Mindig úgy gondoltam, hogy az ember attól ember, hogy nem tudhatja mindenre a választ. Aki ennek ellenkezőjét állítja, az annak gyanújába keveri magát, hogy nem teljesen őszinte, hogy viselkedésével, szándékával valamit leplez. Valami olyan célja van, amiről nincs tudomásom. És ez a cél nem lehet más, csakis hamis, ha már hamisan kell, hogy viselkedjen hozzá.
Vigyázni kell azzal az emberrel, aki sosem mondja semmire, hogy nem tudja. Oda kell figyelni arra, aki egy pillanatra sem tétova, vagy bizonytalan néha. Az valami mást mutat magáról, mint ami valóban ő, és a szándékai megkérdőjelezhetőek.
Ember vagy, nem tudhatod mindenre a választ, de ha fel mered tenni a kérdést, már előrébb vagy, mint sokan mások. Mert az azt jelenti, hogy elmélyültél a dologban, hogy keresed, hogy érdekel a válasz, hogy nem vagy közömbös a sorsoddal szemben, hogy szeretnél befolyással lenni rá, amennyire csak lehet.
Létezik azonban egy tömör, de fukarságában legalább olyan bőséges variációkra kaput nyitó kérdés, amit a legsűrűbben teszünk fel magunknak, a minket körülvevőknek, sokszor még az istennek, Teremtőnek is.  Egyetlen kérdés, ami legalább annyira képes előrelendíteni, mint megválaszolatlanul hagyva hátráltatni, s mi, emberek, megfigyeléseim alapján, mégis sokszor hallgatunk, amikor a megválaszolásnak lenne ideje.
A miért kérdésre adott válasz, a legtöbb interakcióban és körülmények között, valóban fájni képes a másik félnek. Csak azzal nem számolunk, hogy megválaszolatlanul hagyva jóval inkább sajog, mi több, továbblépni sem tudunk nagyon sokáig az adott dolgon. A lehető legrosszabb tehát, amit tehetünk egy másik emberrel nem az, ha megválaszoljuk a miért kérdést, még ha nem is vagyunk felvértezve semmi diplomáciai érzékkel. A legrosszabb, amit tehetünk az, ha a miért kérdést megválaszolatlanul hagyjuk.

A jó tanár, a jó szülő, a jó főnök tudja, hogy nem elég parancsba adnia az elvégezendő feladatot, azt is szükséges elmagyaráznia mellé, hogy az adott feladat elvégzése, miért olyan fontos. Aki jól tanít, ideálisan irányít, nevel, az rámutat az összefüggésekre és hagyja, hogy mi magunk is nélkülözhetetlennek éljük meg az adott feladatot. Hogy azonosuljunk vele. Azonosulni pedig nem tudnánk, ha az összefüggéseket nem látnánk és nem lennénk tisztában annak az elemnek az egészben való elhelyezkedésével.
Ha valaki csupán egy utasítást hall, mely visszakövetkezhetetlen, a hozzá tartozó magyarázat mégis elmarad, csak akkor fogja teljesíteni azt, ha súlyos büntetés jár azért, ha nem teszi, vagy vakon hisz a másik emberben.
Ellenkező esetben a feladatot hajlamosak vagyunk nem érteni, felülbírálni, és több időt töltünk azzal, hogy kitaláljuk, a másik ezt vajon miért kérte tőlünk, hogy miért is lehet az számára olyan nagyon fontos, mint magával a feladat végrehajtásával.

A legtöbbünket bizonyára úgy neveltek fel, hogy igyekeztek megválaszolni a miérteket, még akkor is, ha valami miatt elmulasztottuk feltenni a kérdést. És, ha szerencsénk volt, olyan tanáraink és főnökeik voltak, akik hasonlóképpen cselekedtek.
Ha már volt szerencsénk kívülről szemrevételezni egy anya és pár éves gyermekének a párbeszédét, akár egy tömegközlekedési eszközön, egy várakozó helyiségben, vagy bárhol, akkor bizonyára azt tapasztaltuk, hogy a pár éves lurkó izgága, minden az újdonság erejével hat rá, örömmel fedezi fel a körülötte lévő világot, mindeközben pedig olyan dolgokat csinál, melyeken, ha felnőtt tenné, megbotránkoznánk, vagy olyan kérdéseket tesz fel, amelyekbe a felnőttek már réges-rég beletörődtek.
A felnőttek már elfogadták, hogy a világ egy bizonyos rend szerint működik, de ha engedünk annak, hogy egy gyermek annyit kérdezzen tőlünk, amennyit csak szeretne, akkor bele fogunk pirulni abba, hogy rengeteg kérdésére nem is tudjuk a választ.
A jó anya a legjobb tudása szerint átadja, amit az adott dologról ismer, igyekszik megválaszolni a kérdéseket. Közöttük olyanokat is, melyek egyszerűek, kezdetlegesek, melyek a világ alapvető mozzanataira irányulnak, s melyeket annak idején, valószínűleg mi magunk is feltettünk, de már nem emlékszünk rájuk.
Ha valamelyik kérdés nem kerül megválaszolásra, a kisgyermek nem fog tudni túllépni az adott dolgon. A hisztije egy idő után csitul, majd az is lehet, hogy elfelejti a kérdését, mert elterelték a figyelmét valamelyik játékkal. Kortársai mellett azonban lemarad, a körülötte lévő felnőttek pedig a fejlődését gátolják azzal, hogy egyetlen ponton ragad lényegi figyelme, vagy arra a bizonyos pontra időszakosan folyton visszatér a koncentrációban.
Évekkel később, amikor másoktól visszahallja a megoldást, vagy megfejti neki azt az élet, még csalódottságot is okozhatunk azzal, hogy a válasz nem is volt olyan bonyolult, mint amennyi időt és energiát kénytelen volt fordítani annak megfejtésére.

