Akárhány éves is vagy, ha most megállsz egy pillanatra és felidézed az eddigi életed legszebb, legnehezebb és legfájóbb pillanatait, tehát az úgynevezett mérföldköveket, majd felteszed magadnak a kérdést, hogy melyik volt az az emóció, amit a legtöbbször éreztél, fogadni mernék egy bizonyosra.
De melyik ez a konkrét érzület, amit – feltételezésem szerint – többször érzünk utunk során az összes többinél?
A szeretet lenne? Vagy éppenséggel a félelem? A megfásultság a szélmalomharc monotonitásában? Netalán pont, hogy a diadal érzése? Vagy a bizakodás, a remény, a reményvesztettség? Csalódás, irigység, féltékenység, türelmetlenség, vagy empátiaszerű érzések; a szánalom? Esetleg a hit a jobb életben, a láthatatlanban, a csodában, magában a létezésben az, amelyik túlsúlyban lenne?
Melyik az a bizonyos érzelem?
Én úgy gondolom, egyik sem az. Nincs a felsoroltak között.
Tudatosult korunk óta, amióta emberekkel kapcsolatot tudunk létesíteni olyanformán, hogy képesek vagyunk megszeretni azokat, akik jellemét, személyiségét már el tudjuk különíteni a többiekétől, hosszú időre megjegyezzük arcukat és nevüket, ez az érzelem bizony a hiányérzet.
Ugyanis mindig hiányzik valaki. Legyen az akár a szerelmesünk, a barátunk, valaki a múltunkból, aki már nem lehet velünk valami miatt, legyen az egy kedves szerettünk, aki már nem él, osztálytársak, vagy kollégák, valaki mindig lemorzsolódik az életünkről, olykor még a dimenziónkról is.
De mi is a hiányérzet tulajdonképpen és vajon leszünk-e valaha olyan állapotban, amikor már nem hiányzik senki, mert minden, általunk valaha szeretett entitás ott van, egy helyen? Vagy ez az érzelem és az általa megtapasztalt űr, az élet után, az intelligensebb dimenzióba is elkísér minket?
Én, amióta tudatosult bennem saját személyiségem, amióta képes vagyok a többi egyént elkülöníteni, nem csupán magamtól, hanem őket egymástól is, konstatáltam, hogy egy ember életében korszakok vannak. Mindig jönnek új jövevények az életünkbe, ők jellemzően megtanítanak, vagy megerősítenek bennünk, körülöttünk valamit, megtapasztalunk velük és/vagy általuk egy teljesen új, vagy korábbról már egy jól ismert impulzust. És ugyan vannak olyan jövevények, akik több korszakot megélnek velünk, mert erre hivatottak, ritkábban olyan is van, akivel életünk felét együtt tapasztaljuk meg, a legtöbbre mégis az az igaz, hogy egy korszakot hoznak el, támogatnak, majd el is visznek életeinkből.
Bizony, elég sokszor van az úgy, hogy két embernek végül elkanyarodik az útja. A fordulót pedig megannyiszor könnyek, csalódások, viták, szitkok, gyakran még átkok is kísérik. Mert fájdalmas az egész. Ennek ellenére, a két ember gyakorta tovább szereti még egymást, legalább akkor, amikor a múltba réved és a közös út együtt megtett ösvényeinek izgalmát, misztikumát, kihívásait és diadalait idézi fel. A közös szakaszt, ahol mindkettő lelkének lángja tovább szaladt, megnyúlt, egymásnak és a közös út megtételének köszönhetően. Ahol fejlődtek. És amiben nem csak egymás támaszai, de egymás tanúi is lehettek.
Óvodás társak. Osztálytársak, barátok, szerelmek, kollégák. A legtöbbünk életéről többen morzsolódtak le azok közül, akikkel annak idején pajtásak voltunk.
