Nem vettem túl komolyan az öregedést. Talán azért, mert koromnál mindig fiatalabbnak látszottam. Utoljára huszonhét és fél éves koromban történt, hogy egy pincér nem akart alkoholt adni. Kedves fiú volt, kérte nagyon a bocsánatot, de őt innen kirúgják, ha kiskorúnak alkoholt ad. Barlangászokkal voltam ott, mind nálam fiatalabb, de nem tudták, nem látszott. Csak egyikük tudta. Igyekeztünk visszafojtani a nevetést. Múlt nyár előtti nyáron meg Egerből jöttem haza, frissen mosott hajjal, a lehető legcsinosabban öltözve, mert vendégségben voltam. Jött egy ellenőr, és elég agresszív stílusban a bérletem követelte. Vagy jegyem. Nem hitt hatvanötnek. Hetvenkettő elmúltam már ekkor. Ezen felvidulva rászántam magam egy rövid, pesti kirándulásra.

Időnként előre megérzek valamit, ami később bekövetkezik. Ezt sokáig nem hittem el, annyira valószínűtlennek látszott. Csak megszólal bennem egy hang, és azt mondja: ez pedig így lesz. De ennyi év után, sok hasonló eset után már komolyan kell vennem. Legutóbb Pesten történt, a Szekérfesztiválon. Eltöltöttem pár boldog órát, utána már nagyon fájt a lábam. A belső hang kíméletlenül közölte: Nem várhatod meg a rendezvény végét. Nem bírnád erővel. Most jártál itt utoljára. Tudtam, hogy igaz. Végignéztem a vidám tömegen, a kedves arcokon, a káprázatos, ragyogó indiai ünneplő ruhákon, és elballagtam a Liget sarka felé. Ott, legszélén még állt egy fiú, aki folyóiratokat árult. Szép színeseket, drágákat, persze pénzem nem volt rá. Mégis megnéztem, és megálltam kicsit, beszélgetni. Náluk, bhaktáknál, más néven krisnásoknál nem bűn, ha valaki beszélgetni akar. Mindig akad kedves szó mindig akad közös téma. Inkább abbahagyni nehéz, ha elkezdtünk egy beszélgetést. Mondtam: Sok Szekérfesztiválon jártam már, de öreg vagyok. Nagyon fáj a lábam. Érzem, nem jöhetek többet. Bhakták, más néven krisnások, valahogy mindenre tudnak valami találó választ. Ez esetben a fiú, aki nem is volt annyira fiatal, inkább lányommal egyidős lehetett, kezembe nyomott egy folyóiratot. Ajándékba. Miért? Mert az én anyukám is hetvenkét éves, és neki is fáj a lába.

Így kezdődött öregségem következő szakasza, amiben egyre fogy a tér körülöttem. Mint Andersen rút kiskacsája, aki egyre kétségbeesettebben úszik föl-alá a fogyó vízben, a jég közepén. Mert már senkinek nem volt igazán szüksége rám. Körülvett a depresszió. Ha valaki átélt hasonlót, tudja, miről beszélek. Ha nem, úgyis hiába magyaráznám. Azért nem adtam fel egészen. Ha nem kellek embernek, még kellhetek állatnak. Mennyi szenvedő, elhagyott kicsi lélek! Egyet megmenthetek még, és lesz kivel beszélgetni is.

Lányomék beleegyezése nélkül nem tarthattam macskát. Egyszerűen azért, mert annyi pénzem sincs, ami elég magamat eltartani. Nekem mindig hétköznapi, nyomorból mentett macskáim voltak. A gyerekek meg szívesebben látták volna az ő elegáns, brit rövid szőrű macskájuknak fiatalabb kiadását. Az a fajta nem beszél. Olyanra tenyésztették. Ne zavarja a gazdikat fecsegéssel. Én pedig beszédes társat akartam.

Még tartott vitánk, mikor jött a hír, hogy megkölykezett lányom barátnője anyukájának macskája. A két kis kandúrnak találtak gazdát, a két lány senkinek se kellett. Láttam róluk fényképet. Teljesen egyformának tűntek. Úgyhogy mondtam Gábornak: Fogd az egyiket, és hozd.

