Vagyunk egy páran, akik nehezen mondunk nemet. A mai korban, amikor sokan fotelből kommentelnek, amikor hírességek, politikusok szedik szét egymást sokszor érvek nélkül, mindenféle minősíthetetlen összekülönbözőségben, amikor azon kapod magad, kiváltképp az online térben, de olykor még személyesen is, hogy feleslegesen rúg beléd valaki, nem is érteni, hogy egy-egy megjegyzése mi célt szolgált azon kívül, hogy ő valami miatt valamiféle megkönnyebbülést érzett általa, ez is létezik. Amikor kíméletből, lélekből, megfelelési kényszerből, egyszerűen nem megy a nemet mondás.
Azt hiszem, én komolyan sosem küszködtem ezzel a problémával. Találkoztam már olyannal, akinek egyszerűen tényleg nem ment az, hogy nemet mondjon, cserébe azonban egyfolytában panaszkodott. Kíméletből, jószívűségből igent mondott ugyan, de kétszínűvé változott. Már akkor is arra gondoltam, hogy soha semmilyen körülmény között nem szeretnék a környezetemben ennyire kétszínű embert! Százszor inkább ne segítsen, mondjon nemet, mintsem hogy igent mond, aztán fűnek-fának arról panaszkodik, hogy már megint igent kellett mondania. Miért az a bűnös, aki az ő igenét fogadja? Lehet, az illetőnek halvány fogalma sincs arról, hogy a nemet mondás betegével beszél, aki erre egyszerűen képtelen.
Szóval, azt hiszem, én komolyan sosem küszködtem ezzel a problémával. Talán minimálisan. Előfordult persze, hogy igent mondtam úgy, hogy igazából nemet szerettem volna, vagy hogy később mondtam nemet, mert valamit még kivártam. Mostanában azonban elég sűrűn gondoltam arra, hogy olyan sokszor mondtam már nemet különböző helyzetekben, hogy szabályosan lelkiismeret furdalásom kezdett lenni. És ilyenkor záporoznak a gyomorgörcsig rekesztő kérdések: milyen szépen cselekedett velem pedig! Ezt meg azt tette értem, ilyen és megannyira jó ember, hát hogy jöttem én ahhoz, hogy bármilyen ajánlatára nemet mondjak? Az elme ilyenkor még képes felnagyítani is mindent. Az enyém legalábbis biztosan. Az ilyen nagyítások jellemzően piedesztálra emelik azt az oldalt, aki nemet kapott, és már-már képes vagyok eljutni odáig, hogy kimondom; ha nem is örök ’igen hűséggel’ tartoztam volna, ha nem is követnem kellett volna mindenhová az illetőt, nagyon-nagyon sokáig nem szabadott volna neki csalódást okoznom. Mert nemet mondani csalódás, én pedig egy fránya hűtlen senkiházi vagyok, mert nemet mondtam. És ez szinte bármilyen szituációban előjön, legyen szó meghívásról, üzleti ajánlatról, baráti programról. Folytathatnám a sort.
Szóval, ekképpen fürdőztem itt a lelkiismeret-furdalás kéjes mocsarában, rendszereztem, hány embernek is mondtam már nemet, szálltam ki üzletekből, barátságokból, programokból, jópofizásból, mondtam nemet invitálásra, ajánlatra, bármire, csak mert nem éreztem a saját utamnak. Aztán egyszer csak, mintegy angyali sugallatként megérkezett védelmemre az ellenoldal. Ami felszólított, hogy nézzem meg, mi következett a nemet mondásaim után a sorban. És én visszanéztem, amennyire csak tudtam. Ezek alapján pedig, minden egyes nemem, valaki másnak adott új lehetőséget. Egy visszautasított üzlet más számára elhozta az ő számára viszont pompás ajánlatot. Egy általam becsukott ajtó, másnak kinyitotta a kapukat, minden, amit én nem éreztem magaménak, nekem nem tetszett, másnak lehetőséget adott, valaki más örömére szolgált. Ennek annál is inkább így kell működnie, mert a sorsutaknak mindannyian részesei vagyunk. Egyetlen sorsút sem szól csupán Angyalkákról, felsőbb entitásokról és az egyénről. Itt minden mindennel összefügg.
Miközben ezen morfondíroztam, hírt kaptam arról, hogy valaki az Univerzumban nemet mondott. És az ő nemet mondása azt eredményezte, hogy eljutottak hozzám. S ennek köszönhetően, talán majd kinyitják nekem legalább az ablakot. Így most már van rá lehetőségük.
Ez az egész nem létezhet másként. Képtelen vagyok azzal a gondolattal azonosulni, hogy egyetlen lehetséges út előtt állunk, amikor a sorsutakról beszélünk. Szerintem mindenki előtt sok-sok út áll, és fejlettsége szerint választja A vagy B oldalt. Vannak olyan utak persze, amik az adott életen belül nem állhatnak az egyén rendelkezésére, de hogy nem egyetlen fix út előtt áll, az számomra egészen biztos. Egyetlen fix út előtt állni egy lejátszott mérkőzés lenne, ha csak ennyit kínálna a Sors és az Univerzum, akkor abszolút elégedetlen lennék az egész értelmével, misztikumával. Még misztikum sem lenne benne túl sok. A fejlődésről pedig nem is beszélve.
Nemet mondanunk tehát annak tudatában kéne, hogy minden egyes szituáció, ami számunkra nem megfelelő, valaki másnak, olykor akár több embernek is a boldogságot jelentheti. Tehát könnyen lehet, sőt, egészen valószínű, hogy ha nemet merünk mondani, ha merjük vállalni, hogy az adott szituáció számunkra nem elégséges, akkor segítünk valakit a boldogulásához, a sorsútjára.
Emiatt lelkiismeret furdalást érezni pedig paradoxon.
Egy olyan síkon élve, ahol a nemek és az igenek alternatívái, tehát a döntéseink határozzák meg és építik fel az egész életünket, személyes fejlődésünket, és ahol a saját döntéseink mindegyike mások életére is hat, módfelett fontos erre rálátni és ezt megérteni. Így nem csupán nemet mondani, de a nemet fogadni is könnyebb, ésszerűbb és átláthatóbb lesz.