Én például már nem is emlékszem annak a fiúnak az arcára, aki nekem a legelső szerelmes levelet írta, aki hazakísért, és udvarlásképpen az iskolatáskámat vitte. Se az óvodáskori pajtásaim gyermekded arca nem rémlik már, se az általános iskolából azoknak az arca, akik éveken keresztül a valóságomat formálták és tették ki. Már annak az arca is csak éppen hogy rémlik, akitől a legelső igazi, és egész eddigi életem egyetlen pofonját kaptam, és hogy hogyan is nézett ki az, akinél a legelső házibuliban vettem részt, vagy akivel sülve-főve voltuk együtt és a legelső barátomnak mondtam?
Már egyiket sem ismerném fel, még akkor sem, ha az akkori valóságában, küllemében, velem szemben gyalogolna a járdán.
Mégis, nagy részük abban a korban piszkosul tudott hiányozni. Általuk kaphattam legelőször képet erről az érzésről.
De tovább emlékezem.
És egymást érik az egykoron legjobbnak, legbizalmasabbnak titulált barátnők, kedves osztálytársak, szeretett tanárok, felejthetetlennek hitt szerelmek, akikkel hinni véltük, örökre együtt leszünk, és ma már még csak hogy nem is beszélünk egymással. Mi több, van olyan osztálytársam, akit annak idején barátomnak mondtam, és ma már sajnos a nevére sem emlékszem. Így még csak keresni sem tudom.
Mi áll az utunkba? A kezdetleges életszakaszunkon, a fejletlen öntudatunkon és memóriánkon túl, miért nem vagyunk együtt mindazokkal, akik valaha közel kerültek hozzánk? Az érzelmeink, egyik-másik életszituáció, elválás, ballagás, szakítás, vagy bármiféle búcsú hatására olykor démoni erővel tódulhatnak ránk, de legtöbbször, évek múltán, amikor már képesek vagyunk kibogozni, kitől, miért is kellett kicsit függetlenítenünk magunkat, amikor már van rálátásunk arra, hogy egyik másik útelágazás micsoda fennkölt oázishoz vezetett egy érzelmi pusztaság kietlen kálváriája után, hálát adunk életünk összes szereplőjéért. És ekkor, ha nem is vagyunk velük, bizony újra megszeretjük őket és az életünkbe betöltött szerepeiket. Legalább ekkor, miért nem vagyunk velük együtt újra? Miért nem gyűjtjük ezeket a fontos embereket egy helyre és alapítjuk meg a saját, külön bejáratú szeretet falvacskánkat?
Mivel az élet az alakulás, fejlődés, kívülről-belülről növés, gyarapodás, haladás, ezért az a normális, hogy időközönként elválnak útjaink, még azoktól is, akikkel minden korábbinál nagyobb mérföldkövet sikerült megugranunk együtt, közösen.
Talán nem is szükséges még csak élettapasztalat sem ahhoz, hogy a gyarapodás titkához közelebb férkőzzünk. Elég, ha megfigyeljük azt, ami az égbolton játszódik. Figyeljük meg azt, ami odafenn a leginkább elmulaszthatatlan. Azt a jelenséget, amit halandói szem nem képes figyelmen kívül hagyni, mert tekintete hol szándékosan, hol öntudatlanul, mindig oda réved. És ez a hold játszmája.
A sötétséget meghitté, megnyugtatóvá, költőivé, misztikussá reformálja az a távoli égitest, ami a földön létező és megnyilvánuló természeti erőket egyensúlyozza és szabályozza. És ez a misztikus reformer, melyről művészek és gyermekek fantáziálnak, melyhez kutatók és tudósok igazítják számításaikat, és kalandorok, vándorok útelágazásaikat, hol degeszre terjeszkedi magát az égbolton, hol összezsugorodik a felhők között. És mi, mindannyian, ahány különálló megnyilvánulásra is bomlunk itt a földön, ahányan vagyunk, annyian szokunk hozzá, hogy ennek a bizonyos holdnak, hol hiányzik a fele, hol teljes, hol jobbra kunkorodik teli hassal az égen, hol balra görnyed kifli alakjában, hol fogy, hol dagad, hol eltűnik, hogy meg aztán kör pompájában ragyogjon mértani pontossággal horizontunkhoz igazodva.
