2025. január. A technika az AI-al karöltve továbbfejlődik. Mi, emberek, tovább fejlesztjük. Mint már annyiszor megszokhattuk, minden, amit az érdekünkbe állíthatunk, rossz kezekbe kerülve pusztít. Kicsinál. És azt hiszem, mindig lesznek olyanok, akik megtalálják a rést a pajzson. Akik visszaélnek, csalnak, bántalmaznak vele. Ez a réteg valahogy mintha szemfülesebb is volna, mint a rendszer, amely stopot inthetne nekik. Az igazságszolgáltatás lassú. Vagy teljesen elmarad. Az áldozatvédelem legtöbbször tehetetlen.
Mindig vannak érintettek. Az érintetteknek pedig hozzátartozói. Én egy ilyen, hozzátartozó voltam. 2025. januárjában. Amikor a barátnőmtől több millió forintot csaltak ki alvilági, lelkiismeretlen, aljasok. A jelentős anyagi veszteségen túl, iszonyatosan traumatizálták. És vele együtt engem is. Mivel tudom, sőt, sajnos biztos vagyok abban, hogy még egy jó ideig, mindez sokunkkal megtörténhet, szeretném elmesélni, hogyan éltem meg a történteket. És szerintem, mi az a kevéske, vagy a legtöbb, ami adható ilyen esetekben az áldozatnak, vagy éppen saját magadnak. A tettek nyelvén. A szavak nyelvén. Lelki és mentális vonatkozásban.
A munkából tartottam hazafelé, amikor hívott. Mivel sírt, és nagyon szaggatottan beszélt, még a világ is megfordult velem, mi történhetett. Lelki nagyságát, gyönyörű (de sajnos túlzottan önhibáztató) jellemét minősíti, hogy rögtön azzal kezdte, hogy beismerte, nagy hülyeséget csinált. Majd megkérdezte, bemennék-e vele a rendőrségre. Egyértelmű volt, hogy akármit is tervezek aznapra, mellette leszek és elkísérem.
Amikor valóban baj történik, minden egyebet, amit korábban problémának tituláltál visszasírod. A legtöbb korábbi problémádról megállapítod, hogy azokat megváltásként kaptad. Szinte hálás lennél, ha azokat visszakaphatnád, ha ezzel az igazi baj eltűnhetne.
Amikor odaértem hozzá, az első másodpercben úgy éreztem, hogy megsemmisültem. Soha nem láttam még ilyennek. Teljesen össze volt omolva, fuldoklott a könnyeitől, remegett. Attól féltem, hogy kiújul az epilepsziája is. Miközben még intézkedni próbált és egymaga próbálta megállítani a kicsalt összeg tovább áramlását az érintett pénzintézetek ügyfélszolgálatának felkeresésével, csöpögtetett információ morzsákból realizáltam, mi történt. Elmondta, hogy a Microsoft nevében felhívták azzal, hogy meghekkelték a gépét, csapdát kell állítani a csalóknak. Átvették az irányítást a távolból a gépe és a telefonja felett. És sajnos későn eszmélt rá arra, hogy mindez átverés. Meggyőzőek voltak. Segítőkészek. Trükkösen igazolták magukat többször is. Persze az is átverés volt. De aki ilyesmibe belekezd az általában profi manipulátor. A technikát pedig sokkal jobban használja, mint egy átlag felhasználó.
A barátnőm hiába hallott korábban sok száz átverésről és hiába olvasott a bevált módszereikről. Lelkileg éppen nem volt túl jól, magányos volt, elesett. Ezt a lelkiállapotát pedig könnyen ki tudták használni, meg tudták vezetni. Nem lehet eléggé tudatosítani magunkban azt, hogy sajnos vannak emberek, akik úgy szereznek pénzt, hogy elveszik másoktól, átvernek másokat. Ők ezt a megélhetési forrást választották. Ők így valami paranormális okból kifolyólag bele tudnak nézni a tükörbe és nyugodtan alszanak. Szóval, nem lehet mindezt elégszer tudatosítani magunkban, mert ilyen emberek sajnos mindig lesznek. A rendszer nem tud ellenük, vagy nem is akar ellenük teljesen védekezni. És a csalók ott vannak a világon mindenhol.
