Az én példaképeim nem szuperhősök. Leírom ezt a mondatot, aztán a következő pillanatban rögvest meg is gondolom magam. Dehogynem! Az én példaképeim bizonyos tulajdonságaikkal, életvezetési módszereikkel, szuperhősökké nőttek előttem. Az én legnagyobb példaképeim nem híres emberek. Ez a mondat sem igaz. Miért nem? Mert számomra ők híresebb Emberek, mint bármely hollywoodi celeb. Sokkal többet foglalkozom ugyanis velük, mint az úgynevezett sztárokkal, vagy azokkal a művészekkel, akiknek több milliós rajongótáboruk van. Vannak originál művészek persze; írók, énekesek, akik hatnak rám a távolból is. De a vérbeli példaképeim hétköznapi emberek, itt élnek körülöttem, és lehetőségem van megfigyelni, majd elcsenni, eltanulni tőlük olyan tulajdonságokat, melyekre szükségem van.
Mik ezek a tulajdonságok és milyenek az én példaképeim? Valamint arról, hogyan is nézhetünk egy kicsit mindenkire példaképként ebben az életben, többet megtudhatsz, ha elolvasod az alábbi passzust.

Jó pár évvel ezelőtt, minduntalan amikor új társaságba kerültem, két típus társaságát kerestem, és mellettük le is cövekeltem. Az egyik típus az volt, akiket fel kellett karolni, akikért ki kellett állni. Akik társaságát elkerülték mások. A másik típus pedig jellemzően mindig olyan Emberekből állt, akik hozzám valamiben nagyon hasonlóak voltak, és velem, életvezetésben egy szinten funkcionáltak.
És jelenleg is odamegyek még mind a két típushoz első körben. De időközben észrevettem valami újonnan növesztett tulajdonságot. Mégpedig azt, hogy szüntelenül megtalál azok társasága, akikre valami miatt felnézhetek, akiktől tanulhatok. És ez olyan rendszeressé kezdett válni, hogy egy időben tudatosítottam magam előtt a tényt, miszerint igencsak szeretem magam köré gyűjteni azokat az embereket, akik valami miatt példamutatók számomra.
Úgyhogy, mivel azok társasága, akikre felfelé nézhetek, akiktől tanulhatok, szüntelen megtalált, egy idő után én tanultam meg mindenkiben megkeresni azt a valamit, ami bennem nincs meg, amivel szuperebb lehetnék, aminek a segítségével inkább tudnék építkezni. Klassz elfoglaltság felkutatni mindenkiben, akivel összehoz a sors, ezt a valamit; keresni a társaságát, figyelni a lényét. Majd leutánozni az életművészetéből azt a bizonyos sajátosságot, ami ő benne megvan, én pedig szeretném, hogy bennem is legyen.

Ehhez persze kell egy rahedli önismeret. Tisztában kell lennie az embernek azzal, hogy ő maga milyen. Hogyan lehetne ügyesebb az élet útvesztőiben, mi az, ami benne nincs meg és mi az, amit viszont kívánna magának, mint tulajdonság. Ami tetszik neki.
Ha ezt már tudjuk, csak rajtunk múlik, hogy magunk köré vonjuk- e ezeket a valamiben példás embereket, hogy megőrizzük-e őket életünk részeként, amennyire csak lehet. Persze fontos, hogy senkire se telepedjünk rá, hiszen nem lenne méltó hála, ha mindezért cserébe leszívnánk az illető energiáit, vagy kínos helyzetekbe hoznánk állandó megkeresésünkkel. De egy tisztes távolságból, éber figyelemmel, majd utánzással, nagyon sokra viheti az ember. Ez is a jóra való koncentrálás egyik része. Magunk köré vonni azokat, akikben a leginkább van valami, ami számunkra példamutató. És arra a tulajdonságra összpontosítani.

Mert sosem kapunk egy embert sem véletlenül, se meggondolatlanul életünk részeként. Én hiszem azt, hogy előzetesben a Gondviselés már alaposan átgondolt mindent.
Legyen az főnök, kolléga, tanár, csoporttárs, bármiféle ismerős. Hiszem azt, hogy a felsőbb, igen csak szenzitív, a gondok viselőjének ajándéka mind, s egyik találkozás vagy hosszabb távú együtt kapcsolódás, egy célért való mozgolódás sem ok nélküli.
Barát, ellenség, de még egy pár perces találkozás is, bennünk fejleszt valamit. És néha nem árt, ha rápillantunk saját magunkra abban a tekintetben is, hogy bizonyos emberektől mi fejlődik bennünk.

