Ha megcsörren a telefonod, ösztönösen tudod, hogy csupán munka miatt gondolt rád valaki, nem személyes oldalról. Leülve az ágyadra azon tűnődsz, milyen rég kaptál olyan üzenetet, amiben nem baráti, nem szakmai szöveg volt, hanem hiányzol, fontos vagy, esetleg szeretlek- kifejezése. Talán akkor, ha félreküldték. Hosszú évek estek ki abból az érzelmi világból, ami az egészséges élet működéséhez szükséges. Még írásban sem kapod meg. Sorra veszed, hogy mitől lehetsz rosszabb, mint mások, akiknek ez ingyen megjár?! Itt már nincs józan gondolkodás, bármilyen butaságot mérlegelsz, csakhogy némi válaszhoz juss, mert ez nem történhet meg veled. Hiába nyugtatnak azzal, hogy nézd meg, milyen sok kapcsolat megy tévútra, milyen boldogtalanok bennük az emberek, hát ez hiányzik neked? Igen, ez. Ugyanis a kapcsolat eleje még nem gyötrő. Tisztalapot kaptok, és az, hogy mit írtok rá, kettőtökön múlik. Valóban rengeteg ember kínlódik a kapcsolatában, de esélye van irányítani azt. Ha nem kapod meg a sanszot sem, hogy szeressenek, s te viszont szeress, akkor hatni sem tudsz a folyamatokra.
Már tudod azt, hogy milyen azoknak a mondatoknak a lezárása, ahol nem várják, hogy visszaírj. Elolvasták a soraid, feleletek, de olyan kulturált módon adták tudtodra, hogy ne reagálj többé, hogy meglepődsz. Gondolkodsz is, hogy a tapintatlanság milyen csodálatos formában képes megjelenni. Ne is legyen sértő, de ha illedelmes vagy, akkor megérted, hogy a beszélgetésnek vége. Egy újabb szál szakadt el, pedig megint nem tettél semmit, amitől ez lehetett a vége.
Érdekes számodra, amikor nem tudnak emberek felidézni egy eseményt, egy találkozót, mert nekik olyan sok volt belőlük, hogy szelektál az agyuk. A tiéd meg az üres palettákon verejtékezve kutat, hogy végre találjon már egy képet a múltadból. Nekik nem fontos kiemelkedő történetet keresni az információhalmazba, mert minden napjuk tettei olyanná válhatnak, ami egymást írják felül.
A halál nem csak testi módon érthető. Minden nap haldokolhat a lelked, ami miatt nem akarod okolni a környezeted, mert állítólag ez undorító dolog. Hiszen csak önmagaddal teheted ezt. Persze, ezért ostromolja a sok sznob önmagát, hogy Kim Kardashian feneke ő miattuk lett méretes, és látványos. Nem fogják őt magát leszólni a mű adottságokért, mert mindenki csak önmagával lehet elfoglalva. Szép is volna a világ, de tényleg. Ha úgy érzed, hogy senkitől nem kaptál segítséget, támaszt, megfelelő biztonságot, pedig kérted!! Akkor legyen már jogod a véleményedhez az emberekről. Persze ez még semmin nem formál a saját kis világod kényelmén, jobbá tételén, de a dühödet ki kell ereszteni. Ha még ezt is magad felé intézed, akkor elpusztítod magad, míg mások nevetve koccintanak a sírod felet, mondván: – sajnálják, ők nem tehettek róla. DE igen!
Miért könnyebb úgy gondolkodni, hogy ez nem az én bajom? Mert, egyrészt tényleg nem az. Másrészt, egy lelkibeteg mellé nagyon nagy erőbefektetés kell, hogy segítsük őt, ezt tegyem ingyen? Ott vannak rá a fehér ruhás izék…öhm orvosok. Nekem bejött az élet, a jó pasi, a menő kocsi, luxusvilla, én nem érek rá ilyenre, hogy ki depressziós, ki nem. Oldja meg maga az életét, én is ezt tettem, nem?! Nem, de mindegy is.
Persze olyanok is akadnak, akiknek a lelkük és az eszük is a helyén van, mégis a saját életük az első. Kapcsolat, család, munka, én idő, minden, amibe te nem tartozhatsz bele, mert nem vagy részese. Így, ha a hosszúlista végére érnek, akkor öt percre talán eszükbe jutsz, viszont addigra olyan dagadtak a bokáik és annyira fáradtak, hogy egyszerűbb egy telefon: ne haragudj, de ma sem érek oda. Nem gondolnak arra, hogy a ma, az még alkalmat adott volna bármire, a holnap pedig csupán egy feltételes mód.
