Smoky nyolchónapos Husky fiú. Már akkor is meglehetősen nagy testűnek számított, fajtájában mégis egy fajtiszta kutya értékének töredékéért árulták. Amikor szóba került, hogy elhozhatnánk, azonnal nemet mondtam rá. Egy hektáros gazdaságot működtetek, több mint nyolcszáz szárnyas és egyéb apró jószággal. Ez kötelezettségekkel jár. De a család nem engedett. Próbáltam lebeszélni őket, de lányom és nejem ragaszkodtak eszement ötletükhöz. Érveltem; ez a kutya idős ahhoz, hogy bárhová is beszokjon! Van már két kutya a birtokon! Igazán semmi szükség egy harmadikra. És mi lesz, ha nem jönnek ki egymással? Akkor ugye én tüntessem el, igaz? Hát nem!

Egy kutya felelősséggel jár, nem játékszer. Gondolkodni, érezni képes lény, lélek! Van elég állat a gazdaságban, nincs szükség még egyre! Meg hát a költségei. Csak a kutya adó itt, ahol élünk kétszáz euro évente minden egyes kutya után! És az állatorvos, meg még sorolhatnám. Addig duruzsoltak, míg ráálltam. Rendben megnézzük, de nem ígérek semmit se! Próbáltam elmagyarázni páromnak, egy nyolc hónapos kutya már nem olyan kicsi, mint ahogyan azt gondolják. Annak már kialakultak a viselkedési formái, jellemzői. Ha rosszul nevelték, azt helyrehozni szinte lehetetlen.

Feleségem nem jött el, de lányom igen. Kétszáz kilométert kellet csak oda autózni. Amikor kihozták és először megláttam, hát siralmas állapotban volt. Abszolút neveletlen és kezelhetetlen. Ez látszott már az első pillanatban. Vizelet és fekália szag itatta át bundáját. Teljes erejével húzta azt a falatnyi kis pórázt, amit szemmel láthatóan ráerőltettek. Legalább két számmal kisebb volt, mint kellet volna. Kizárt, hogy ezt a borzadályt én magammal vigyem!!!  Nem kellet szólnom semmit se, a lányom már tudta.
– Apa, nézz rá! Szüksége van ránk.
– Kislányom, ez a kutya minden téren el van cseszve!
– Apa, kérlek nézz rá! A szemébe!
Aki kihozta, már tudta nem fogjuk elvinni. Lányom leguggolt hozzá, az ráugrott és fellökte heves szeretetében. Az akkori gazdája kíméletlenül úgy visszarántotta, hogy az fájdalmában felnyüszített.
– Engedek háromszáz eurót, ha most elviszik! Hihetetlenül felháborodtam a bánásmódon, ahogyan Isten egy teremtményével bánnak.
– Ember! Magának kéne fizetnie, hogy ne jelentsem fel azonnal!
– Igaza van, de ez a kutya nem az enyém, csak rajtam maradt. Ha tudnak rajta segíteni, nosza! Amit kérek érte, az is csak arra elég, ami kárt okozott, annak egy része ki legyen fizetve. Ha nem kell, viszik elaltatni.
– Apa, nézz rá kérlek! A szemébe!
Minden porcikám tiltakozott; nem ne csináld! Belenéztem ennek a meggyötört jószágnak a szemébe, és megláttam a lelkét. A szenvedését, félelmét, bizalmatlanságát az emberekkel szemben. A reményt.
– Rendben, visszük. De mindent tudni akarok róla!

Kölyökként vette egy német család, hamar ráuntak és máshová került. Itt sem volt maradása, hát megint mennie kellett. Majd egy negyven négyzetméteres bérlakásba került, ahol az előszoba másfél négyzetméterébe volt bezárva. Le nem vitték, csak ledobtak neki némi újságpapírt, ott végezze el a dolgát. Hónapokig tartották így, amíg lányom rátalált egy hirdetésben. Innen a bérlő ment haza Romániába, hátrahagyva a kutyát. És most nálunk kötött ki.

– Apa, köszönöm! Igazán büszke vagyok rád!