Tényleg az a tapasztalatom, hogy ha kellő időt szentelünk egy ember megfigyelésére, előbb vagy utóbb rájövünk, hogy nincs olyan ember, akiben ne találhatnánk valamilyen példamutatót, követni valót saját magunk számára.
Mégis, az én életemben jelen pillanatban öten vannak azok, akik a legnagyobb példákat mutatják. Ők az én jobb kezemen lévő öt ujjam. Azon munkálkodom, hogy ők is megtudják, mi a véleményem róluk. Mert sosem gondoltam, hogy ha valaki(k) ilyen nemes(ek) számomra, azt az érzést meg kéne tartanom magamnak.
Ebben a passzusban azonban nem ezen Emberek személyazonossága, sokkal inkább példaértékű tulajdonságaik fontosak. Melyekről úgy gondolom, ha a hasonló tulajdonságok viselőit ki-ki megkeresi saját életében és környezetében, igencsak megemelheti velük a boldogság és boldogulás faktorát.

Az első Emberem, azaz a jobb kezemen lévő hüvelykujjam. Mint egy nagy Like.

Őbenne több olyan tulajdonság is van, ami számomra példaértékű. Egyrészről folyamatosan tanulom Tőle, hogyan is kell egy traumatizált sorsot megbűvölni, és a traumát olyanformán előnnyé kovácsolni, hogy végül pontosan ezért legyünk saját életünk királyai, vagy királynői. Másrészről azt is tanulom tőle, hogyan ne pörgessük túl az egyes dolgokat. Sok energia és idő veszik el azzal, amikor emberek lovagolnak azon, amit rövidre is lehetne zárni, vagy olyanná költik a valóságot képzeletük szárnyán, aminek aztán senki igazságához nincs köze. Harmadrészről pedig, de egyáltalán nem utolsósorban, amit tanulok még kiemelten ettől az Embertől, az a jó nevetés. Ő maga bizonyára nem tekint magára tanítóként ebben a kérdésben sem. Vicces, hogy a jobb kezemen lévő ujjaim, aligha tekintenek magukra tanítómként. Én azonban azzá avanzsáltam őket, mert megérdemlik. És ez a bizonyos Ember attól tanítja számomra fenséges módon a nevetés misztériumát, hogy amióta az életem része, saját magamat vélem humorosabbnak, jobb kedélyállapotúnak.
A nevetés kell a léleknek, szükségtelen tovább ragozni, hogy miért is. Szükségtelen indokolni. Aki egyszer megpróbál jó hangulatban túljutni a nehézségeken, mert valaki/valami kihozza ezt belőle (erőltetni ezt ugyanis nem lehet) az érezni fogja a különbséget, még a saját erejében is. A jó nevetés mágia. Ha léteztek valaha boszorkányok, vagy varázslók, nem tudom elképzelni őket enélkül.

A második Emberem, azaz a jobb kezemen lévő mutatóujjam. Mintegy rámutat arra, ahogyan tenni kell.

Jelenleg Ő mutat nekem példát leginkább fegyelemből és önszorgalomból. Abból a fajta fegyelemből, amilyen fegyelmesnek illene lennünk, nekünk, Embereknek, az álmainkkal és a céljainkkal szemben, ha bármit is meg akarunk valósítani közülük. Ő egy olyan Ember, aki azon is szorgalmasan munkálkodik, hogy soha ne essen szét. Ha valamit elvállal, az biztos, hogy véghez is viszi. És roppant tevékeny célja és célkitűzései, na meg vállalásai tekintetében. Ő a tettek emberének megtestesítője, aki nem várja a sült galambot, és nagyon hatékonyan épít. Cserébe szigorú, nem csupán magával, a környezetével is. Ha valakitől nem a legjobb minőséget kapja, vagy az a valaki megbízhatatlan, akkor abban nem ismer tréfát. Vannak elvárásai. És ezeket olyan szinten várja, hogy ha egy ráérzésekre fogékony emberrel hozza Őt össze a sors, ezeket az elvárásokat tulajdonképpen már tulajdonságokká is bűvölte az ember lányában.
Az bizonyos, hogy ezen a bolygón sokan szétesnek, lazsálnak, álmodoznak, egyszerűen túl kényelmesek az álmaik megvalósításához, vagy szájhősködnek saját életük főszereplőjeként. Biztos, hogy nem közülük választanék magamnak példaképet, mert velük nem megyek semmire.

A harmadik Emberem. Azaz a jobb kezemen lévő középső ujjam. Mert ő jól bemutatott nekem arról, hogy ott vannak dolgok megvalósítva nála; olyan dolgok, melyek az én álmaim részei is.