Gábor hozta. Letette szőnyegemre a macskahordozót, kitárta ajtaját. A kicsi épp ébredezett. Látta, nyitva az ajtó, kisétált. Sántított, és nagyon szomorú volt. Odajött hozzám, és azt mondta: mia!
Eszembe jutott egyik kedvenc elbeszélésem, amiben Lady Mia, a szuper intelligens macska segíti az embereket a más csillagrendszerből jött gonosz ellen. Így lett az enyémnek neve Mia. Láttuk, hogy beteg. Azonnal orvoshoz kellett vinni. Különben nem élte volna túl. Egy vagyonba került. A gyerekek csúnyán néztek rám, de voltak olyan udvariasak, hogy nem szóltak semmit. Többféle fekhelyet ajánlottunk a kicsinek éjszakára, de ő egyiket sem választotta, hanem bebújt a heverőm két támlája közti sarokba, a párnám mellett. Simogattam, felé nyújtottam kezem, végül úgy aludtunk el, hogy tenyerembe hajtotta a fejét.

Lassan meggyógyult. Itt kezdődtek csak igazán a bajok. Hát, nekem volt összesen három Marcim, két Petymegem, igaz, egyik csak kis időre, utána találtunk neki helyet Jósvafőn. Aztán II. Petymeg, tizenhat éven át, és ikertestvére, aki ugyan lányom macskája volt, de mindig nálam lógott. Azt hittem, értek kicsit a macskákhoz. Nos, nem! Az új macska semelyik másikhoz nem hasonlít. Iszonyú konok, zabolátlan, makacs, önfejű. Például még piciként fel akart mászni a székre. Ugrani is fel tudott volna, de nem. Ő hátulról megmászta a támlát, annak tetejéről ugrott le rá. Kicsi korában ez még nem volt gond, de most, hogy van vagy öt kiló, kénytelen leszokni róla. Néha akarja még, de ha feléig jut, a gravitáció törvénye szerint székkel együtt hanyatt esik. Baja nem lesz, gyorsan elugrik, de a szék akkorát csattan, hogy még a szomszédok is beleremegnek- beleremegnek. Ez egy társasház.

Sajnos, nálunk sok minden nyitott polcon van. Ez eddig sose volt gond, előző macskák idejében. Ez a nyavalyás meg módszeresen hámozni kezdte a könyveimet. Imádta letépni róluk a papírborítót. Mire észbe kaptam, már majdnem méternyi Népek Meséje sorozatnak kellett kidobnom a külső borítóját. Ami elég baj, mert a külső szép tarka volt, az alatta lévő meg ronda döglöttszürke. Rengeteget foglalkoztam a macskával. Mikor már kezdtem hinni, hogy megneveltem, akkor egy elegáns mozdulattal letépte egy kemény táblás borító gerincét. Aztán másikat.

Ha konyhában nem fogadott szót, egyszerűen lespricceltem. Azt utálja. Az volt a fegyelmező eszközöm. Volt, mikor úgy feldühített, hogy egész pohár vizet ráöntöttem. Akkor aztán tudta, hogy nagyon haragszom. Ám ez a módszer könyvespolcnál nem alkalmazható. Meg egyéb csínyek is voltak a rovásán. Még egész kicsi volt, mikor Gábor meggondolatlanul a szobai szekrényem tetején hagyta a macskahordozót, mivelhogy úgyis megint kell majd, Miát orvoshoz vinni. Igazán nem hitte, hogy ilyen csöpp macska azt le tudná lökni onnan. Tudta. Úgy eltört, hogy újat kellett venni. A budija ajtaját is letépte úgy, hogy az egyik oldali tartó pöcök letört. De azt sikerült, persze Gábornak, úgy megszerelni, hogy nem kellett venni másikat. Akkor már csak úgy hívták, hogy a te hülye macskád, és sűrűn mondogatták a gyerekek, hogy ők már rég kidobták volna. Én is gondolkoztam rajta. De ha ki is dobnám, ott van könyveken karma, foga nyoma. Azokról mindig ő jutna eszembe. Éhezik-e? Talál-e vizet magának? Tud-e valahová bújni a hideg ellen? Ez forgalmas környék. Mindig arra gondolnék, hogy most csapja el egy autó. Mert lányom barátnője befogadta volna, de az csak annyit jelent, hogy napjában kétszer vizet és ételt tesz le az udvaron. Volt, hogy sok macska összejött nála, aztán egyre fogytak. Kóbor macska nem él sokáig.

