Hiszel abban, hogy mindenkit, aki az életünk része; családtagjainkat, szerelmünket, barátainkat, ellenségeinket, mi magunk választottuk az életünkbe, hogy általuk megtanuljunk valamit? Vajon minden egyes lecke, amit egymásnak taníthatunk, egy bizonyos dologra vezethető vissza? Ha a válasz igen, akkor vajon mi ez az „egy bizonyos dolog”?

 Ahhoz egy felszabadult tudat kell, hogy ha csak pillanatokra is, de átlássuk, mennyit tanulunk azoktól, akikkel nem feltétlenül vagyunk egy hullámhosszon, pláne ahhoz, hogy azonosuljunk az elmélettel, miszerint valamikor egy közös megegyezésben mondtunk áment a körülöttünk zajló sokszor nem felhőtlen folyamatokra is. Azon meg végképp csak kevesen szoktak elgondolkozni, hogy vajon azokat is mi választottuk-e, akik csak nagyon rövid időre tűnnek fel az életünkben, és a hétköznapokban szinte észre sem vesszük őket.
Egy olyan bolygón, ahol az a hír járja, hogy nincs két egyforma hópehely, ellenben a jéghideg kis csepp minden részlete alaposan kidolgozott, egységes egész, nem okozhat gondot mindig éppen azzal találkoznunk az általunk ismert valóságban, aki (ön)magunkhoz a legközelebb visz. Persze, ehhez az kell, hogy jól kapcsolódjunk egymáshoz, és még egy vitás helyzetből is úgy jöjjünk ki, hogy azt érezzük, emelkedett a rezgésszintünk.
Ha valóban egy valaha kötött szövetségen alapszik minden egyes találkozásunk, kapcsolódásaink, akkor készült egy használati útmutató mindenhez és mindenkihez, amire már nem emlékszünk. Ha újraolvashatnánk az egyes ügyiratokat, amiket életünk minden egyes szereplőjével közösen írtunk annak idején, vajon betartanánk őket?

Ha elengedjük a fantáziánkat, és elképzeljük, hogy a kezünkbe fogjuk az egyes emberekhez, szituációkhoz vezető útmutatókat, felmerülhet a kérdés, hogy azok betartása nem mond-e ellent a szabad akaratnak. Egyrészről feltételezzük és hisszük az Univerzumról (aki megteremtett bennünket) a jó szándékot. Ő a mi szülőanyánk, így nem is lehet ellenünk, nem létezhet az, hogy ez az útmutató, amit tulajdonképpen egy jóval korlátlanabb, tisztább lényünk egyszer elvállalt, ellentmondana a legbelsőbb érzéseinknek. Ott van és jelez mindig; amikor jó érzés megbocsátanunk valakinek, felülemelkedni a nézeteltéréseken, kiállni a gyengébbért, az igazságért, önzetlenül megtanulni szeretni valakit, elengedni a kezét és éppen csak akkor megfogni, amikor felénk nyújtja. Amikor legyőzzük az egót, aki állandóan markolná a kezet, de ezzel megnyomorítaná azt, akit szeret. Ott van bennünk, amikor jót teszünk, hallgatunk a sugallatainkra, a megérzéseinkre, amikor emelkedettek vagyunk.
A különféle érzések nem pusztán azért vannak, hogy az ember megélje őket ezen a síkon. Egyúttal lehetnek belénk ültetett jelzések is; amikor például a szeretet, az empátia, azt jelzik, jó úton, míg a lelkiismeret furdalás, a gyűlölet, a rettegés, arra utalnak, rossz úton vagyunk.
Emberek vagyunk. Olykor mindenki hibázik, mindenki belemegy látszólag feleslegesnek ítélt harcokba, vagy néha olyan szavak hagyják el a száját, ami neki fáj leginkább. Minél többször kapcsolódott valaki a felsőbb lényéhez, vagy azon keresztül az egységhez, annál inkább meg tudja magának bocsátani azt, hogy most ember, és tévedhet. Annál is inkább, mert igazából mindig az szenved a legjobban, aki alul rezonál. Ekkor nem csak energiák távoznak belőle, kevesebbnek is érzi magát, mert cselekedete nem a legnemesebb által vezérelt volt, engedte, hogy azt ne a szeretet támogassa. A lelkiismeret furdalás már egy nagyon szignifikáns jelzése annak, mennyire is távol kerültünk az egységtől, a létezés egyetlen céljától; magasabb rezgésünk esélyétől.

Mennyivel többnek, teljesebbnek érezzük magunkat, amikor jó úton járunk? Hunyd be a szemed egy olyan interakciónál, amikor úgy érzed, egy kihívással találkozol, és próbád ki tudatosan mind a kettőt! Reagálj egyszer az ego által vezérelten, dühöngj, szitkozódj, majd próbálj a másik bőrébe bújni, hallani az ő gondolatait, élni az ő harcait, félelmeit, és válaszolj neki szeretetből! Melyik esetben érzed úgy, hogy építkeztél, és nem elvettek belőled?
Soha nem más az, aki elvesz belőled, mert ez mindig kizárólag csak rajtad áll. Azon, hogy reagálsz az egyes lelkek hívásaira, akik éppen azon munkálkodnak, hogy belőled előhívjanak valamit. Hogy magasabb, vagy alacsonyabb rendű lesz-e az, ami belőled előbukkan, az akármennyire is tűnik sokszor úgy, téged ért ingerek kérdése, valójában mindig csak a benned lévő láthatatlan energiáé; a központoddal való kapcsolaté.