– Majd akkor legyél rám büszke, amikor anyád ki akar majd nyírni! Szerintem nem pont erre gondolt, amit hazaviszünk.
Néztem rá az újdonsült családtagra.
– Na fiam, menjünk haza!
És Smoky, mintha csak értené az odakészített holmijából kivette a plüss vízilovát és leült lányom mellé menetkészen. Mintha csak tudná, megint költözik. A hazaút relatíve nyugodt volt, míg meg nem álltunk kutyát sétáltatni. A kocsiba előkészített hámok közül, kiválasztottunk egyet Smokynak. A legkisebbet, de az is lötyögött a csont és bőr teremtésen. Egy tizenöt méteres automata pórázzal, ami hatvan kilóig jó. Lányom akarta sétáltatni, elkezdve nevelését az autópálya melletti pihenőben, ahol meg tudtam állni.
– Fiam, ez nem biztos, hogy jó ötlet! Nem ismerjük még öt. Talán…–  de befejezni már nem tudtam. Mert Smoky megrészegülve a tér nagyságától futni kezdet. A huszonegy éves, sportoló lányomat úgy rántotta maga után, miután a tizenöt méter kötél elfogyott, mintha papírmasé lett volna. Hasra vágódva a nedves fűben még húzta maga után vagy három métert, amikor kiszakadt a kezéből a póráz. Szabadjára engedve egy amúgy is magas mozgásigényű, ezidáig bezárt, az alapjáraton a tundrákon élő szelídített farkast. Egy szán húzásra tökéletesen alkalmas Huskyt, akinek harminc kilométert lefutni semmi. Az autópálya pihenőben teljes sebeséggel rótta a köröket a füvön hál istennek. Felelőtlenség volt részemről nem nekem megfogni öt. Ha kifut az aszfaltra, biztosan elütik két percen belül. Lányom rohant a kutya után, az előle. Játék, játék, teljesen belelelkesülve rohant ahogyan csak bírt. Röviden átgondoltam, láttam a rendszert a köreiben. Oh bakker, ez most fájni fog! És ugrottam abba az irányba, amerre számítottam, hogy érkezik. Smoky észre véve mit is szeretnék enyhén iránt váltott. Csakhogy én nem öt céloztam, hanem a mögötte hősiesen pattogó automata pórázt. Nos, nem vagyok kis ember. Elég annyi, kitakartam vagy két négyzetmétert, vízszintesen repülve! Elég nagy esélyem volt elkapni, de legalábbis megakasztani őrült rohanását míg baj nem lesz. Nos a becsapódás előtti másodpercben ujjaimmal érintve a kötelet, az rátekerődött. Én csillagokat látva becsapódtam. Smoky azonnal megállt, az ujjam kirándult. Mikor mindannyian már az autóban voltunk, ránéztem fű és földmaszatos lánykámra, majd bedagadt kezemre és jobb sajgó térdemre.
– Na fiam, akkor menjünk! És anyádnak ezt nem mondjuk el.
– Gondolod, nem jön rá magától, hogy nem volt sima utunk?
De, rájött. Még évekkel később is könnyes szemmel nevetve mesélték erősen túlozva a családi összejöveteleken a Grizli halálugrását, amely után több szeizmológiai műszer is meghibásodott a vőjelöltem szerint.

Nejem nem volt maradéktalanul boldog Smoky láttán. Kisebbre, fiatalabbra számított. Természetesen én voltam a hibás, mint mindig, amikor valami nem úgy sikerült, ahogy elképzelte. Három hétbe telt, míg sikerült a szobatisztaságra nagyjából rászoktatni. Hihetetlen méretű és szagú medvecsapdákat hagyott maga után! Eleinte óránként sétáltattuk felváltva. Ha véletlenül egy is kimaradt, akkor az ajtó elé végezte dolgát, mint korábban megtanulta. Nos, az ajtó befelé nyílik, a többit tessék hozzá képzelni!
