Az idei ünnep más volt számomra, mint a többi. Egyrészről olyan emberek vettek körbe szentestén, olyan, számomra szent kötelék vett körül, akikről sosem gondoltam, hogy ezen a síkon együtt lesznek majd. Bizonyos esetben legalább két évtizednyi megfejlődés kellett ahhoz, és a szóban forgó személyek irántam érzett szeretete, hogy mindez megvalósuljon. Az együttlét megvalósulása sok mindenre rámutatott, és azt hiszem, meg is változtatott valamit bennem végérvényesen.

Egyrészről megmutatta, hogy a szeretetnek valóban mekkora ereje van. Ezernyi gátat, traumát, beidegződést képes az ember legyőzni a szeretet és a szeretett személy érdekében, ha ezekre fókuszál és nem a félelmeinek enged. Sokszor idő, olykor hosszú idő szükségeltetik mindehhez, mert a félelmeink, gátjaink, nem gyerekjátékok. Rájuk kell ismerni, kívülről rájuk kell nézni, párbeszédet kell velük és róluk folytatni, olykor el kell a velük való bíbelődést engedni, majd újra és újra velük kell foglalkozni, amíg végül farkasszemet nem nézünk velük.

Másrészről ezen a síkon sajnos mindenki öregszik, minden egyes pillanatban múlik erről a földről. Azt mondják sokan, az ember nem változik, ahogy idősebb. Nos, én láttam pedig, hogy megtörténhet ez. És olykor a legeszenciálisabb dologban történhet e változás. Őszülünk, gyengülünk, felejtünk, betegszünk, jönnek a ráncaink. Egyik korábbi félelmünk, aggályunk sem olyan veszedelmes, mint a vész, amit magunkra bocsájtunk abban az esetben, ha tudjuk, hogy nem okoztunk örömet akkor, amikor pedig csak rajtunk múlt és bőven megtehettük volna. Amikor nem szerettünk magunkhoz méltón, nagyvonalúan. Amikor az ego és a feszélyezettségünk fontosabb volt, mint azok boldogsága, akiket a szeretteinknek hívunk. A pokol az ennek a tudata tud lenni, azt hiszem.
Igenis vannak még, akik képesek változtatni és nagyot lépni éppen ezért. És még időben. Mindezzel pedig traumákat tudnak feloldani. Magukban és másokban is.
Most igazán megtanítottak hát hinni a karácsonyi csodában. A szeretet csodájában. És mivel a számomra legfontosabb emberek adták ezt, valóban úgy gondolom, valami kulcsfontosságú örökérvényűen megváltozott.

Miután olyan emberek voltak együtt a karácsonyi vacsoránál, akik az együttlét erejével a múlt, beidegződések, félelmek és gátak tengernyi áradását gátolták meg, s emeltek hidat a dagály felett, mindennél nagyobb hálát is sikerült adnom.

December 25-én, karácsony reggelén, még láttam az Örs vezér téri aluljáróban, ahogyan egy idős hölgy pár szál virágát árulja és egy idősebb úr – feltételezem, hajléktalan – ül a köveken és egy táblát tart maga elé azzal a felirattal, hogy állást keres. Ilyen pillanatokban az emberek többsége azt hiszem, nem csupán szívfacsarodást érez. Azt is érzi, hogy tulajdonképpen mindene megvan. Lehet, hogy nincs több millió forintja a bankszámlán, lehet, hogy nincs már mindenki vele azok közül, akiket valaha szeretett. Lehet, hogy az egészsége sem teljesen kerek egész. De megannyi élettörténetet és élethelyzetet élhetne, ha kevésbé szerencsés, ha mást kap. Ha rosszul sikerül. Azt hiszem, a legtöbben az ehhez hasonló pillanatokban, szívünk összes szeretetével jót kívánunk másnak és roppantul hálásak vagyunk azért, amink van. Talán szembenézünk azzal is, hányszor romboltunk tudatosan, vagy tudattalanul, mert nem vettük észre az előttünk álló igazibb, megfejlendő célokat, vagy egyszerűen csak lusták, trehányak voltunk megfejlődni a valódit. Ezért szétbarmoltunk dolgokat, hogy táplálni tudjuk az egót. Placebóztunk, hogy ha majd ezt a szétbarmolást helyrehozzuk, akkor a lelki fejlődésért teszünk. Még saját magunkat is felültettük, mert ez a rászedés könnyebb volt, mint az igazi fejlődés. Árnyék én. Ego kelepcéjében tengődő elvakultság. Kicsinyes gyűlölködésbe való kapaszkodás. Nem számított, mennyi emberi kapcsolat megy rá. Visszaléptünk az én árnyékában fürdőzve ezerszer is. Mert igazán előre nem tudtunk haladni. Ahhoz gyáva volt az Én. Mihaszna. A kóborláshoz volt csak elég fejlett. A téveszmék, önbecsapások, álcélok és álviták, álharagok közti tévelygéshez. De nem az igazi megfejlődéshez. Se önmagát nem szerette megfelelően és jól, sem sokakat azok közül, akik életét érintették.

