/Kezdet és nem a vég./
Egy kép van előttem: A hangyák cipelik a lepke gubóját, mögöttük hosszú sorban a többi, mint valami gyászmenet. Felettük egy pillangó száll, amelyik elhagyta előző lakhelyét.
Valahogy így lehetne elképzelni a halál ábrázolásának lényegét.
Mindannyian vagy legalább is a többségünk fél a haláltól, részben a sajátjától, részben a szerettei elvesztésétől, hiszen az a földi lét megszűnését, a fizikai kapcsolat végét jelenti.
De valóban ez a vég? Valóban nem lesz lehetőség többé a találkozásra?
Számos beszámoló és kutatása másról árulkodik, akik a klinikai halált, a kómát átélve beszámoltak „élményeikről”.
A halál nem a vég, hanem a kezdet, mint ahogy a pillangó példája, a teljes átalakulás jelzi.
Magam is megtapasztaltam ezt, és egyre kevésbé csodálkozom, és már félelem sincs bennem, csupán csak szomorúság, hisz élni jó itt e földön, és az élet szép!
Édesanyámat 2015-ben, tavasszal vesztettem el. Rá, alig több, mint egy évre, Bátyám – háromnapos haláltusa után, amelyet végig kellett néznem tehetetlenül – ott „ment el”, ahol most élek, hiszen az Ő akarata volt, hogy otthon haljon meg!
Még egy éve sincs, hogy egyik hajnalon, otthon eljutottam a halál pillanatáig. Éreztem, hogy fekszem valahol, talán egy ágyon…Hirtelen
Édesanyám és Bátyám álltak mellettem, és csodálkozva kérdezték:
–Hát te hogy kerülsz ide? Neked még nem jött el az időd! – és próbáltak segíteni, de nem tudtak. Éreztem, pár másodperc múlva visszafordíthatatlanul vége! A utolsó mondat, amit ösztönösen még ki tudtam nyögni:
– Istenem, bocsásd meg bűneimet!
Ebben a pillanatban újra az otthoni ágyon találtam magam és igencsak méltatlankodtam hogy visszatértem.
2020. november 1. Vasárnap.
Egy csekély tartozás miatt két hónapig nélkülöznöm kellet az áramszolgáltatás minden előnyét, így akkor reggel is egy mécsessel teremtettem világosságot a sötét szobában, ám mielőtt elmentem, gondosan elfújtam a lángot, megvárva míg elfüstöl a kanóc. Két óra múlva tértem vissza. A mécses égett!!!
/Egyedül élek és csak nekem van kulcsom a lakáshoz./
Édesapám 1992-ben hunyt el. Halála után néhány évre rá megjelent a szobámban, mint egy „hologram”, kisimult arccal s csak annyit mondott:
– Gyönyörű itt, várunk téged!
Akiket szeretünk, szerettünk, várnak minket! Dimenzióváltás? Igen. A tudomány a jelen pillanatig szerzett ismeretek alapján fogalmaz meg
tényeket, törvényeket, állít fel hipotéziseket! Sok-sok mindent nem tudunk, nem értünk még! Olyannal is találkozhatunk, akivel a földi életünk során nem volt alkalmunk. Íme, egy történet:
Egy tizenkét éves kislány, aki apjának mesélte el, hogy amikor „meghalt”, olyan élményben volt része, hogy cseppet sem kívánkozott
vissza. A furcsa csak az volt – a csodálatos „pompától” eltekintve – hogy ott volt a bátyja, aki gyengéden és szeretettel zárta őt karjaiba.
– Az egyetlen, ami meglepett – mondta -, hogy nekem nincs is bátyám!
Az apa könnyekben tört ki és elmondta, hogy volt egy bátyja, aki a kislány születése előtt három hónappal „halt” meg, csak erről neki
soha nem beszéltek.
Másik történet: Egy vak embert autóbaleset ért és kómába került, majd mikor visszatért, elmondta, hogy látta az autó rendszámát, ami elgázolta.
Tudom, az ismeretlen és a földi léthez való ragaszkodásunk az ember természetéből adódik, erről tud, én azonban már egy kicsit másképp
látom és mindenkinek azt tanácsolom: Éljetek tisztán, békességben és szeretetben, akkor nincs mitől félni az utolsó földi pillanatban és az
azt követő végtelen ismeretlenben!
A történeteket a saját magam által megélt élmények, valamint Elisabeth Kübler-Ross: A halál, mint ragyogó kezdet című könyve alapján osztom meg veletek.