Éjszakai műszak után mennék haza. Medvecsapda, jó másfél kilogramm melegen gőzölgő friss kutyaszar az ajtó mögé elhelyezve. Én meg mennék haza, zokniban, mert ugye bakanccsal lakásba tilos. Ajtó nyit, belép. Láttál már festőt glettelő vassal glettelni?  Meglehetősen nehéz időszak volt. Szóval eleinte óránkét. Majd három, négyre szoktatva. Mindaddig míg el nem értük a kritikus kilenc órát. A két másik kutyánkkal nem volt gond, azok simán befogadták. Na jó, a kettő erős túlzás. Mert az inkább csak másfél. Dzsonni a Yorksier Terrier alig három kiló. Öreg már nagyon, nincs körme se fogai. Látni se lát már szinte semmit. Van, hogy megugatja a saját árnyékát, mert nem ismeri fel mi az. Viszont remek jelző kutya. Néró, a harminc kilós Border Coli inkább vehető egésznek. Bár annak meg csak a neve rettenthetetlen. Amúgy fél mindentől, ezért megugat mindent is. Leginkább a postást és a szomszédasszonyt. A családtagokat sohasem, azokat csak terelgeti, mint a birkanyájat szokás. Néró igazi egyéniség, becenevén a lepke pillangó. Ezt nem csak a bátorsága miatt kapta, hanem úgy fekszik le a földre, hogy a négy lába a négy égtáj felé néz. Kutyában még sohasem láttam ilyet. És pont úgy néz ki, mint egy pillangó, aki ép felszállni készül. Smoky ezt az akadályt jól vette. Csakhogy a gazdaságban, ugyanez neki nagyon nem sikerült. Megrészegítette a szabadság, amit meg is értek. Ami viszont elfogadhatatlan volt, az az ölési vágya. Eleinte csak pórázon volt szabad lemennie. Ebből több alkalommal is sikerült kiszabadulni neki. Igazából bárkitől meg tudott szökni, ha az nem én voltam, vagy száz kilómnál könnyebb valaki próbálta fegyelmezni. És ilyenkor hajtotta az ösztön, a gyilkolási vágy. A vadászat izgalma, a préda haláltusája.
Akkor voltak a kis pulykák növendékek, a nagyok mellett. A kacsák tánca is hívogató volt számára. A ludak nagyon utálták, bár azok alapban mindenkit utálnak. A csirkék rettenetesen féltek tőle, nem is alaptalanul. A nyulakat viszont imádta. Legfőképpen a rácson keresztül kihúzni és megölni őket. Az eddig bejáratos macskák, sünik és madarak, messzire elkerültek minket. És amikor kitépte magát a kézből, akkor rendszerint aratott a gazdaságban a halál. Tőlem ugyan nem tudott megszökni, de így is sikerült jó pár szárnyast kivégeznie. Pedig ott voltam! Nem egészen két hónap alatt, kivégzett két tucatnyi kisnyulat, negyven növendék pulykát. Rengeteg kacsát és csirkét. Két hónap alatt, kétszázzal csökkent a kisállat állományom. A gyerekeim, a sógor jelölt, a feleségem, de még én is felváltva próbáltuk nevelni. Ez neki volt a mennyország, nekünk meg maga a rémálom. Mígnem egy nap beszabadult a tenyész pulykákhoz és meg nem ölt tizennyolc ,majd harminc kilós állatot. Köztük a Tavalyi díjnyertes, bronzot is. Itt telt be a pohár, mennie kell! Mint hivatalos tenyésztő, rendszeresen kaptam ellenőrzéseket. Aznap is, amikor a gyönyörű állomány vérbe fagyva feküdt szanaszét. A kerítés szétszaggatva, az állatok leölve. Miközben a kutya nyugodtan feküt köztük az udvaron. Ennyi volt, takarodik innen! Megkapta az esélyt egy jobb élethez. De nem tud működni a dolog, legalábbis nálunk nem!

A lányom és a feleségem lassan hatodik órája nyüstöltek. Megtanítják neki, ha kap még egy esélyt Smoky, hogy nem szabad ölnie. Végül lányom:
– Ha elküldöd, elaltatják. Te is tudod. Mi vagyunk az utolsó esélye, nincs neki több.