A telefonos feljelentés során az ügyét fogadó rendőrtiszt kioktatta: „Ennél a pontnál már lehetett volna sejteni, hogy átverés.” A saját bankjának az ügyintézője nem csak segítőkész volt (bár nem tudott semmit se tenni), empatikus is. Amikor a barátnőm neki is úgy fogalmazott, hogy tudja, hülyeséget csinált, a banki ügyintéző rászólt, hogy ne magát hibáztassa.
A telefonos feljelentés nem volt elég, személyesen is be kellett menni. Akkor már ott voltam vele. Végül is, egy órán belül sorra került. Előttünk szintén csalás áldozatai álltak a sorban. Tudom, mert mikor a tiszt kijött megkérdezni, hogy miért vagyunk ott, ők is hallották és rácsodálkoztak arra, hogy sajnos egy csónakban evezünk. Ha más is volt a csalás elkövetésének a módja esetünkben.
Nem mehettem be vele, amikor a vallomását felvették. Körülbelül két óra múlva került elő. Amíg mosdóba ment, megkérdeztem a vallomását felvevő, és őt lekísérő rendőrnőt, hogy szerinte van-e esély arra, hogy visszakapja a pénzét. A rendőrnő kijelentette, hogy ez nagyban függ attól a nemzetközi pénzintézettől, ahová a csalók átvezették az összeget, mert ott a tételek továbbvitele még függőben van. Hozzátette, hogy bevallja őszintén, hogy ő ennyire megtévesztő és felkészült csalókról még sosem hallott. (Amíg a barátnőmre vártam, abban a két órában volt időm utána olvasni. Magyarországon is megjelent 4-5 cikk, egy évvel ezelőtt, az esetünkkel teljeséggel megegyező csalási módszerről.) És hogy: „egyre ravaszabbak.”
Hát, igen. A nemzetközi pénzintézet ügyfélszolgálata, ahol akkor még a pénze volt, azonban közben le is zárta az ügyet. A barátnőm remegve és sokkosan újra megírta nekik a kocsiban, hogy mi történt, rendőrségi feljelentést tett, éppen most jött el a rendőrségtől. A rendőrség szó hallatán újra nyitották az ügyét. De fél nap múlva (miközben a pénze természetesen már nem volt ott sem, már nem volt náluk függőben) újra lezárták. Írtunk nekik egy felpaprikázott levelet. Azt átvette az ügyét kivizsgáló panaszcsoport. De pár nappal később abban is lezárták az ügyét. Nemzetközi pénzintézet. Széttárt karokkal. A Mastercard nemzetközi irányelveire hivatkoztak.
Milyen jó, hogy akiknek lenne hatalma, pénze, eszköze megállítani a csalókat, azok mindent megtesznek ezért, nem? Milyen jó, hogy az eset után minden hivatalos oldalon javasolt lépést megtettünk (saját bankkal a kapcsolatfelvétel, rendőrség többszörösen, a nemzetközi pénzintézet, ahol a pénznek még utoljára nyoma volt, a feltételezett kripto oldalakkal a kapcsolatfelvétel, ahová a pénz kerülhetett, a Microsoft-al való kapcsolatfelvétel, a Nemzeti Kibervédelmi Intézettel…) és egyik sem tudott tenni semmit. A Microsoft-tól még válasz sem érkezett. Hogy a történéseket lekerekítsem és rátérjek a lelki folyamatokra; pár héttel később a rendőrség felfüggesztette a nyomozást, nyomok híján. Jártunk az áldozatsegítő központban, onnan kapott a barátnőm 70.000 forintot (több millió forintját lopták el). A pszichológusi segítség éppen akkor, amikor ott járt, nem volt bent. Bár többszörösen jele volt annak, hogy az ő számát is klónozták (előtte és utána is kapott hívásokat, melyben a hívó arra hivatkozott, hogy hívta, pedig nem) és még a személyi igazolványát is lemásolták a csalók, a rendőrség a vallomás felvételekor az égvilágon semmilyen további javaslattal, további baj megelőzése érdekében tett óvintézkedési tanáccsal nem segített. A szám megváltoztatása és a személyi igazolvány cseréje, valamint az áldozatsegítő központtal való kapcsolatfelvétel a mi saját ötletünk volt. És persze a ChatGPT segítsége, ami szépen kilistázta, mi a teendő az ilyen esetekben. Ha tehetetlenségemben és dühömben nem beszélgetek az AI-al erről az esetről napokig, akkor a barátnőm az áldozatsegítő központtól sem kapja meg a 70.000 forintot. Annyira nem tudtunk arról, hogy ilyen esetekben ennyi legalább járhat.