Az Ő Életében, már a találkozásunk pillanatában, megvalósítva voltak olyan álmok, melyek az én álmaim szerves részei is. Mire kettőnk találkozása beért, Ő bizonyos dolgokat már megvalósított ezek közül. Így egyszerűen csak le kellett követni az Ő útját, és/vagy megvárni, amíg a saját útját lekövetésre felkínálja nekem. Ő egy óriási tanúbizonyossága volt a szinkronicitásnak. Amikor legelőször személyesen beszélhettünk, kiderült, hogy korábban egy novelláskötetben jelent meg az írásunk, hogy az a kiadó jelentette meg a könyveit, ahol én is segédkezem, hogy még az is lehet, hogy egymás mellett ültünk a novelláskötetünk bemutatóján, majd „véletlenül” ugyanaz lett a főállásunk, ahol végre lehetőségünk adódott tudatosítani mindezt, megismerni egymást és beszélni egymással. Ennyi véletlen párhuzam után, szerintem még a teljesen hitetlenek is megtérnének, legalább egy kicsit.

A negyedik Emberem. Azaz a jobb kezemen lévő gyűrűsujjam. Mert Vele kapcsolatban hűséget fogadtam saját magamnak. Annak hűségét, hogy egyszer még az életem része lesz. Ha most valami miatt nem is lehet az.

Ő egyelőre sajnos nem olyan szerves része az életemnek, mint szeretném. De amíg az életem része volt, egy rövid ideig, nagyon erős hatást gyakorolt rám. Még úgyis, hogy nem volt a közvetlen közelemben. Ő erőből, eltökéltségből, és bizony a felsőbb hatalmak iránt elkötelezett hitéből mutatott rendíthetetlen teljesítményt számomra.
Ő egy olyan Ember, aki legbelül nagyon fél. Mégis, olyan karakán fellépése van, hogy a legtöbbször tőle félnek az emberek. (Csak gyanítom, hogy a karakán fellépését rendíthetetlen hitének köszönheti, és ezzel a rendíthetetlen hittel győzi le a félelmeit is. Mert ugyan a hite és a félelme is erős, a hite mégis erősebb.)
Ez önmagában nem lenne kolosszális terv, hogy féljenek tőlem, de sokszor ez kell ahhoz, hogy emberek között meg tudjunk nyilvánulni és hallgassanak ránk. Ő egész életemben mindenkinél jobban megmutatta, hogyan kell telibe hanyagolni, mit gondolnak rólunk és megnyilvánulásainkról mások, és hogyan kell képviselni azt, ami szerintünk jó és nemes. Anélkül hogy engednénk a folytonos kritizálóknak, féltékenységnek, irigységnek, leszívásnak. Ő önmagában egy robusztus erő; egy energia és egy hit bomba. Akkora erő, hogy már felmerül a gyanú, hogy azért tették parkolópályára az életemből, hogy majd akkor jöjjön vissza, amikor ennyire irgalmatlan erő az életembe bele is fér. Máskülönben szétfeszíti az életemet.
Az öt közül nála éreztem és érzem a legradikálisabban azt a tényt, miszerint ismertségünk nem ebben az életben kezdődött el. Úgyhogy már a puszta jelenléte hinni tanít.  

Az ötödik Emberem. Azaz a jobb kezemen lévő kisujjam. Mint az, aki megmutatja, hogy egy látszólag apró dologra, mekkora szüksége is lehet az ember lányának.

Ő egykoron a tanárom volt, aki ebből a pozícióból vált az egyik legjobb barátommá. Őhozzá egy másik féle hit köt. Másik féle, mint a gyűrűsujjamhoz. Ő annak idején mindenkinél jobban hitt bennem, és ez a mindenki előtt felvállalt hit valóban csodákra volt képes. Még saját magamat is legyőztem sokszor emiatt. Számos félelmem hamar dugába dőlt, és ennek hátterében sokszor az égvilágon semmi más nem húzódott, csak az Ő egeket ostromló hite. Életmentő lehet, ha valaki felfelé néz ránk, és mindezt őszintén teszi. Pláne, ha még a tudomásunkra is hozza ezt. Ha pedig még nagyobb közönség előtt sem hagyja mindezt szó nélkül, az már egyenesen szárnyakat ad. Ezt a bűvészmutatványt tehát, és ennek az egész passzusnak az alappillérét, Tőle, a kisujjtól tanulom. És ez a felfelé nézés és az Emberbe vetett hit, annyira édes, tapasztalatból tudom, hogy elvarázsolni, megbűvölni, teljességgel átváltoztatni képes, úgyhogy én arra törekszem, hogy minden emberben megtaláljam azt a valamit, amiről tudom, hogy ott van benne. Azt a valami, ami miatt felfelé nézhetek rá és hihetek benne.
És persze arra is törekszem, a továbbiakban is, hogy a megvezetett tulajdonságokban, hasonlítsak a jobb kezemen lévő ujjaimhoz. Ezekhez a csodálatos Emberekhez.