Ha azt gondolnánk, hogy gyermekkorban letudjuk életünk ezen szakaszait, tévedünk. A java csak utána kezdődik. Elképzelhető, hogy a mindenségre irányuló kérdéseink már nem olyan kezdetlegesek, de az is lehet, hogy azok, csak látszata van annak, hogy fejlettebbek.
Tény, hogy felnőttkorban a legtöbben tudjuk, mivel megy az autó, hogy képes repülni a repülőgép, miért nem repül az ember, hogy van-e mikulás, hogy ki hozza a húsvéti nyúl ajándékait, de még az is elképzelhető, hogy akad, aki felnőttkorban sem tudna ezen kérdések mindegyikére válaszolni. Meg az is lehet, hogy a jól bevált válaszoknak köze sincs az igazsághoz, csak mi, emberek hisszük azt ezekről a dolgokról, hogy tudjuk.
Előfordulhat, hogy valamennyiünket már nem is érdekel a válasz.
Letudjuk őket annyival, hogy ha majd bármikor is feleletet kell adnunk ezekre a kérdésekre, utánuk olvasunk. Hiszen manapság már minden információ könnyedén beszerezhető a virtuális, világot összekötő hálón. Minden információ beszerezhető az emberiség tudásához mérten.

Miképpen cseperedünk, a legtöbbünk számára, az emberi kapcsolataink, az egymással létesített viszony, de még az életünk értelmének a fejtegetése és a világ kialakulása is egyre központibb, fontosabb lesz. Az egymással létesített interakcióink néha mintha választ adnának életünk értelmére, mintha sejtetnék a válaszokat azokra a kérdéseinkre, melyekről az, aki megteremtett bennünket, soha nem ült le velünk négyszemközt beszélgetni. Vagy legalább is, nem emlékszünk rá.
A mindennapok azonban, és az, ahogyan közben viselkedünk, cselekszünk egymással, vagy ahogyan hajlamosak vagyunk róla gondolkodni; egy ember által így vagy úgy cselekedett velem az egész univerzum, mindennél jobban feszegeti bennünk a kérdéseket. Sokat és sokszor.
De a leggyakrabban ezt: miért?

Az ember bizony beteges tud lenni abban a dologban, ha a miért kérdést lógva hagyják orra előtt a levegőben; ha nem érti, nem érzi, nem tudja.
Ez olyan, mintha hirtelen lekapcsolnák a villanyt, és sötétben kéne tapogatózni egy olyan helyen, amit korábban csak világosban láttál. Hiába láttad már kismilliószor azt a helyet, közben bármelyik tárgy, legyen az akár a legkisebb, átkerülhetett egyik asztalról a másikra. És hiába jártál már ott korábban kismilliószor. Ha lekapcsolják a villanyt, azt a tárgyat te bizony nagy eséllyel le fogod verni és összetörik.
Talán nem is az ember kíváncsi természetéből ered az, hogy azt akarja, kapcsolják fel a villanyt, hogy adjanak választ a miért kérdésre. Talán attól félünk ilyenkor a legjobban, hogy hibázni fogunk.
Ha nem értjük az okokat, nem látunk rá az összefüggésekre, arra, hogy időközben melyik részlet változott,  csak a saját valóságunk marad, esélyünk sincs, hogy a másikéra rálássunk. Ezekben a helyzetekben vagy több valóságunk lesz a kelleténél (mert gondolatban mi magunk próbáljuk megválaszolni a kérdést, és fantáziálni kezdünk) vagy egy olyan, amit mi magunk, leginkább annak tartunk. Akárhogy is, nagy valószínűséggel egyik sem lesz igaz. Csak egy betömött lyuk lesz, a kérdés megválaszolására irányuló kísérlet, ami nem megbízható forrásból, nem a célszemélytől származik.