A ChatGPT azért optimista volt és a végletekig elment volna a témában. Szerinte a Nemzeti Kibervédelmi Intézeten túl még megkereshettük volna az Europolt, az Európai Cybercrime Centre-t, az ENISA-t, aztán mehettünk volna Európán túlra is…Interpol…A való életben azonban már Magyarország határán vissza kellett fordulnunk, mert mindenhonnan az a válasz érkezett, hogy a hazai rendőrség intézi. Az a hazai rendőrség, amelyik a barátnőm eszközét sem kérte be. A laptopját sem, aminek képernyőjén még megtalálhatóak voltak az előzmények az Anydesk (távoli hozzáférés) engedélyezése után. Így bukkantunk rá azokra a kripto oldalakra is, ahol esélyesen a pénze landolhatott. A listát természetesen átküldtük a rendőrségnek azért, a képernyőfelvételekkel együtt. És ezzel együtt függesztették fel a nyomozást pár hét alatt.
„Miért vették el azt, ami az enyém? Azt, amiért megdolgoztam? Hogyan létezhetnek ilyen emberek?”
Nem tudom annyiszor leírni ezt a filozófiai magasságokba repítő kérdést, ahányszor nekem a barátnőm feltette ezt azokban a napokban. De a legrosszabb megközelítőleg sem az volt, hogy a kérdésére nem tudtam válaszolni. A legrosszabb az volt, hogy napokig feküdt magzatpózba zsugorodva, falfehéren. Szeme sarkából a könnyek változó intenzitással, hol szivárogtak, hol csordogáltak, hol teljesen beterítették az arcát. Ekkor kapott az arca csak némi színt. Volt, hogy lángolt. Ahogyan akkor is, amikor önmagát hibáztatta: „Hogy lehettem ekkora hülye? Hiszen ismerem a csalók módszereit, sokat hallottam már róla. Ha visszacsinálhatnám a pillanatot…”
Még a saját rokonainak sem merte elmesélni kezdetben, hogy mi történt vele. „Szégyellem, hogy így meg tudtak téveszteni, hogy ekkora hülye voltam!”