Sokáig gondolkodtam rajta. Majd felmentem a házba és előkerestem a régi katonai övemet, a deszantost. A műhelyből a satupad tisztító kefét, majd hetven centis keményfából készült. Egy karabinerrel az övre akasztottam. Lenyúltam a feleségem kézi pumpás virág permetezőjét. Kissé átalakítva, simán három-négy méterre ment a vízsugár, feltöltve citromfüves vízzel és az öv másik oldalára akasztva azt. Vágtam a hegymászó kötelemből egy akkora darabot, hogy egy méter maradjon miután, fojtó csomót kötöttem rá. Aztán elmentem a kutyáért. Mint mindig, most is ép büntetésben volt. Értelmetlenül szerintem, mert a párom által hűlni kirakott sültet, kivette és elvitte. Párom hisztijét sokáig nem kellett hallgatnom hál istennek, mert egy órával később ment dolgozni. Senki sem tudja, hogyan tudott Smoky a konyhába bemenni. Ép akkor kezdtem meg a háromhetes szabadságom, senki sem volt odahaza. Kinyitottam a pince ajtaját, már egy órája be volt zárva szegény pára. Megálltam a kötéllel a kezemben. Belenéztem a szemébe:
– Sajnálom fiam. De a mostani életednek vége!

Másnap reggel, ötre húztam az órát. Már a csörgés előtt ébren voltam. Elég kellemetlen volt  alvás közben a vastag bőr szíj a derekamon. Rajta a hegymászó kötél, a másik végén a fojtócsomó Smoky-val. Lassan felülve, megvártam míg a vérnyomásom stabillá válik és elindulhatok. Ez van, nem vagyok már húszéves. Nem szóltam hozzá az első időkben, csak a legszükségesebbeket. És másnak se engedtem meg. Ahová mentem, oda jött ő is. Ha akarta, ha nem! A kötél meglehetősen rövid, lévén nem volt más választása.
– Na fiam, akkor most jön a második fokozat.
A felöltözés kicsit nehezen sikerült. Mert nem csak a kutya, de általa én is korlátozva voltam. Leakasztottam a súlyos, keményfa kefét az övemről és megszagoltattam vele. Majd vissza az övre. Aztán a citromfüves permetezőt. Undorodva fordította el fejét, ignorált. A nap épp csak elindult a látóhatáron felfelé, vörös fényével tűzbe borítva az égalját, mikor kiengedtem a csirkéket. Smoky azonnal támadott! A rövid kötél megfeszült, a már kézben lévő kefe lesújtott, tompán puffanva az állat tomporán, oldalán. Meglepő fordulatra először visszahőkölt, majd újra támadott. Ahogyan a kefe is! Még négyszer próbálkozott. Minden alkalommal, amikor ráhúztam a tomporára, megszagoltattam vele a kefét és elmagyaráztam halkan, nyugodt hangnemben. Ezt nem szabad! Majd mentünk a kacsákhoz. A libáknál és a megmarad néhány pulykánál is pontosan ugyanez játszódott le. Nagyot sóhajtva beszéltem hozzá:
– Nem fog ez menni. És erről nem te tehetsz. Egyszerűen benned van az ösztön. Vadásznod kell! Talán, ha az első gazdád valóban foglalkozott volna veled. Vagy legalább a második. A harmadikat inkább hagyjuk!
Szomorúan rám nézett és én megvakargatva a füle tövét tovább beszéltem hozzá.
– Ejej kiskutyám. Mit is csináljak veled, hogy megérts!. Szeretnék segíteni, de ez így nem fog menni.
Szépen kigömbölyödött a több mint két hónap alatt, amit nálunk töltött. Valóban úgy nézett ki, mint egy farkas és úgy is viselkedett. Bár még csak most lesz tizenegy hónapos, már harminchárom kilós gyönyörű állat. Tanácstalanul mentünk a nyulakhoz. Itt szükségem volt minkét kezemre. Leakasztottam a kefét, Smoky összébb húzta magát. Odatartottam neki, hogy megszagolhassa. Félt tőle, jogosan.