Így, ha őt tudatosan is megfigyeltük, anélkül, hogy csodálatától hagynánk magunkat totálisan elalélni, realizáljuk, hogy még neki is, hol zsugorodnia, fogynia kell ahhoz, hogy aztán duzzadjon, telítődjön. Ha a kiteljesedést nem fogyatkozás kísérné, talán kipukkadna az égen, és többé már nem ragyogna ott fenn nekünk. Tehát, a fogyatkozást, a félig lenni állapotát, hogy némiképp hiányozzon olykor a másik felünk, már az égen nyomon követhető jelenségek és törvények is jóvá hagyva támogatják. Mi több, erre vonatkozólag játszanak minden este bemutatót nekünk.
Képzelj el egy vándort, aki az út mentén vándorol. Teljesen normális, hogy az a szikla, ami a hegy lejtős vonulatában kapaszkodóként szolgált számára, ott marad a hegy oldalában. A sziklának az a rendeltetése, hogy más vándorokat is felsegítsen a hegyre, tovább az úton, míg a vándornak az, hogy bejárja az útját, és ha kell, ebben még több szikla legyen segítségéül.
Az egyik a mozdulatlanságot kapta feladatként, a másik a haladást. Ezért egy bizonyos ponton összeérnek, találkoznak, de huzamosabb ideig nem lehetnek egy térben, egy időben egymás mellett. És ez így van az emberi kapcsolatainkkal is.
Valaki annak a vándornak a szerepét tölti be, akinek az a rendeltetése, hogy az előre haladásból tanuljon, még lásson, tapasztaljon, tanuljon valamit, minél többet. Valaki más, nem hegynek fel, hanem hegynek éppen le vándorol. Ő nem a meredek bevételét tanulja, hanem a lejtőn való kecses lejövetelt. És van a harmadik, negyedik, aki jobbra vagy éppen balra fordul ugyanannak a hegynek az ösvényén. Az ötödik pedig, maga a szikla, akinek gerincén nagyon sok vándor megkapaszkodik. Ő ugyan majdhogynem mozdulatlan, csak akkor mozdul, amikor a vándorok kezei megkapaszkodnak benne, hol le, hol fel görgetik egy milliméternyit, ő maga nem kél útra, de nagyon sok vándorral találkozik, és nagyon sokakat segít. Akaratán és szándékán kívül. Neki ez a rendeltetése.
Mindannyian vagy tanítunk egymásnak valamit, vagy segítünk a másikon. Két vándornak a hegy bizonyos oldalában találkoznia kell, ahol a hegyi ösvények szaladnak össze. Ott még együtt tüzet is gyújtanak, közösen megvacsoráznak, majd másnap reggel elválnak útjaik, mert az egyiknek a hegyen jobbra, a másiknak balra húz a szíve. És ez így van rendjén, mert attól még hogy jól érezték magukat egymás társaságában, az álmuk, amit a szívük súg, hogy merre kell tovább bandukolniuk azon a hegyen, hogy mit kell kezdeniük az életükkel, melyik csúcsot kell meghódítaniuk, és azt mely ösvény átverekedésével szimpatikus számukra kivitelezni, egyáltalán nem biztos, hogy ugyanaz. És ennél a pontnál, amikor a másikat szabadon engedik szívük sugallatait illetően, el kell, hogy váljon az útjuk.
Ha meg is értjük ezt, hogy olykor találkozunk, de végezetül más irányba haladunk tovább, tehát búcsúznunk kell minduntalan, még nem kerülünk közelebb annak a kérdésnek a megválaszolásához, hogy ugyan mi célt szolgál szívünkben a hiányérzet?
Ha valóban van egy belénk épített iránytű, amely az érzéseinken keresztül navigál minket arra vonatkozólag, merre kell mennünk, miért hiányzik, miért utal arra a személyre, életkorszakra, helyre, vagy állapotra a szívünk, ha onnan tovább kellett, hogy álljunk?
