Nagyon sokat vívódtam és vívódom most is, miközben – ujjaim készenlétben a klaviatúrán és – arra készülök, hogy megosszam életem történéseit, lelkem rezdüléseit, gondolataimat, vágyaimat, bizonytalanságaimat és döntéseimet, de belekezdek…
Születésem ideje a bemutatkozásomból nagyjából sejthető.
Születésem körülményeiről annyi elegendő, hogy nem igazán vágytam erre a világra. Lehet, hogy sejtettem már valamit!?
Anyám hosszas vajúdás után hozta világra azt a több, mint négy kilós kis valamit, amiből én lettem.
Fiúnak készültem, fiúnak vártak…
Megérkezésem így nagy csalódás volt. Még a nevem sem az lett, amit arra az esetre találtak ki, hogy „ha ne adj’ Isten véletlenül mégis lány lenne…”
Ezért minden esetre nagyon hálás vagyok, mert életem során akárhányszor végig gondoltam, mindig arra az elhatározásra jutottam, hogy nem tudtam volna az életemet Editként élni. (Ezúton is elnézést kérek azoktól az Editektől, akik szeretik a nevüket!) Nincs vele más bajom, egyszerűen csak annyi, hogy az nem én vagyok. Persze ez butaság, mert ha azt a nevet kapom, akkor most azzal a névvel élek, de szent meggyőződésem, hogy az életem egészen másként alakul és nem azzá válok, nem azzá fejlődöm, aki most vagyok.
Gábornak készültem.
Anyám a nagy trauma hatására, hogy „mégis csak lány lett”, úgy döntött, hogy Gábor leszek, ha törik, ha szakad. Az anyakönyvbe a Gabriella nevet rögzítették, de engem egészen a haláláig Gábornak szólított.
Három éves korom előtti emléknyomaim csak néhány képre, jelenetre korlátozódnak:
- kép: Ebédelünk apám szüleinél, szép sárga húsleves „cérnatésztával”, a plafon alá fölszerelve a ventilátor (az sárga, rakéta formájú, fekete gumilapátokkal – mai nevén „az a retró”), és az orromban van az a bizonyos szag (semmiképpen sem illat!), amit a mai napig öreg-szagnak hívok. Nem szeretem. Taszít és riaszt. Nem tudom miért. De nem szeretem.
- kép: Szintén apám szüleinél – csipketerítők a bordó, nem túl finom szövésű csővázas ülőgarnitúrán és mindenhol a lakásban (nagyjából ízlésesen elrendezve), én meg folyamatosan várat, bunkert vagy nevezzük akárminek, de mindenképpen búvóhelyet építek magamnak székekből, fotelokból és takarókból. Valaki nyilván segített, de arra már nem emlékszem. Ott éreztem magam a legjobban. Ott nyugi van, ott biztonság van. Csak én vagyok és a „birodalmam”. Az események a „falakon” kívül zajlanak, nálam bent időtlenség van és nyugalom. A barlangi félhomályomból néha a réseken át kikandikálok, de nem vágyódom oda. Jó nekem itt félrevonulva.
- kép: A lakásunk melletti játszótéren a kakashinta (mai nevén libikóka vagy mérleghinta?) pokrócokkal letakarva, (gondolom azért, hogy ne kapjak napszúrást) én meg a hajtogatós könyveimből építem a kerítésem, határolom el magam ismét – és ott is jó lenni. Ott is magam lehetek, ott is biztonság van. Az én kis birodalmamban. Biztos voltak más gyerekek is a játszótéren, de még emléknyomom sincs arról, hogy valaha is játszottam volna valakivel, vagyis érintkeztem volna a „külvilággal”. És rossz érzésem sincs amiatt, hogy magam voltam. Szerettem. Most is szeretem, de legalább is nem zavar.
- kép: Anyám sír a konyhában, apám megverte – ismét. Én is ott vagyok, ülök egy kis széken. Nem tudom a verésnél jelen voltam-e. Sajnálom anyámat. Nem szeretem, ha sír. Rosszul érzem magam, félek. És az zakatol bennem, hogy én nem akarok ilyet. Azt nem tudtam, hogy pontosan mi az az „ilyen”, csak azt tudtam, hogy én nem akarom.
- utolsó kép: Pont három éves vagyok (az elmondások szerint), amikor szüleim elváltak és átköltöztünk anyu családjához. Nagyszüleim, dédszüleim, kereszt-szüleim, nagybátyám és még néhány személy a mai napig meghatározhatatlan rokoni kapcsolattal – egy kupacban! Egy hatalmas dobozban vannak a játékaim, legalábbis az én hároméves méretemhez képes hatalmas. Még én is elférek benne! A következő pillanatban én már a dobozban vagyok, a játékok meg mellette, de nagyon furcsa, hogy alig van játékom. Pláne nem annyi, ami megtelítené a dobozt. Dilemma! – a mai napig.
Egy szösszenetnyi elkalandozás a mába:
Mindig fel vagyok háborodva (de tényleg!), amikor felnőtt-társaim(?) úgy beszélnek a gyerekek előtt a gyerekekről, mintha azok valami kis idióta lényecskék lennének, akik fel sem fogják, hogy mi történik velük, körülöttük. Veszekedni, vitatkozni nem ildomos előttük, mert az megzavarja őket, annak érzik a rezgését, de normál hangerővel bármiről lehet beszélni a jelenlétükben, mert „úgyse tudja miről van szó” meg „úgysem érti”.
Pedig dehogyisnem! Kedves felnőtt-társaim!
Egyáltalán nem gondolom, hogy csak én vagyok olyan félresikerült szerzet, aki jó néhány megélt évvel a háta mögött, ráadásul cselekvőképességének még mindig teljes birtokában azt állítja, hogy a gyermekkori történések nem kis részénél igenis pontosan tudja a gyerek, hogy mi-miért van, az adott helyzetnek mi a következménye és abban ő hol helyezkedik el.