– Látod, fiam?! Én nem akarlak bántani, de nem ölhetsz csak úgy, amikor kedved tartja! Nálunk nem!
Rám nézett értelmes szemeivel. Óvatosan megfogta a kefét és megpróbálta kivenni a kezemből. De nagyon finoman. Engedtem neki.
– Jó, rendben. Akkor erre most te vigyázol.
A ketrecet kinyitottam. Ügyetlenül pucoltam ki. Mert fél szemem a kutyán volt. Majd három órán át tartott, míg mind a negyven ketrecet kitakarítottam, vízzel és eleséggel feltöltöttem. Normálisan ez megvan egy laza óra alatt. Csak egyszer esett ki a szájából a kefe. Akkor nem tudom, ki ijedt meg jobban, én vagy ő. Amikor végeztünk a munkával, nagyon megdicsértem. Megszeretgetve, szűgyét, füle tövét, pofája alját vakargatva. Akkor láttam először felszabadultan boldognak. Esküszöm mosolyogni láttam! Az ezután következő három nap alatt, csak egyszer-kétszer húztam rá egyet a kefével. És párszor a permetezőt is használnom kellett. Szinte mindig beszéltem hozzá, bármit is csináltam. Kommentálva mit és miért teszek. Egy hete tartott a drasztikus átnevelése, amikor a kefét leakasztva az oldalamról a bejárati ajtó mellé került kívülről. Jól látható helyre. Ki kit nevelt át, jó kérdés? Mindig mindent elmagyaráztam neki, és ő jött mindenhová velem. Bár még mindig meg volt kötve, hozzám volt kötve, de már csak legritkább esetben feszült csak meg a kötél. Kezdtem megbízni benne, és ezt érezte.  Tiltásom ellenére, a család tovább ajnározta. Bennem társra, egy fix pontra talált. Míg a gyerekeimet játszópajtásnak tekintette. Még a lányom barátját tisztelte, szerette nagyon. Rendkívül érdekes, hogy Dzsoni maradt a főnök a kutyafalkában. Az etetésnél különös gondot fordítottam rá, mindig a vezér kapjon először enni. Az pedig Dzsoni a három kilós Yorki. Majd pedig a kialakult rangsorban. A főnök után jött Néró, a Border Collie. Majd Csikipe, a tizenhat kilós hosszú szőrű cica. Majd a legvégén ő, Smoky. Elfogadta a döntésem. Pedig a feje kétszer akkora, mint a jelenlegi falkavezér komplett.
Eljött az ideje, hogy levegyem a kötelet. Helyére egy nyakörv és egy automata, ötméteres póráza lett. Éjszakára, már nem kötöttem magamhoz, nem volt rá szükség. El se mozdult mellőlem. Rendszer lett az életében és én ennek a rendszernek a részeként szerepeltem a világába. A dicséret mellé, bevezettem a jutalom falatokat. Akkor kezdtük el a vezény szavakat tanulni. Állj. Gyere. Mehetsz. Vissza. Rendben. Fúj. Szégyelld magad. Jó kutya. Tiéd. Nem szabad. Fel. Le. Figyelj. Fogd meg.
Ez utóbbi kettőt nagyon megszerette. Talán a hangsúly miatt. Vagy talán mert célja lett. Először életében nem nyűg, nem kolonc volt. Hasznosnak érezhette magát, dolgozhatott. Mindenesetre ez a vezényszó tanulás, neki hamarabb ment, mint nekem, én gyakran belezavarodtam.