Miközben ebben ki is merült a párbeszéd egy jó ideig, egyre inkább szétvetett a düh. Nem feltétlenül csak a tehetlenség dühe. Mert a ChatGPT-vel folytatott beszélgetésnek hála, a napok alatt mesteri szintre kupálódtam a csalások és áldozatok témájában, abban, hogy hova lehet fordulni, és amíg a kétoldalas táblázatba mindezt összeszedtem a barátnőmnek, legalább az az érzésem megvolt, hogy tudok tenni valamit. Amikor pedig a magzatpózba zsugorodott barátnőmnek feladatokat adtam, hogy jó, akkor a soron következő szervezet, aminek írni kell az AI szerint az ez és ez, még a reményt és a küzdelmet, a tettrekészséget is láttam a barátnőm teljesen összeroppant néhai, megboldogult lényén. Egyébként határozottan kijelenthetem, hogy azokban a napokban ez sokat segített. A magatehetetlen vergődés, amikor az ember az égvilágon semmit sem tud tenni, az fojtogató. Így legalább tettünk is valamit. És amíg remény van, egy kicsi is, az viszi előre az embert. Szerintem ez mind a kettőnknek nagyon sokat segített a sokkoló trauma kezdeti szakaszának a feldolgozásában. Érezni azt, hogy mindent megteszel, hogy a károkat redukáld, hogy visszaszerezd, ami a tiéd, hogy megelőzz a világnak egy újabb csalást azzal, hogy megpróbálod az esetet minél több helyen jelenteni, valahogy szerintem egy nagyon fontos mérföldkő a traumában. A pszichés és mentális védekezésben is nagyon sokat nyom a latban. És természetesen nem csak az anyagi segítség felajánlása (ha meg tudod tenni) jóleső ilyenkor az áldozatnak. Hanem az is, hogy mellette vagy. Vele éled meg a trauma feldolgozásának egyik legkritikusabb szakaszát.
Szerencsére a családja is mellette volt. A barátnőm hiába volt még így is jobb anyagi körülmények között, mint a nagyon kevés pénzből éldegélő szülei. Ők ragaszkodtak ahhoz, hogy kilószámra csomagoljanak neki ételt, és felküldjék pestre. Ők így harcoltak vele és a tehetetlen rendszer ellen hetekig, hónapokig. Ha nem tehették volna meg, összeomlanak attól, hogy végképp nem tudnak tenni semmit sem. A barátnőmnek az egész gesztus pedig olyan volt, mint az összes szerettének egy azon időben történő ölelése. És ezek a pillanatok azt is mindig eszébe juttatták, hogy de jó, hogy mindenki él, hogy mindenki épségben van, hogy vannak szerettei és hogy úgy egyáltalán, van a szeretet. És hogy mennyivel sokkal rosszabb is lehetne. Most ez a probléma. De lehetne sokkal rosszabb is, amikor már ezért a problémáért lenne hálás, ha visszakaphatná…
A hetekig tartó kiélezett sokkban, miközben olyan szintű sötét energiát észleltem, mint még sosem (mert nagyon közelről érintett a világnak egy olyan pólusa, mely teljességgel lelkiismeretlennek tűnik), sok mindenért éreztem én magamat is teljesen megsemmisültnek. És volt, hogy csak a mellkasomat szétfeszítő düh által észleltem, hogy mégsem semmisültem meg teljesen. Dühített a rendszer. Az úgynevezett igazságszolgáltatás. A világméretű tech cégek. Hogy nem tudnak tenni semmit, hogy nem alakítják át a rendszerüket. Dühített a rendőr, aki a barátnőmet a feljelentés során kioktatta. Akkor, amikor eleve magát hibáztatta. És ebben kimerült a rendőr tudománya. Dühített a másik rendőr is, aki az esetről még csak nem is hallott. Dühített az egész internet is. Miért csak négyszer – ötször írtak erről a bizonyos csalási formáról és miért egy éve? Még maga a polaritás törvénye is dühített.
Csessze meg a sötét oldal!
De a legjobban az dühített, hogy a barátnőm saját magát hibáztatta. És szégyellte magát. Egy idő után kezdtem azt érezni, hogy a szégyene és az, amennyire saját magában csalódott nagyobb trauma számára, mint az elveszített pénz, vagy hogy vele megtörtént mindez, vagy a tudat, hogy igen, valóban vannak csaló, hazug, becstelen emberek. És nincs ellenük megfelelő világméretű, rendszerszintű védekezés egy olyan korban, amikor erre pedig minden technikai innováció már az emberiség szolgálatában állna.