Azt természetesen nem állítom, hogy ez általánosan mindenkire és minden helyzetre vonatkozna, csak azt, hogy attól, hogy valaki gyerek, még nem teljesen hülye. Tudom, hogy ez a kijelentés egy rettenetes elcsépelt közhely, de attól még igaz.
De vissza a régmúltba!
Gáborságom története itt még nem ér véget. Szüleim válása csak az első fordulópont, amely sarkaiból fordította ki az életemet… És még hány, de hány jött utána…
Drága Ganabi!
Nagyon hálás vagyok az igaz történetedért! Annál is inkább, mert igazán emberi témáról üzennek a soraid. Annál is inkább, mert az, hogy a szülők hogyan szólítanak bennünket, a nevünkön-e, vagy valahogyan máshogy, hogyan bánnak előttünk egymással, az egy életre meghatároz bennünket is, és a későbbi kapcsolatainkat is. Pont a napokban olvastam azt, hogy ha a kisgyerek feje felett a szülők marakodnak, vagy akár verik egymást, az életre szóló traumát okozhat. Hiszen, azt látni gyermekként, hogy akik szeretik egymást, így bánnak egymással, az fájó minta és zavart eredményez. Persze, nem mutogathatunk mindig visszafelé. De nem árt, ha tudatosítjuk magunkban, hogy mintákat hordozunk, melyek rányomják nyomukat későbbi kapcsolatainkra. És akár segítséggel, törekednünk kell megválnunk ezektől. A szülők és gyermekek nevében köszönöm az igaz történetedet! Ha egy család életére lesznek kihatással a sorok, már megérte leírnod! És nagyon várom a folytatást! Szeretettel, Szellő
Szellő Kedves!
Nagyon köszönöm a soraidat!
Ahogy írtam is Neked korábban, azért adom „közre” életem történéseit, hátha segítek vele másnak is, akár egyetlen embernek is, saját traumájának feldolgozásában. És közben önmagamnak is segítek, mert újra „átélem”, lehetőségem van eddig rejtett összefüggéseket meglátni, eddig szorosan markolt sebeket elengedni és megbocsátani is…
És természetesen lesz folytatás! Hamarosan 🙂
Kedves Ganabi!
A veszekedés, pontosan olyan mint a méreg. Észre sem veszi az ember, és egyre kevesebb, és kevesebb lesz tőle. Valakinek, ez mégis oly természetessé válik, mint egy korty víz a nyári melegben. Voltam ilyen emberrel. Megtört, kilakoltatta a lelkem, és olyan dolgokat vittem véghez, ami idegen tőlem. Pedig a korom nem 3, hanem 30 volt. Ha az én lelkemben, és világomban törést okozott, egy gyermeki, fejlődő lélek, olyan sérüléseket fogad magába, ami egy életen át kihatással lesz rá. Sok, nagyszerű embertől hallottam már, érzékenységének a szülői veszekedésekre visszavezethető okát, de ők felümelekedtek a mérgeken, amit magukba szívtak, és egy más, egy jobb utat választottak, sérülten, megtörten, el nem veszve a sötétségben. Hallottam már azt is, fekete szónoklattal, hogy úgy is mindenhol veszekedés van, ezt elkerülni nem lehet. De a tapasztalatom az, hogy lehet anélkül is, nem kell a mindennapok részévé tenni, és nyúlni utána, ha ball lábbal ébredt a nap. De ezt mindenki, nem fogja tudni megérteni. Van akiben kevés a béke utáni vágy. Tehetünk önmagunk világáért, és a benne élőkért, legyenek bár 3 akár 30 évesek.
Köszönöm a történeted, kellemes napot 🙂
Kedves Vándor!
„Megtört, kilakoltatta a lelkem, és olyan dolgokat vittem véghez, ami idegen tőlem.” – pontosan tudom, milyen érzés ez. Még ma is! Talán ma még inkább…
Rögös és kacskarringós utam ellenére azon vagyok, hogy amit lehet, kihozzam magamból, az életemből. Bár sokszor én is elveszhettem volna a sötétségben, de az én utam nem az! Erre büszke vagyok és másokat is erre biztatok, egy jó ideje már hivatásszerűen. 🙂
Tudom, hogy tehetünk önmagunk világáért és hiszem, hogy a benne élőkért is.
Köszönöm, hogy „elolvastál”!
Kedves Gabi!
Sajnos a régi szokásoktól, amit anyáink hoztak, nagyon nehéz megszabadulni. Annyira berögzült a világba, hogy csak az tud kilépni belőle aki tudatos. Viszont még mindig fel kell vállalni azt hogy fura szerzet lesz az ember. Úgy gondolom ez a weboldal nagyon jól jön azoknak akik „nem állnak be a sorba”. Mernek dönteni, felvállalni. Köszönöm az írásodat.
mama65
Kedves mama65!
Néhány napja volt egy nagy találkozásom, egy mély beszélgetésem valakivel. Ő azt mondta, hogy nem is biztos, hogy meg kell szabadulni… inkább fejleszteni kell, javítani kell… talán igaza van. 😉
Köszönöm, hogy „elolvastál” és hogy megosztottad a gondolataidat!
Kedves Gabi!
Kihagytam egy gondolatot. Leginkább a rossz szokásoktól kellene megszabadulnunk. A világ más lett, így hát nekünk is változni kell és dolgokat nem oldhatunk meg úgy mint régen. Vannak amik maradnak, mert kell, hogy maradjanak. Az egymásra figyelés, a köszönés és még sorolhatnám.
mama65