A jó és a rossz ősidők óta felismerik egymást. Higgyünk a Biblia soraiban, vagy sem; az emberiség leghíresebb fényről üzenő könyvében Isten, és annak egyetlen fia, Jézus, fel és elismeri a Sátánt. Mi több, ez a két differens pólusú erő sokszor él a másik eszköztárával. Isten jéggel ver, sáskajárással pusztítja el a termést, az állatokra döghalált mér (és a sort folytathatnánk) a leírás szerint. A Sátán pedig? Ha a gonosz nem kísérti meg annak idején almájával Évát, vajon lenne-e a ma ismert 21. századi föld? Bizonyos dokumentációk szerint Lucifer annak idején önként vállalta, hogy lepottyan az égből, mert valakinek meg kellett testesítenie a fenti világ és a vele járó minden jó ellenpólusát.
Az mindegy is, hogy a jó a gonosz eszközeit használja-e, vagy a gonoszt kéri fel a „piszkos munkára”. A lényeg, hogy már a szent könyvünk is arra utal, hogy az abszolút szeretet és a totális sötétlelkűség ugyan léteznek valahol, önmagukban működésképtelenek. Az angyal nem attól angyal, hogy csak jót őriz a szívében, hanem attól, hogy ott van benne mindkettő; a fény és a sötétség is, nagyságát pedig az adja, hogy képes a sötétséget is a fény szolgálatába állítani. De vajon döntés kérdése-e mindössze, hogy jót, vagy éppen rosszat cselekszünk? Vagy függhet fejlettségi, értelmi szinttől, az egészre való rálátástól, genetikától, körülményektől?

Tizenéves voltam, amikor az akkori legjobb barátnőmre rácsodálkoztam, milyen nagyvonalú. Nevetve hasogatta el a dicséretet, azt állította, nem volt ez mindig így. Gyermekkorában egyszer csak feltette magának a kérdést, jó legyen-e, vagy rossz. Végül úgy döntött, jó lesz.
Hosszú évek teltek el, a párbeszéd nyomot hagyott bennem. Nem bírtam kiverni fejemből a gondolatot. Ennyi lenne az egész? Valaki megbeszéli magával, hogy jó lesz, és a következő naptól így kerek a világ? Egyáltalán, miért van arra szükség, hogy ezt megbeszéljük magunkkal? Nem születünk egy adott csomaggal, ami tartalmazza többek között az alapvető személyiségjegyeinket is? Lehet az alapokon változtatni?
Évek teltek el, mire megértettem; sokan vannak, akiknek idő kell annak tisztázására, mely cselekedetek hatására érzik úgy, valami több lesz bennük, építkeznek, ahelyett, hogy rombolnának. Valaki pedig (egyelőre) sajnos egyáltalán nem érzi. Ő nem azért nem változtat, mert gonosz, hanem mert nincsenek meg a képességei annak felismerésére, mekkora erő lakozik a jó szolgálatában.
Építeni nehezebb, mint rombolni, de csak úgy lehetünk erősebbek, ha építünk. Ellenkező esetben, ha máshogy is tűnik; végül saját magunkat romboljuk le.
Ahhoz pedig újabb időnek kellett eltelnie, hogy ráeszméljek; nem is létezik csak jó, vagy csak rossz ember, lélek, jelenség ebben a világegyetemben. Minden abszolút vegyes, mindenben ott lakozik mind a kettő, és ahhoz, hogy jót cselekedjünk hosszútávon, sokszor először a rossz eszköztárából kell merítenünk; meg kell bántanunk valakit, túl őszintének kell lennünk vele, el kell hessegetnünk magunk mellől, hogy önálló életet éljen, nem szabad pénzt adnunk neki, hogy ne jusson alkoholhoz. Hogy csak néhány példát említsek a hétköznapokból.
Így került át a hangsúly a ki a jó, ki a rossz kérdéséről arra, hogy kiben van meg az arra utaló precíz döntés képessége, hogy mikor kell a gonosz eszköztárából meríteni, hogy hosszútávon jót cselekedjen, és mikor kimondottan nagy vétek csak szimplán jónak lenni.

Ha úgy tetszik, akkor e szerint az elmélet szerint, valóban mindenki jó, csak a jóra való értelmezésben van különbség bennünk.
Van az úgy, igen is, hogy a rosszat kell előhívnunk magunkban, hogy jót cselekedjünk, a jó érzések pedig, mint például az erős kötődés, vagy a szerelem, megszépíti a legsötétebb lelket is. Ennek a két elemnek a játéka éltet mindent és tartja mozgásban az Univerzumot.
Hogy mi számít a döntéseinkben leginkább? Az, hogy a nemes cél, szentesíti az eszközt. Ez valóban így van.

Képzeljük el azt a világot, ahol nincs gonosz. Mi különböztetné meg a Földet abban az esetben a Mennytől? Lenne akkor a Föld nevű bolygó egyáltalán? Lehet, hogy a Sátán tulajdonképpen értünk és nem is ellenünk létezik?
Legyen így. Ez a két elemei erő ugyanis, tud egymásról, egyik sem akar a másik felé kerekedni, s bár feltételezem, hatalmukba állna, még mindig nem söpörte le egyik sem a másikat a színpadról. Fel és elismerik, helyenként még támogatják is egymást. Ráadásul csak azt ismerjük fel a másikban, ami bennünk is ott van.