Mindenkinek vannak titkai. A titkok természetére igaz, hogy sokszor változékonyak. Hol ez a titok, hol más. Attól függenek, ki az az ember, aki velünk, velük szemben áll.
S nem csak titkai vannak, nem csak privát és magánszférája van mindenkinek. Vannak legbelsőbb, leghajmeresztőbb gondolataink is. Olyanok is, melyektől még saját magunk is elpirulunk, ha ránk mernek köszönni.
Ma egy újabb felfedezett emberi kapcsolódásról, lelkemnek igazán hízelgő virágról írok. Egy ritka virágról. Úgy érzem, igazán hálás lehetek a sorsnak azért, hogy rátaláltam. Ez a virág különösen sokat elbír, mégis nagyon érzékeny, törékeny. Tehát, ne gondoljuk azt, hogy nem törhet el bármikor, ha nem óvjuk őt gondoskodásunkkal.

 Barátságaink, különféle társ és párkapcsolataink sem egyeznek minőségükben. Nem is egyezhetnek meg, hiszen az emberek mindegyike sokféle, különböző. Ennek eredményeképpen, nem mindegyik barátunknak beszélünk ugyanarról. S attól az még barátság marad, hogy van bizonyos gondolat, titok, amit vele nem lehet megbeszélni, gondolat, amivel vele nem lehet osztozni, mert a szóban forgó gondolatban egy másik barát, emberi kapcsolódás inkább kiegészít. Vagy éppen inkább segít kimenekíteni a gondolatból, helyzetből.

Az emberi kapcsolatok lehetőségeinek tárháza egy nagyon érzékeny, ugyanakkor soha el nem fogyó, kreatív megújulásra lehetőséget adó, a szeretet formáinak gyakorlati terepére ráengedő bimbózó mező, amit odafigyelésünkkel, éberségünkkel, érzékenységünkkel, türelmünkkel gondoznunk ajánlott. Mert aztán gyönyörűséges, kolosszális, mézédes illatú virágok nyílhatnak életünkben, nyomukban. Tarka, vörös, lila, hófehér. Mályvaillatú, émelyítő, bódító, nyugtató, élénkítő, újító, ihlető. Mindegyik más hatást kelt. Olykor még egymagukban is más hatással vannak ránk. S nekünk mindig más hatásra van szükségünk az igazi életben, igazi élethez. Ezért nem is igazán lehet, s még jó, hogy nem is kell közülük választani.

Ma egy újabb ilyen, felfedezett virágról írok. Egy ritka virágról. Úgy érzem, igazán hálás lehetek a sorsnak azért, hogy rátaláltam. Ez a virág különösen sokat elbír, mégis nagyon érzékeny, törékeny. Tehát, ne gondoljuk azt, hogy nem törhet el bármikor, ha nem óvjuk őt gondoskodásunkkal.

Ha elolvasod végig e passzust, talán motoszkálni fog benned is a gondolat, hogy erről a virágról különösen nehéz gondoskodni. Mert látszólag valóban mindent elvisel, a legnagyobb vihart is. Mégis; szeretni kell őt. Mert szeretetre mindenkinek szüksége van. A kell szó azonban kiváltképp nem illik ide. Mert egyszerűen, abból kifolyólag, amit kapsz tőle, abból a felbecsülhetetlen értékből eredően, szeretni fogod Őt. Könnyedén és magától értetődően. S mire ez feltűnik neked, már réges-rég benne vagy ebben a tengernyi szeretetben és hálában, amit iránta érzel.

Talán az is igaz, hogy feleslegesen keresnénk. Feleslegesen keresnénk erre a megfelelő embert, vagy próbálnánk kierőszakolni bármelyik emberi kapcsolódásunkból. Ami erőszak, aminek izzadtság szaga van, amit bármilyen módon manipulálni, kergetni kell, annak nem sok köze van az őszinteséghez.

Rosszindulat és ítélkezés némiképp minden emberben van. Még abban is, aki leginkább törekszik jónak lenni. Erről sem tehetünk, ahogyan az érzéseinkről sem. Van az a mondás, hogy arról nem tehetsz, amit érzel. Arról tehetsz, ahogyan az érzéseiddel bánsz. Úgy gondolom, ugyanez igaz az ítéleteinkre, ítélkezéseinkre, az olykor belőlünk előburjánzó rosszmájúságra is. Arról tehetünk, ahogyan bánunk ezekkel. Ahogyan kezeljük ezeket magunkban, amikor fülön csípjük megjelenésüket gondolataink között.

Nem állítom tehát, hogy van olyan ember, aki nem ítélkezik, s nem rosszindulatú soha. Azt állítom, hogy meg lehet találni azt az emberi kapcsolódást – s állítom, mert én úgy vélem, megtaláltam – akinek a leghajmeresztőbb gondolataidat, érzéseidet is elmondhatod anélkül, hogy ennek bármiféle negatív hatása lenne a kapcsolatotokra. Lehet, hogy valamire csak (bölcsen) hallgat. Lehet, hogy valamire olykor csak visszajelez, nyugtáz, hogy megért. Nem fog fennkölt beszédet szőni gondolataid megerősítéséről. Úgyis azt mondják, hogy az a beszéd, ami nem lényegre törő, nem tiszta, nem igaz. S hogy ami őszinte, az mindig szűkszavú, nem kifacsart, rövid, nyílegyenes.

Érted ezt? Itt arról van szó, hogy te már rég belepirultál a saját gondolataidba, de ő még mindig veled van, melletted áll, és nem szól egyetlen rossz szót sem. Egy idő után, felszabadító hatása van ennek a felbecsülhetetlen értéknek. Ennek a bölcs erőnek, aki a túloldalon ott van, akármi van, legyél te most éppen szégyentelen, tisztátalan, pajzán, rosszindulatú, gonoszkodó, kételkedő, kétségbeeső, akármilyen. Mintha lenne egy gondolatolvasó ember melletted, aki tényleg minden titkodat, a leghajmeresztőbb gondolataidat is olvassa, és közben ott van. Számíthatsz rá. S közben mosolyog rád, ha kell, támogat, megölel.
S alap, ami az egyik legfontosabb (és szintén ritka kincs) tud hallgatni a titkaidról. Számára nem kihívás nem elárulni téged.

Nem kívánom, hogy bár minden emberi kapcsolatunk ilyen lenne! Mert azt már megtanultam az élettől, hogy ebben az esetben meg elveszne kapcsolataink sokfélesége, a többféle minőségű kapcsolat. Azt mondom, hogy ha vagy olyan szuper szerencsés, hogy megadatik neked is az ilyesféle kapcsolódás, aki előtt ennyire őszinte lehetsz saját magaddal kapcsolatban, amennyire őszinte talán még saját magaddal sem tudnál lenni nélküle, meg fogod érezni, hogy ki ő. Az ember, úgy gondolom, ezt érzi, bizonyos reakciókból is, mennyire nyithatja fel legbelsőbb gondolatainak, lelkének ajtaját annak, aki az életébe kerül. Olykor persze tévedünk. Néha érdemes másodjára nekifutni.

Olykor, akit a leginkább próbálunk különféle okok miatt elkerülni, később pont az a személy nyújtja át bölcs lényével a szóban forgó impozáns virágot. Velem így történt.