Lányom, látva, hogy nem bírok megválni tőle, ajánlott egy kísérletet. Volt egy testpermet nevű műanyag flakonja, amiből illatos vizet lehet spriccelni. Narancs, citrom, ilyen virág, olyan virág, ráadásul sziszeg, mikor fújják. Hát ez lett a fegyelmező eszközöm. Ezzel sikerült elérni, ha nem is tökéletes békét, de legalább viszonylagos nyugalmat. Az ágy mellett, a fejemnél lévő polcon tartom. Ha könyvhöz akar nyúlni, elég, ha megemelem, máris menekül. De azt a flakont nem hagyhatom kinn éjszakára, mert akkor eltűnik. Egyszer az éjjeliszekrény mögé dugta, egyszer meg a szekrény és a fal közti résbe.

A tollam még cifrább eset. Mostanában betegeskedtem, szóval nemigen írtam, de a tabletet gyakran használom, gumivégű tollal, mert úgy sokkal egyszerűbb. Hát ilyen tollat egy pillanatig nem lehet a polcon hagyni. Ha csak percre másfelé nézek, már eltűnik. Ugyanis Mia haragszik a tabletre. Mert nem hagyom, hogy használja. Látta, hogy ha nyomogatom, megváltozik a kép. Ki akarta próbálni. Mivel nem hagytam, hátulról becserkészett, és a vállam fölött átnyúlva nyomta meg. Neki is megváltozott a kép. De én ennek nem örültem. Úgyhogy, mikor nem figyeltem rá, fogta a tollat, kivitte az előszobába, ott van egy hosszabb macskaágy letéve, bár többnyire hozzám simulva, az én ágyamon alszik. Szóval gondosan felhajtotta a macskaágyat, ami puha, párnaszerű anyag, a tollat alátette, visszaigazította, és ráhasalt, ártatlan szemekkel nézve rám.

Legnagyobb kudarc, hogy a két macskát nem tudtuk összeszoktatni. A kicsi persze barátkozni akart, de a brit arisztokrata egyszerűen birtokháborítónak tekintette. Csak negyven fokban történt, hogy csendben lefeküdtek egymás mellé, akkor is csak azért, mert mindketten látták, hogy az a leghűvösebb pontja a lakásnak, és nem volt erejük kergetni egymást.

A brit előkelőség lenézi Miát, pedig az én kis kóborszármazékom családfája még előkelőbb, ugyanis nagy, hegyes fülei vannak, hegyükön pamaccsal, ami igen ritka, és csak egyet jelenthet: valamelyik őse hiúz volt. Termete sem átlagos. Feje kicsi maradt ugyan, de hátrafele borzasztóan elkezdett nőni. Nem is tudom, láttam-e máskor ilyen hosszú macskát. Főleg, ha nyújtózkodik! Múltkor le akartam centizni, de nem várta meg.

Akármit is mondanak róla, egy komoly haszna kétségtelenül van: nem hagyott depressziósnak lenni. Igaz, közben letépte a budija ajtaját, amit két műanyag pöcök tartott a helyén, és egyik össze is tört, de Gábor ötletesen megjavította. Régen szép, szabályos könyvespolcaimon a könyvek elég kuszán állnak, mert mind át kellett rendezni. A felső polcokat leüríteni, hogy legyen mozgástere a macskának, hogy szaladgálhasson, no meg a macskák szeretik felülről nézni, hogy ne mondjam: lenézni a világot.

Iszonyú nehéz volt őt valamennyire is rendre szoktatni. Pedig éles eszű, hamar megérti, mit mondok, csak épp nem szereti azt csinálni. Kialakítottunk egy napirendet, amit nagyjából mindig betartunk, így egyszerűbb, tudja, mikor mire számíthat, de még így is előfordul, hogy ha nem akarok elég korán felkelni, hozzám vág egy könyvet, vagy szemüvegtokot.

De legalább van kivel beszélgetni.

Ezelőtt szép, szabályos rendben álltak könyveim a polcokon. Most elég kuszán állnak. Pedig úgy szerettem egymás mellé rakni a régi százéveseket, gyönyörködni aranyozott gerincükben. A többi meg tartalom szerint is külön volt: filozófia, néprajz, keleti klasszikusok, fantasztikusok. Hát ennek vége.

A szekrények tetejét le kellett ürítenem, ne a könyveken sétáljon a macska, azon kívül egy kis polcot, hogy onnan kényelmesen föl tudjon ugrani a szekrény tetejére. Hogy legyen némi mozgástere, ahol szaladgálhat, na meg a macskák szeretik felül nézni, hogy ne mondjam: lenézni a világot. Emiatt helyenként csak fektetve, két sorban férnek el a könyvek, és ha keresek, nehéz megtalálni valamit.