Miközben az önismeret bugyraiban ekképpen szembenéztem számos emberi tévsorssal, köztük a sajátoméval is, elővettem a címlistámat és írtam sokaknak, akikről tudtam, hogy jelen helyzetben valami miatt nem tudnak velem lenni. Egykoron fontosak voltak és még most is kiváltképp fontosak. Csupán az ő személyes döntésük, vagy éppen a saját utam (olykor tévutam) miatt jelenleg nem lehetünk együtt. Az, hogy nem lehetnek velem, mit sem von le fontosságukból ezen személyeknek. Egykoron ők maguk voltak a levegő egy része számomra, egy rendkívül fontos korszakot éltünk meg együtt, az én szívem szólama alapján. Hiányoznak. Nem múltak el ők. Jelenleg is vibrálnak lelkemben. Mindössze éppen most nincs közös fellépésünk együtt életem színpadán. Talán valamennyiükkel közülük még lesz és lehet.
Azokban az órákban nem kellett fizikálisan együtt lennünk ahhoz, hogy úgy érezzem, együtt vagyunk. Soknak írtam üzenetet, mindegyikkel párbeszédet folytattam karácsony délelőttjén. Együtt voltam velük lelkileg, időt töltöttünk egymással. Miközben írtunk, talán a másik oldal lelkében is felelevenedtek szép, helyenként tanulságos korszakaink, amiket megfejlődtünk együtt. Amit köszönhetünk egymásnak életünk sorsvonalának egy-egy medrében.

Ilyen ez a földi sík. A rossz történések, nehéz időszakok mindegyike megtanít valamit. Segít kihívásokkal, megfejlődni valókkal szembenézni. A jól szeretés egy-egy kihívása ez. Olykor önmagunk irányába mutat a megmérettetés, magunkat kell jobban szeretnünk, magunknak kell megbocsátanunk, fejlesztenünk. Időnként másokat is meg kell tanulnunk megérteni, velük azonosulni, hogy ezáltal mi nagyobbak, terebélyesebbek legyünk, már ami az empátiánkat, szívünk nagyságát illeti.
Minden nehézséget, gyarlóságot, botlást, fájdalmat át lehet fordítani a fejlődésünk szolgálatába. Ha tudatosan nem azt választjuk, hogy a megbotlás után elesünk és belefulladunk az iszapba, hanem azt, hogy használjuk az adott fájdalmat, nehézséget valamire, ami bennünket, a sorsközösségünket, életünket szolgálja. Ekkor emelkedni fogunk.
Hiszem, hogy mindent azért kapunk, hogy a szeretet, önmagunk magasabb rezgése, a körülöttünk élők, a sorsközösségünk és az Élet szolgálatába állítsuk. S nem létezik kivétel ez alól.