A harmadik hetet kezdtük meg. Elég jól mentek neki a vezény szavak. Aznap reggel levettem róla a pórázt is, mielőtt kezdtünk volna hajnalban a gazdaságban. Végig dolgozta velem a reggelt. Egyszer sem kapott se a csirkék, se más után! Amikor végeztünk, elengedtem egyedül a kertben, megdicsértem és a mehetsz vezényszóval utasítottam. Mozdulatlanul állt, engem figyelt. Nagy levegőt vettem, itt az ideje elengedni a kezét. Még több bizalmat adni neki. Megfordultam és felmentem a házba. Majd megevett a fene, hogy visszanézek rá, mit is csinál. Erőt vettem magamon és felmentem. Nem néztem vissza, de a lépcsőket már kettesével vettem. A spájz ablakából lestem meg. Rohangált és ugrált, mint egy őzgida. Boldog volt.  Lelkem örült, hogy a boldogságát látom. Aztán eljött a próbatéttel ideje is. Ahol saját magát kell legyőznie. Úgy fél óra után, kimerülve feküdt a fűben. Gyakran a ház felé tekintve. De azon kívül, hogy az egész család őt figyelte, nem volt mozgás. Unatkozni kezdett. És elindult a megmaradt pulyka állomány felé. Lassan közeledett a kerítéshez, majd futásnak eredt. Éreztem ebből baj lesz. Talán túl korai volt még elengednem. Egy méterre se tőle, hirtelen irányt váltott és megállt. Elegánsan felemelte a lábát és megjelölte a kerítést! Én addigra már túl voltam a harmadik szívinfarktusomon! Esküszöm, olyan képet vágott, mint amikor egy internetes troll kiröhög, miután halálra szívatott! Elengedtem a másik kettőt is. Egy hatalmasat játszottak, kivéve Dzsonyt. Ö már túl öreg ehhez. Majd a játék után elkezdte róni a köröket. Ugyanúgy, mint amikor reggel és este körbejárunk, ellátjuk az állatokat. Most már küldetése volt. És nagyon komolyan vette. Néró csatlakozott hozzá, de a huszadik kör után kimerülve feküdt a hamvas fűbe. Harc nélkül Smoky a rangsorban előrébb lépett. Este vittem nekik fejenként egy friss tojást.  Pillanatok alatt eltüntette, kérdőn nézve rám. Nincs több?
– Majd reggel fiam! Sok lesz egyszerre neked annyi nyers tojás! Viszont kapsz mást helyette.
Aznap amikor bezártuk az állatokat, elővettem a kispuskát. Egy zacskó lőszerrel és egy zacskó kutya nasival. Lehet még korai, meglátjuk. Néró izgatott és türelmetlen lett a puska látványától. Mint minden gazdaság, nálunk is probléma a kártevők irtása. A legegyszerűbb lenne méreggel, de abba más is bele tud halni.  Kutyák, macskák, rókák, sólymok és egyéb kisragadozók. Miután megbizonyosodtam róla nincs senki sem a közelben. Nem volt nehéz, mert a falun kívül van a birtok. A rendőrségi forgalom figyelő drón a levegőben, arra kellet csak vigyáznom. A puskára ugyan van engedélyem, de a távcsőre felcsatolt lézer itt szigorúan tilos. Viszont szükséges. A szemem már nem a régi, mint anno hivatásosként. És én nem kínzom az állatokat. Akkor sem, ha az csak egy patkány. Kizárólag akkor lövök, ha a szeme közé vagy a füle mögött éri a találat. Azonnal kimúlik. Lefeküdtem hát a fűbe, terpeszben a lábaim. Mellém e két másik kutya is. Smoky először nem értette. Rám nézet. A szám elött elhúztam két ujjam, jelezve, csend legyen. Győzött a falka szellem. Nem tudta miért, de ö is lefeküdt a másik kettő mellé. Teste lelapult, csak fülei álltak ki antennaként. Hiába na, szegény kicsit nagyra nőtt! Egy óra türelmes várakozás után, megvolt az első találat. Egy golyó, egy patkány. Dzsony, a falkavezér úgy lőtt ki, mintha megint fiatal lett volna. Fogatlan szájában a prédával már visszafele tartva, úgy pattogott az őt teljesen ellepő fűben, mint gumilabda a betonon. Alig öt perccel később, megvolt a második is. Amikor Néró elindult, intettem őneki is, mehetsz. A tetem elött megált a Border Coli, mutatva hol is van, de nem ért hozzá. Átengedte Smokynak. Ez már az ő dolguk, ebbe én nem szólok bele. Aznap este, három óra alatt tizenhárom darabot kilőttünk. Három hete volt irtás, itt volt már az ideje. Másnap figyeltem az ebet, de nem volt vele gond. Este, mindhárom türelmetlenül, de fegyelmezetten várta az esti zárást és természetesen a potyatojást is az ajtó előtt. Zárás után nem vadászni mentünk, hanem a mezőre. Csak Smoky kapott egy hatvan méteres pórázt. Mivel mellettünk erdő van, tele vadakkal. Nem kell a sorsot kisérteni.