Rendben van, hogy gyermekkorunkban a legtöbb szülő meg szeretné szépíteni számunkra a világot, meg akarja hagyni nekünk a gyermekkorunkat, amíg csak lehet – hiszen minden valamirevaló szülő tudja, hogy egy jó gyermekkorra való visszaemlékezés nagy erőt fog adni számunka a későbbiekben, amikor már jóval zordabb valóságot élünk –, így azt állítja, hogy létezik a piros ruhás, fehér szakállú mikulás. De ha a világ egyéb kérdéseiben is megvezetnének minket akkor, a kezdeteknél, mondjuk azt állítanák, hogy az ember valóban képes repülni, mint Superman, képes úgy hasítani az épületek között, mint Pókember, mindenkinek van Batmobilja, ami csak rá vár, mint Batmannak, és tennék mindezt azért,  hogy ne keseredjünk el, már ami a világot illeti, akkor milyen hülye, vagy csalódott felnőtt válna belőlünk? Vajon hányan nevetnének ki bennünket, űznének gúnyt belőlünk, amíg rájönnénk, hogy az ember gép nélkül, csak két lábon járhat, maximum pár méterre tud elrugaszkodni a földtől, ha felugrik, és hogy sokat kell azért dolgozni, hogy összegyűljön annyi pénz, amiből egy Batmobilhoz valamennyire hasonló jármű a birtokunkba kerülhet?

Sajnos sok felnőtt elfelejti ezt később. Hajlamosak vagyunk szem elől téveszteni, hogy az igazság, a miért kérdésre adott válasz mennyire esszenciális, hogy annak elhallgatása mekkora erővel hathat ki életekre, és milyen nevetséges irányokba sodorhatja azokat. Sok felnőtt, félelemből, védelemből, úgynevezett etikettből  inkább kegyes hazugságokba bonyolódik, vagy hallgat, pedig ezek következménye sokkal károsabb.
Tény, hogy ez a rövid kérdés, ami a leggyakrabban motoszkál mindenkiben, nagyon gyakran az univerzum legnehezebben megválaszolható kérdése is egyben, mégis azzal ejthetjük a legnagyobb sérülést embertársainkon, ha meg sem próbálunk választ adni rá, pláne akkor, ha valaki csakis tőlünk várhatja arra a bizonyos miértre a választ.
A kegyes hazugság, ami sokszor kiérződik, vagy a hallgatás, sokszor hosszabbá tesz egy procedúrát és több fájdalmat okoz, mint ennek a kérdésnek a megválaszolására való törekvésünk és a problémával való őszinte szembenézés.
Hallgatni, amikor szólni lenne helyes, kegyes hazugságokba bonyolódni, amikor az szemlátomást nem szolgálja minden fél érdekét, még kegyeletből is nagy fájdalmat okozhat. És ez a kegynek szánt tett gyakran mindenkit kikészít maga körül.
Akármilyen hihetetlen, a legtöbb ember mindenféle és fajta, ránézve negatív választ el tud fogadni, ha az őszinte és korrekt. Ellenben ha hamisan és inkorrektül pozitívnak akarunk számára becsomagolni valamit, ami nem az, vagy ugyanehhez hasonló módszerekkel hallgatunk a miértekkel kapcsolatban, az hosszú évekig kiheverhetetlen, feldolgozatlan marad. Utóbbiban kismillió tévút kibogozására van szükség, minden segítség nélkül. És ez még akkor is aljas, ha az eredeti szándékunk pont ennek ellenkezője volt.

Mindemellett bizony vannak, akik hiába kapnak választ erre a kérdésre, olyanok, akiknek hiába adunk erre a kérdésre tudásunkhoz mérten teljes, őszinte választ, nem képesek elfogadni, mert a saját igazságukat tartják csak elfogadhatónak.
Ha a tőled telhető legteljesebb tudás szerint törekedtél arra, hogy valakinek választ adj a miértjére, és ő ennek ellenére, újra és újra felteszi neked a kérdést, hagyd!
Maradj csendben. Egészen addig hallgass, amíg a nagy csendből, az a másik, ki nem hallja azt a választ, amit már megkapott.

Ha valamit cselekszünk, mindig törekednünk kéne arra, hogy ha nem is teszik fel nekünk ezt a kérdést, tegyük tisztába a dolgokat. Higgyünk benne! Ha szívünk centrumából törekszünk ennek a kérdésnek a megválaszolására, és így sem sikerül lecsillapítanunk valakit, attól mi még a helyes úton járunk. Soha ne akarjunk kímélni valakit kegyes hazugsággal, vagy hallgatással, legfőképpen akkor ne, ha a másik érezhetően szenved, mert ez csak megnyújtja a gyötrődést mind a két fél számára. Ahol a miért kérdésre kegy vagy hallgatás a felelet, ott csak újabb kérdések születnek. És mi, ahelyett, hogy lezárnánk, pontot raknák, elhúzzuk az egészet, mint a rétestésztát. Arról nem is beszélve, hogy végtelen hazugságok hálóját vetjük ki a pillangóhatásra.
Legyünk tudatában annak, hogy interakcióban vagyunk egymással minden nap, ilyen vagy olyan formán kapcsolódunk egymáshoz; legyen az szerelmi, baráti, szakmai, példaképi, tanítói, vagy bármilyen interakció, ha cselekszünk valamit, egy indok sok mindent megmagyarázhat. Egy miértre adott válasz, ki tudja még hány miértre ad kapásból feleletet az illetékesnek és tereli élete medrét egy emelkedettebb, önmagához is őszintébb síkra.