Gondolod, hogy az esetek jelentős százalékában a boldogtalanság, a figyelmetlenség okozza a depresszió kialakulását? Persze ez így nem jelenthető ki, mert nem vagy agykutató. Mégis tény, hogyha nem baleset, vagy egy tényszerű betegség okozza a szervi elváltozást, akkor nagyban közrejátszik a szeretethiánya a melankólia rövid, vagy tartós fennállásában.
Sokat nyafogsz? Ebből van elegük? Igazából nem. Próbálod már olyan kicsi részre szorítani a leírt tartalomban a rólad szóló részt, hogy az elveszik a többi között. Inkább érdeklődsz róluk, vagy beszélsz közhelyes dolgokról, csak ne akarjanak lekoptatni, ennek ellenére megtörténik. Igyekszel elengedni azokat az embereket, akik nem akarnak már sehogy sem melletted maradni. Kényszeríteni senkit nem lehet a maradásra, ezért potyognak ki egyre inkább az életedből, akiknek nem vagy elég tökéletes többé.
Ha eltörik a lábad, akkor láthatóvá válik a gond, és ez szerint képesek orvosolni. Tudják a vizsgálat folyamatát, az eljárást, a gyógyítás módját és a lábadozás idejét. Ha együttműködsz az orvosokkal, jó esélyed van meggyógyulni. Az agy ennél sokkal bonyolultabb szerv. Elég, ha csak egy kis idegszál, érhálózat nem a megfelelő segítséget kapja, és tragédia alakulhat ki. Hatalmas felelősség a gyógyítása. Gondolom már az is nagy eredmény, ha szinten tudnak tartani egy súlyosabb gondot. Ideig-óráig mindenki élte már át a hiszti, a letargia, a rövidebb idejű rosszkedv sokféle típusát. Ez is elég kellemetlen, hiszen ilyenkor kontrollt vesztünk a cselekedeteink felett. PL. mikor a gyermek földhöz vágja magát a hisztiroham egy súlyosabb pontján. Iszonyú nagy türelem, és szeretet kell ahhoz, hogy megnyugtassák, s visszaemeljék a korábbi tudatállapotba. Amikor ez a módosulás az elmében hosszabb ideig marad fenn, az őrjítő a viselőjének, és a környezetének egyaránt. Észrevették az Olvasók, hogy ez közel sem szakmai írás a depresszióról, nem orvos, nem szakértő írja, hanem egy átélő valós története ez. Ennél reálisabb nézőpont talán nem is szükséges. Láthatjuk, hogy a korai sztárság esetében is, milyen hamar megsínyli a lélek, az elme a sok paparazzit, a nagy érdeklődést, a mértéktelen bevételt, és kapzsi, megbízhatatlan barátokat, akik a neved miatt lettek a bizalmasaid. Pár év múltán már csak fotókról lehet felidézni az akkor még ártatlan, vidám, a munkáját imádó fiatal énjét. Többé már nem lesz az, aki akkor volt, megtörik belül minden. Akár híresség vagy, akár egy átlagember, fontos volna, hogy álljon melletted segítség. Legalább két hetente egyszer kötelezően találkozni kéne azzal a személlyel, akire valóban a titkokat hagyhatod. Mennyi olyan neves ember távozott, akiről halála után olvashattuk, hogy sosem bízhatott igazán senkiben, nem volt barátja, talán terapeutája igen, mert anyagilag megengedhette magának, de ez kevés. Egy idő után már olyan valakire volna ebben a nehéz helyzetben szükséged, aki nem a pénzedért figyel rád, nem a hírnevedért, hanem azért, aki vagy. Aki előtt bármit elmondhatsz és úgy, hogy ne kelljen megválogatnod a szavaid. Akiről tudod, hogy, amint elfordulsz, nem kezd el fecsegni. Ez a világ sokkal kevesebb lelkibeteget termelne ki, ha az emberek jók lennének egymáshoz. Ha a szeretet és titok, nem volna kényelmetlen érzés. A pletyka azonban izgalmas, érdekes, ki lehet elégíteni a másik kíváncsiságát, nem számít, hogy ezzel valaki életét, esetleg tudatát örökre börtönbe zárjuk, s a kulcsot messze eldobjuk. Hiszen…mi nem akartunk rosszat.
Ülök a szobámban, és szenvedek a sok évnyi kimondatlan érzéstől, a ki nem mutatott fájdalomtól. Talán némileg betekintést kaptál az elme rejtélyéből, amit teljesen sosem lehet megérteni. Ezért ez csupán egy bevezető, amin el tudtunk indulni, hogy megmutassuk ezt a világot azoknak, akiknek fontos lehet. A vége azonban nagyon messze van még. Ha szerencsém lesz, folytatom a további tapasztalások, a hullámzó hangulatok táncát. Addig hagyok időt, hogy megértsd a leírtakat….