A hiány egy olyan űr, amit a mentális, asztrális és lelkierőd segítségével lehetőséged van telepakolni és megtölteni olyan energiákkal, melyek hálává, megbecsüléssé, szeretetté és méltatássá kutyulódtak. Ez egy olyan feneketlen ürítő tartály, mely magába nyel mindenfajta összegzést; ide kerül az összes köszönöm, izgalmas, nemes és szép emlék, ide kerül az összes megkopott arc és mindaz, amit nekik köszönhetsz, és mindezek megélt tapasztalat formájában kerülnek ide. És ez az űr, amit te folyamatosan csak megraksz, telepakolsz, jobbnál jobb, a felsoroltakhoz hasonló cicomákkal, giccsekkel, klasszikusokkal, egy olyan letisztult, káoszosságában mégis áttekinthetetlen, mértéket nem ismerő, de natúr velejárója az emberrel együtt járó pakknak, mint az az űr, ami csillagokkal vastagon bélelt, végtelen méretű, kolosszálisan kiterjedt talányokkal és emberfelettivel. Melynek örök kísérője és tartalma valamiféle égbolt és bizonyos mennyiségű égitest.
És ezen kettő űr felszínén és körülöttük, mi, emberek, minduntalan valamely dimenzió, valamely idő és valamely tér számunkra jelentőségteljes arcait véljük felfedezni.
Lehetőséged van ebbe az űrbe a fizikai síkon túl szeretetet, hálát meneszteni az univerzumnak, de innen merítesz akkor is, amikor lendületet, motivációt adsz egy ölelésnek, egy gáláns cselekvésnek. Helyesen a hiány érzése így lenne használatos, de talán az sem kimondottan helytelen, csak emberi, hogy sokszor inkább könnyeinkkel töltjük fel a hiány vájta belső űrt.
Ha a józan ész és ítélőképességünk vagonnyi erejének birtokában eltűnődünk még egy pillanatra a hiányon, akkor az még akkor is árnyékként követ bennünket, mindannyiunk lelkét, ha képzeletünk horizontján dimenziót ugrunk. Halálunk után ugyanis, se azok nem lesznek velünk, akik még élnek, amennyiben hiszünk benne; se azok nem lesznek velünk, akik újfent élnek. Azokról pedig még szó sem esett, hogy vajon, mi van azokkal, akikkel mi ugyan szeretnénk találkozni még egyszer, ha máshol nem, legalább odaát, de ők még mindig egyáltalán nem óhajtanak velünk.
Létezik, hogy bizonyos hiányérzet halhatatlanul, dimenziókon, időn és tereken át, mindörökké tartson? Vagy a halandóságot meghaladó dimenzió, az ezzel járó eszmélet és ego vesztés, a személyesség és személyeskedés feloldódása, megoldást és ismételt találkozásokat, jóvátételt, engesztelést és kiteljesedést eredményez?
Vajon, ha csak pár édes pillanatra, de visszakapod-e azokat, akik életed mérföldkövei voltak? Visszakapod-e őket abban a fejlettségi szintben, abban a párhuzamban, és abban a szinkronicitásban, amikor veled leginkább hasonultak? És vajon önmagadat visszakapod-e legalább pár pillanatra ilyenformán?
Vajon az jelenti-e a mennyországot, hogy mindannyiukkal lehetőséged lesz újra egybegyűlni és velük egy óriási ünnepi mulatságot ejteni a felhők felett? Együtt nevetni, kacagni, örömkönnyeket ejteni a nagyon is émelyítő emberi duzzogáson, haragon, a jelentőssé edzett jelentéktelenen, mely végül téged oly kerekké, oly egésszé formált.
Vajon a mérföldköveid már ismerni fogják egymást, vagy be kell majd mutatnod őket egymásnak? És vajon létezik-e az a mennyei tartomány, ahol egy adott lélek itt is, és ott is lehet; itt is, ahonnan ő hiányzott, és ott is, ahonnan meg őneki kellett valaki, de nagyon?