A születésed célja a szeretet megélése, és az, hogy megtaláld ezen a földi síkon az ún. dimenzió átjáróidat. Ennek része, egy olyan foglalatosság is, amit annyira szívesen űzöl, hogy az idő végtelenné válik, magasabb szintre emelkedsz, és minden fényleni kezd. Ha megtaláltad ezt, ami a Te utad az igazsághoz, akkor nem létezik nehézség, ami ne azért jöjjön az életedbe, hogy Téged, és a Te fényedet támogassa. Igazából mindenkivel azért találkozol, hogy erre az útra rátereljen, és ennek az útkeresésnek bizony azok is szerves részei, akikről csak úgy gondolkodsz, hogy nagy bosszúságot okoznak. Mindig nézd meg, mit tanultál egy adott helyzetből, milyen tulajdonságod erősödött általa, és ne felejts el hálát adni az életnek, és az illetőnek, hogy ezt megtanította neked!
A mindennapi élet során sok nehézség felmerülhet; emberekkel vívott szópárbajok, csalódások, betegségek, bármi, amit negatívnak, bajnak definiálunk ezen a síkon.
A legapróbb részlet is útmutató. Minden, ami körülöttünk, rajtunk, testünkön megjelenik. Van egy ellenséged, betegséged, bosszúságod? Emelkedj rajta felül, fogadd el, nézd meg kívülről, mennyi mindent tanít az a bizonyos jelenség Neked!
Az biztos, hogy érted van, még ha kellemetlenséget is okoz. Neked kell megtanulnod vele bánni, és ha hihetetlenül is hangzik, de önmagad szolgálatába állítani!

De vajon hogyan kezdj hozzá?
Elmondom, én hogyan csináltam, amikor is nyugtáztam, hogy születésem óta az egyik szememre szinte semmit sem látok, és egy időben a másik szemem is rohamosan romlott. Egyszerűen elfogadtam, hogy ebben az inkarnációban valószínűleg sosem tudom meg, milyen egyszerre, élesen, mind a két szemmel nézni. Nem keseregtem tovább rajta, így esélyt adtam annak, hogy rájöhessek, miért kaptam azt a „képességet”, hogy nem gyönyörködhetek a külvilágban úgy, ahogyan az egészségesnek mondott ember. Gyermekkorom óta nem a szemem az, amire hagyatkozom, amikor a világot nézem. Nem a szememmel nézem az engem körülvevő embereket, az érzéseimet figyelem és azokat követem. És hiszem, hogy ennek a „fogyatékosságnak” hála, többet érzékelek az igazságból, mintha jól látnám az egyes csomagolásokat, álarcokat.
Az is megesett velem, hogy egy betegség, minden egyes mozgásomban, ülésben, járásban korlátozott. Még feküdni is fájdalmas volt. Mintha az egész lényem fájt volna; a levegővételen kívül – ami éppen ahhoz volt elég, hogy életben maradjak – minden gyötrelmesnek tűnt. Ez a kínos kórság tanított meg arra, amit a mai napig nem felejtek: élvezni azokat az aprónak tűnő, egészséges pillanatokat, amiket a mai ember ebben a rohanó világban sokszor már csak jelentéktelennek ítél.
Vannak, akik olimpiát nyernek tolószékben ülve.  Ha elfogadod a dolgokat, amik körülötted vannak, ha nem keseregsz rajtuk, hanem kapaszkodónak tekinted őket, egy lépcsőfoknak a fejlődésedben, ha tudatosítod magadban, hogy minden téged szolgál, még ha elsőre ez hihetetlennek is tűnik, akkor meg fogod találni azt a bizalmat, ami egy rendíthetetlen, egységes jóságból, jóindulatból származik. A forrásból. Ahol ott vagyunk mindannyian, igaz és kicsit tökéletlen lényünkkel, döntéseinkkel együtt.
Az útmutató, az, hogy kit miért választottunk, mit kell vele tennünk, mit kell kezdenünk az egyes betegségünkkel, harcainkkal, egyszer és mindenkorra belénk lett kódolva. Nem tudunk jelzései elől elszaladni. Valahol mindig ott jelez a szívünk környékén.

Vajon tényleg van az a tér, amit a szeretet, az egység ural, ahol a lelkek egymást választják, még akkor is, ha a földön nagy szenvedést kell, hogy okozzanak, és teszik mindezt azért, mert annyira szeretik egymást? Bevállaljuk, hogy a földön a szerettünk ellensége leszünk, csalódást okozunk valakinek, csak hogy segítsünk neki önmaga fejlődésében?
Lehet, hogy szorosabb a lelki kapcsolat az ellenségeddel, mint azzal, akit szerelmednek választottál a földön?
Nem muszáj ebben hinnünk, erről így gondolkodnunk. Megmaradhatunk abban, hogy nincs mindenre magyarázat, valamiért leszülettünk ide, a találkozásaink véletlenek, s vannak jobb meg rosszabb emberek. Egyesekkel megértjük magunkat, míg másokkal egészen elmérgesedik a viszony, de akkor sem tudunk velük megbékélni. Csak hogy így élünk már évezredek óta, és ezzel nem biztos, hogy valaha is közelebb kerültünk az igazsághoz, a kollektív lelki jóléthez és boldogsághoz.
Ellentmondana-e a szabad akaratnak, ha tudnánk, annak idején a felsőbbrendű énünk miben maradt az általunk választott embertársunk felsőbbrendű énjével? Lehet, azért nem tudunk róla, mert jogunkban áll meggondolni magunkat, vagy elrontani bármit és hibázni, ha kell százszor újratanulni egy adott leckét?

Talán senkinek nem fáj, ha a következő pillanattól mindig arra megy, ahol magát a legnemesebbnek, legteljesebbnek érzi. Mindenre és mindenkire, az egymással folytatott interakciókra nézzünk úgy, mint a magunkhoz és az igazsághoz vezető út tűpontos iránytűjére. Ha így cselekszünk, nem tévedhetünk el.