Hogy ezen a síkon jóban legyünk önmagunkkal, vagy kiálljunk egy szerettünkért, egy számunkra fontos misszióért, olykor viszályba keveredünk, konfliktusba is kell keverednünk mással. Szerintem ez törvényszerű. Ez a szerep, a megtanulnivaló a fejlődésünkért. Ez itt nem a végtelen békesség és nem is a Nirvána. De minden egyes szereplő értünk van, egymásért vagyunk az egészben. Nehezebb itt és ilyen körülmények között szeretni őket. Legtöbb esetben csak nagyon magasra emelkedve lehet. Nagyon fentről nézve az egészre.

Ennek tudatában érzem át újfent az évemet, s mindazt, ami benne történt velem és általam a pillangóhatásban. S ennek tudatában köszöntöm majd az újévet is. Ez egy különös szilveszter lesz. Mert meg fog görbülni a tér-idő. És amikor éjfélt üt az óra, már az égvilágon mindenki velem lesz, akivel valaha egy darabban játszottam az élet színpadán. Legyen az a legapróbb, legrövidebb darab is. Hálás leszek a korszakokért, amiket megfejlődtünk együtt. Meg fogom érteni, hogy ha éppen most nem is beszélünk, ha van is csekély vagy annál kicsit nagyobb harag, ha nem is jönnek a szavak, mert az ego gátját képezi ezen vagy azon az oldalon, tanítottunk, mutattunk egymásnak valamit. Ellenség, viszály csak ezen a síkon van és csak is azért, hogy fejlődhessünk a jobban szeretés szolgálatában. Ha sosem volt viszály, csak elkopott a kapcsolat, átadtad a helyedet, teret teremtettél Neked és Nekem, hogy egy következő Entitás és következő lépcsőfok létrejöhessen, beleférhessen abba a szűkös kis időbe, ami halandóként adatott.
Az idő csak ezen a síkon létezik a személyes fejlődésünk érdekében állítva. Elmegy az, akinek az energiáját át kell adnia, hogy legyen tér az életünkben, hogy valaki más bejöhessen, valami mást is megfejlődhessünk. Ebben az idő-tér egységben, amit halandóknak állítottak, nem férhet bele mindenki egyszerre. Valakiknek olykor menniük kell, hogy az új beférhessen.

Az egész halandóság a szeretetért és fejlődését alapított iskola. A lelkek dimenziójában pedig minden lélek együtt lehet koncentráltan, akiket valaha is ismertem eddigi életemben. A lélek dimenziója az a sík, ahol mindenki belefér és egyszerre. Talán még azok is ott lehetnek, akik majd csak ezek után jönnek. Az ő arcukat áttetsző fény fedi. Nem ismerek rájuk még. Az elme nem, a szív igen.

Itt mindannyian a szerepeink, egónk, személyes harcaink, fájdalmaink, kicsinyességünk, sértettségünk foglyai vagyunk. Ha a harmadik szemünkkel és legfelsőbb énünkkel nézünk minderre, amelyik legfelsővel csak tudunk ebben a halandói testbe zárva zűrzavaros lelki viharaink kereszttüzében, felszabadulunk és sok mindent megértünk. Sok mindenért és sok mindenkinek megbocsátunk. Sok mindent megszeretünk, ami fájt, amiért haragudtunk.

Néhány ’korábbi emberemmel’ talán még folytatódik és lesz még együtt szereplés azon a bizonyos színpadon. Előre is hálás vagyok értük és kiváltképp hálás vagyok a jelenlegi színpadért és játszótársakért. Színpadnak, színháznak és játszótársaknak hívom őket, mert az egész élet egyetlen egy darab a rengeteg közül. Különböző korszakokra bontva, de csak egy apró szelete a nagy egésznek. Én így hiszem.

Ebben a lelki kongresszusban megölelek mindenkit. A jól szeretést, jól fejlődést, a mélyben békét, a felszínen annyi kalamajkát és összezördülést kívánok, hogy mindenki a lehető legteljesebben élhesse az életét és a következő esztendőt. Ezt kívánom Nekik, Nektek és magamnak is.