Egymásra vagyunk ítélve. Muszáj elviselnünk egymást. Kialakítottam egy napirendet, állítólag a macskák így nyugodtabbak, ha tudják, mikor mi következik. Nagyon korán szoktam ébredni, de ő még korábban. Mielőtt megmoccannék, már tudja, hogy ébren vagyok. Miből? Egy lelkes „nyurr”, aztán már ott van a párnám mellett, fülembe dorombol, arcom simogatja. Én, még kábán, simogatom, próbálok magamhoz térni. Felkapok valami ruhát, mert kinn hideg van, egyből fogom kis porcelán tányérkáját, száraz kaját teszek, friss vizet adok. Utána kávét, vagy teát főzök. Az ablak túlsó redőnye éjjel sincs egészen lehúzva. Szeret sötétben is kinézni a parkra, pedig akkor igazán nincs sok látnivaló. Fák, bokrok, éjszakai lámpa. Bezzeg reggel!

Napkeltekor felhúzom a redőnyöket, jönnek a cinegék. A másik szoba ablaka mellé etetőt raktunk, egész télen teli van, többnyire napraforgóval. Arra gyülekeznek. De mivel egyszerre csak hárman férnek oda, a többiek az ablakom alatti tujafán várakoznak, az magasabb emeleti lakásunknál is. Van, hogy hatan is ott várakoznak. Nem tudnám megmondani, hány cinegénk van, mert egyszerre csak egy magot fognak, elrepülnek vele. Nem tudni, hányszor jönnek újra. Az biztos, hogy legalább tízen, mert annyit már láttam egyszerre itt. Néha megpihennek ablakpárkányomon, a függönytől nem veszik észre a macskát, pedig a fűtőtestről les, alig húsz centi távolságból. Miának ez olyan, mint nekem a tévé, vagy inkább, mint rajongónak a futballmeccs: ő maga nem szalad sehova, de teljesen beleéli magát, mintha ott volna maga is a pályán. Reggel kinyitom a szobaajtót is hogy futkározhasson az előszobában. Nyáron éjjelre sincs becsukva, de mikor fűtünk, nem engedhetem ki a meleget. Lakásunk túl kicsi, ezért sajnos a fürdőszobában is nyitott polcok vannak, rajta a lányom ezer piperecikke, szóval szegény macskának oda se szabad bemenni, mióta lepakolt néhány polcot. Meg a gyerekek szobájába se, pedig annyi ott az érdekes dolog. Csak hát lányom félti értékes könyveit, Gábor meg leginkább a cserepes virágokat. Az ő macskájuk ezek között él. Megmondták neki, mihez nem szabad hozzányúlni, és attól kezdve nem nyúl hozzá. Az én macskámnak is megmondták Hamar megértette, de ő szabad lélek, nehezen tud vágyain uralkodni. Néha megpróbál beosonni, csak hát ott lakik egy zord őr, aki azonnal morogni kezd. Ha szegény macskám egyből nem fordul vissza, pofozkodás következik.

Ha főzök, azt nézheti, ha nyugton marad. Ha nem, lespriccelem. Ha nagyon ugrál, bezárom a szobába. Muszáj. Hiszen ha elvisz játszani csak egyetlen kacskaringós krumplihéjat, később bárhol leteheti, én meg elcsúszhatnék rajta. Balesetveszély.

A tablethez úgy sikerült hozzászoktatni, hogy ha már nagyon unja, hogy engem az köt le, akkor odajön, és fejével bökdösi a vállamat. Na jó, tartsunk szünetet, mondom, a gépet leteszem, még a szemüvegem is. Akkor örül, hogy az ő akarata érvényesült, ölembe fészkeli magát, simogatom, beszélgetünk. Legtöbbször hamar elunja, és elmegy, és tabletezhetek tovább. Ha nem, kicsukom az előszobába. Másik lehetőség: bekapcsolom a tévét. Ezt többször teszem, mint ahány jó műsor van, kénytelen vagyok, hátfájás miatt. Fekve csak tévézni, vagy zenét hallgatni lehet. Közben őmacskasága a hasamon szunyókál.

Hát, nem egy átlagos macska, de akármit is mondanak róla, egy haszna kétségtelenül van: nem hagy depresszióba esni. Megszelídítettem a vadat. Persze nem tökéletesen: néha előfordul, hogy ha úgy találja, túl sokáig alszom, fejemhez vág egy könyvet, vagy szemüvegtokot. De legalább van kivel beszélgetni.