak alig vagyunk képesek. Ezeket mindenkinél más helyzetek váltják ki. Nálam például a sok panaszkodás, a cselekvőképtelenség, az igazságtalanság, vagy az, ha valaki belerángat egy vitába. (Létezik az az Embertípus, akit a vita és a szópárbaj tölt. És ezzel az embertípussal nagyon kell vigyáznia annak, aki pedig építené az életét.) Előrehaladás és varázslat az életünkben elképzelhetetlen pozitív kedélyállapot és derű nélkül. Úgyhogy én már tudatosan szoktam figyelni arra, hogyan is érzem magam. És az utóbbi időben komolyan rászoktam arra, hogy például a leszívó üzeneteket ugyan megnyitom, nem olvasom őket el, kerülöm azok társaságát, akik nem értettek elsőre a szép szóból, és azokat az embereket is, akik folytonosan ugyanarról szeretnének beszélni, de cselekedni még mindig képtelenek. Amikor pedig úgy érzem, hogy távozásnak indul belőlem az a bizonyos pozitív többlet, aminek segítségével varázsolni vagyok képes, mert energiát tudok fektetni bármibe, sokszor egyetlen apró dolog elég, hogy újra töltődni kezdjek. Akár az is, hogy kényeztetem magam valamelyik kedvenc tevékenységemmel, ételemmel.

Ha vannak tehát a sikernek grabancai melyek megragadhatóak, és létezik recept a jól teremtés, a sorsúton való haladás titkára, akkor ezek mindenképpen elengedhetetlenek hozzájuk: Álmok és azok tudatosítása, Energiák irányítása, figyelése, összpontosítása, a Képzelőerő és a Szív együttműködésének jóváhagyása, a Tettek megfelelő idejének és módjának felismerése. De kiváltképp saját magunk.