Egy órányi rohangálás és önfeledt játék után haza kellet indulnunk, mert a másik kettő teljesen kifáradt és a vizet is megitták, amit hoztam. Másnap a lányommal mentek el futni. Kajánul elmosolyodtam, mikor a tőlünk ötven méterre telepített konténer házak lakói, nem igazán a füttyögéssel voltak elfoglalva Smoky tekintélyt parancsoló látványán. Az addigra már igen tekintélyesre terebélyesedet, kiizmosodott, kipofásodott farkas nem vette jó néven közeledését senkinek sem a lányom felé. Jó kutya! Pedig belül egy gyermek lelke van abban a hatalmas szívben. Tempósan kocogott a lány mellet, egyszer sem megfeszítve a pórázát.
Máskor a feleségem vitte el. Ezt mindig nagyon élvezte, mert ilyenkor a nyolc-tíz kilométeres túra alap volt. Hatalmasokat játszottak a kertben, szabadott egymással és a gyerekekkel is. Ennek aztán olykor megvolt a böjtje is. Például, amikor a sógor gyerek autót szerelt és nem rájuk figyeltek. Smoky gyakran pont azt a szerszámot lopta el, amiért éppen nyúlt. Majd teljes gázzal rohant vele, körbe-körbe az autó körül. Máskor, az autó alatt fekve éppen kúszott volna ki, amikor Smoky egyszerűen a hasára ült kajánul vigyorogva. Amikor ez történt, már közelített a negyvennyolc kilóhoz. És hiába volt majd száz kiló, amikor negyvennyolc kiló szeretet leteperte.
Három év múlva, már teljesen természetes volt jelenléte a családban. Már nem nyüszített fel néha álmában és nem rándult össze ijedten, ha bárki is hozzá akart érni, megsimogatni.  Gyakran feküdt a bejárati ajtó elé, vagy mögé. Ilyenkor, ha bárki is ki vagy be szeretett volna közlekedni, vagy átlépte, vagy az ajtót vele együtt kellett nyitni. A kommunikáció, mármint, hogy mindent elmondtam neki, megmaradt. Sőt, átvette a család többi tagja is. Beleértve Smokyt is. Mindenről volt véleménye és ezt meg is osztotta velünk. Ha hozzászóltak, válaszolt. Eltűnt minden arrogancia és vadság belőle. Időnként, két-három havonta azért még megyünk együtt vadászni. De nem gyakran, mert nem nagyon van mit. Megtanultak falkában dolgozni. És a vadászat nap közben és éjjel is folyt. Az utolsó négy alkalommal én nem lőttem semmit se, míg ők két-három darabot is megfogtak. A helyi vadász könnyesre nevette magát amikor harmadik órája feküdtünk a fűben eredménytelenül. Majd megjelent egy kövér frissen fogott patkánnyal és lerakta közénk. Nesztek pancserek, ne mondjátok nincs vajból a szívem! És amikor meg akartam simogatni a fejét, pont akkor kellet egy hatalmasat nyújtózkodnia. Feneke az ég felé, lábai kiegyenesítve a földre szorítva, feje rajta, hatalmas mancsaival a levegőt markolászva. Közben egy hatalmasat ásít egy elnyújtott ááhhhaauuuu-val kifejezve majd, ha megengedem kispajtárs! Aztán természetesen, a hátára fordulva várta a hasvakarást. Az sohasem maradhatott el.