Sok energiát beletettem abba, hogy megértessem vele, hogy arra az égvilágon semmi szükség, hogy önmagát tovább oktassa arról, hogy hibázott. Egy egyébként is lelkileg legyengült pillanatban hívták fel a csalók és a rahedli szerencséjüknek köszönhetően akkor éppen meg tudták vezetni. Na, de álljunk már meg! Jó hogy nem már ő bujdosik el szégyenében akkor, amikor meg valakik, a világon valahol számokat klónoznak, gyanútlan embereket hívogatnak mindenféle kitalált manipulatív hazug szöveggel, pénzt csalnak ki tőlük, amikért az áldozatok keményen megdolgoztak és azt sem vizsgálják, hogy az áldozatnak az éppen gyógyszerre, megélhetésre, egy napi betevő falatra, vagy mire kéne. És egyébként is, bárkitől elszednék az utolsó garasát is. És akkor a világméretű cégeket is megnézhetjük, meg a világméretű rendszert is. Nekik aztán minden eszközük meglenne arra, hogy ezeket a csalókat megállítsák. De egy világ tehetetlen ezekkel a csalókkal és csalásokkal szemben. Legalábbis nagyon úgy tűnik. Mégis, mit gondol akkor? Ha óriásvállalatok, a világméretű igazságszolgáltatás és sok millió ember által működtetett rendszer nem tudja őket megfékezni, nem tud lépéselőnyre szert tenni, ami azt jelenti, hogy nagyhatalmú, intelligens vezetőket verik át ezek a csalók és kerülnek velük szemben lépéselőnybe folyton, akkor valóban ő az, akinek ennyire szégyelleni kéne magát? Pont ő szégyenkezik, akinek ma is egy ezressel többet adott vissza a Lidl-ben ülő pénztáros és még azt is visszavitte?
Igen. Nagyon fontos, hogy az ember sose felejtse el, hogy a poláris világban akármikor találkozhat a sötétséggel. Sajnos. Sose felejtse el, hogy vannak csalók, az a helyzet, hogy bármikor hívhatják, és nem fogják kímélni akkor sem, ha éppen máshol a figyelme, vagy rossz korszakát éli, figyelmetlenségre éppen hajlamosabb. De a barátnőm ezt már bőven tudta addigra. Most már csak az volt hátra, hogy megértse; azért verték át, mert olyan gyönyörűszép a lelke és a lelkivilága, hogy ő maga csak nagyon a legutolsó pillanatban feltételezne ennyire rossz szándékot bárkiről is. Azért pedig, hogy lassan ott tartunk, hogy a mai világban való boldogulás végett ez a széplelkűség már hátrány, a legutolsó, akinek szégyellenie kell magát, az ő.
Sokszor el kellett neki ezt mondani. És nem tudom, hogy igazán elfogadta-e, megértette-e. Azt tudom, hogy rettentő büszke vagyok rá. Büszke vagyok arra, hogy újra szívből tud nevetni. Hogy egyre több dolgot talált a világban, amit szeret csinálni. Hogy még mindig hisz az emberekben annyira, hogy értük, hogy a társadalmi felelősségvállalás miatt minden nap hajnali háromkor felkel és munkába megy. És hogy ő maga hozott létre egy csalások elleni oldalt, ahol a csalás típusokra és a csalókra hívja fel a figyelmet. Hogy a maga eszközeivel legalább mindent megtegyen azért, hogy a csalásokat és a csalókat megfékezze. Ezzel kimaxolva a lehetőségeit a sötét oldal ellen. És bárcsak mindenki el tudná mondani magáról, hogy a lehetőségeit a lehetséges következő áldozatok védelme érdekében, a bűnmegelőzés és igazságszolgáltatás érdekében kimaxolja ugye…
És a magam részéről, azt hiszem, csak annak volt köszönhető, hogy a saját traumámat fel tudtam dolgozni az üggyel, a történtekkel, valamint a szerettem összeomlásával kapcsolatban, hogy láttam azt, hogy ő maga, az áldozat, végül emelt fővel felállt. Hogy átfordította a saját krízisét, minden nap tesz azért, hogy ne legyen több áldozat, hogy aktív és állítom, hogy az egyik legelhivatottabb önkéntese lett a bűnmegelőzésnek.
Nélküle, azt hiszem, sosem állok fel én sem.