A falkavezér továbbra is a vén Yorki maradt, mostanra már szinte semmit sem lát, de a macska bizony hátrébb szorult. Esténként mindig oda fekszik, ahonnét jól látni minden családtagot. És gyakran előfordul bizony, hogy oda pircent. Amikor a halk, de erőteljes zziiiiiieeep-et haljuk, akkor gyorsan ablakot kell nyitni. Dzsony öklendezve menekül, mi könnyezve próbáljuk túlélni. Bakker Smoky, ez már akkor büdös volt mikor megetted! És esküszöm, ilyenkor mindig mosolyog. A gyerekeket továbbra is játszó partnerként kezeli. Páromat tiszteli, mert onnét jön a kaja. És velem, hmmm. Szerintem szeret, de tisztel is.  Néhanapján megpróbálkozik, klaffantva felém egyet. Ilyenkor mindig megfogom alsó állkapcsát, a fogain átkulcsolva újaimat. Határozottan, erősen, mégis gyengéden. Nem fájdalmat okozva.
– Nekem ne kishaver! Én vagyok a gazdád, érted ugye?
És ilyenkor jön a válasz páromtól, aki azonnal anyatigrisként véd minden családtagot.
– Gyere ide picikém, majd én megvédelek attól a csúnya bácsitól!
És a picike megy, mind a negyvennyolc kilójával és beleül párom ölébe, füleit lelapítva. Mosolyogva. Mintha csak mondaná, szeress mami! Még mindig baba vagyok. Szeres! Szeres! Mert én nagyon szeretlek!
– Na tessék, látod? Most megint kölyköt játszik. Néró lepke pillangó pózban felfelé tekintget. Míg Dzsony hangosan horkol a párnák közt. Kellett ez neked? Most így ketten már majdnem eléritek az egy mázsát! – Nevetek.
– Igen kellet! És kell belőle több is.
Félrenyeltem a teát, amibe épp akkor kortyoltam bele.
– Neem!!!! Szó sem lehet róla! Csak a testemen keresztül! Ide több kutya nem jön!!
– De miért nem? Csak egy Husky kislányt! Mellé, hogy ne legyen egyedül.
– Na persze! – Csattantam fel,. – Meg kilenc kölyköt is!!!
– Igen, pontosan erre gondoltam!
Mosolyodott el drágám úgy, hogy bármely szívet, de még a tömör gránitot is megolvasztotta volna.
– Ne félj tőle, ha picinek kerül hozzánk, tíz-tizenkét hetesen akkor olyan lesz amilyennek mi neveljük. Már a nevét is kitaláltuk, Maya lesz.
– Kitaláltátok, ki találta ki?
– Hát mi, a család.
– És abban én nem vagyok benne? Maya!! Na még csak az kéne! Nem….

de ez már egy másik történet.

Ui:   Évekkel később, kitaláltam, rózsalugast csinálok. Egészen hátul a birtokon, ahol nincs semmi se, csak a természet. Hátramentem a vadonatúj Texas 1460-as ipari kapálógéppel és egy lapáttal. Nem volt épp olcsó mulatság, hát ideje, hogy munkára fogjuk. Kimértem, mész hidráttal kijelöltem a helyét. A késeket beállítottam a minimum szélességre, ötszázötven millimétere. Elsőre, feltörve a szűz talajt, mélységre alig huszonöt centire mentem le. Míg másodszor már rendesen, harmincnyolc, a maximális mélység. Mint a vajat, úgy vitte a szűz talajt a majd húsz lóerős gép. Már épp végeztem volna, mikor a teljes gázon futó kapálógép egy hangos csattanással megállt. Mintha falnak ment volna. Majd két órámba telt míg sikerült kiemelnem onnét az egy mázsás masinát. A motor nem ment, bedugtam mindkét kezem a kések közé. Kotortam a földet kifele belőle, ekkor valami keményre nyúltam. Egy eltört, fanyeles, bozontos valamit húztam ki a kések közül. Levertem róla a földet és nevetni kezdtem. A főbejárat mellé felakasztott keményfanyeles kefe volt az. Évekkel ezelőtt történt, hogy felakasztottam oda figyelmeztetésként. Neki, jól látható helyre és én teljesen megfeledkeztem róla. De Smoky, a fiam, nem. Eltemette és vele együtt a múltját is.