A családfő nincs igaz otthon, dolgozik. Mint minden kötelezettségét, ennek is példásan próbál eleget tenni. Nem mindig sikerül. A mai nap kifejezetten nem az a nap. Lustasága egyre erősebben követeli a neki kijáró részt. Ezt csak tetézi az unalom. Hogyan lehet egy munkahelyen unatkozni? A recept egyszerű. Végy egy karbantartó villanyszerelőt, egy meglehetősen nagy céget és harminc meglehetősen jól karbantartott gyártósort. Ha nincs hiba, akkor unalom van. És mindenki boldog. Ha hiba van, akkor mindenki ideges és pánik közeli hangulat az uralkodó. És igen, ott spórolnak, ahol tudnak. Néha nevetséges 1-2 euró centeket. Csakhogy a másik oldalt elveszítenek több tízezer eurót. Például csak egy ember van egy műszakban, negyven épületre. Ez néha igen megterhelő tud lenni. És szintén tiltott, sok minden mással egyetemben.
Csinált magának egy bögre, majd egy liter kávét, majd a fülvédőbe, más néven mikimausz, épített Bluetooth szetten keresztül ment a zenehallgatás. Kipróbált drogkeverék ez és hatásos. Természetesen ez is tilos volt. Na, nem a kávé, hanem a YouTube -ozás munkaidő alatt. De, ami nem látszik, az ugye nincs! Egyszer bukott csak le a főnöke előtt, amikor a kötelező jelleggel hordott minősített munkavédelmi eszköz, hivatalos nevén, munkavédelmi zajvédő, leesett a kötelező munkavédelmi sisakról. És a beleépített elektronika, akkumulátor és hangszórók kifordultak helyükről.
– Tudtam, hogy zenét hallgatsz, mert meló közben, néha akaratlanul is dúdolsz és táncikálsz. Csak azt nem, hogy! És ez – vette kézbe a technikát –, igazán profi munka! Mondjuk a tánc, az nagyon bizarr látvány! Azt szívesen kihagynám az emlékeim közül, csak sajnos ez lehetetlen!
Ennyi volt a teljes reakció. Így aztán ma is zenehallgatás és koffein kúra lesz a segítség. És hogy még ütősebb legyen, felpörgetjük még egy kicsit. És az unalomnak kampec! Literes kávésbögrével a kézben, amiben lötykölődött a nem túl erős fekete éltető lé, és vállára akasztott kicsike, gyors reagálású szerszámos táskájával az oldalán elindult körbe a gyártó sorokon. Szemrevételezni, vagyis bratyizni egy picit mindenkivel, akivel találkozik. Alig húsz perc múlva, a céges telefonon riasztás kapott. A fűrészüzem után, a szortírozó alatt valami fennforgás van! Kéne egy villanyszerelő.

A kép igen szürreális volt, amikor odaértem. A kezelő személyzet benne volt a gépben, a leglehetetlenebb pozíciókat felvéve. Ez nem csak tilos, de tényleg marha veszélyes is. Mármint bemászni egy meghibásodott gépbe, amiben közel húsz hat méter hosszú egynegyven széles és magas faanyag téglalapba pakolva van mozgatva. Aminek darabja négy és hét tonna között mozog. Mondjuk nem volt nehéz dolguk, mivel méretei miatt akár három családiház is elférne csak ennek az egy masinának, mind a három emeltnyi helyén. És az eszük is megvan hozzá, hogy bármelyik Darwin díjas legyen.  Azonnal láttam, baj van. És azt is, itt nekem nem sok dolgom lesz. De a lakatosoknak annál több.
– Srácok, másszatok ki mindannyian! Ennek a műszaknak itt vége! Ahogyan látom, ezen én segíteni nem fogok tudni!
És úgy láttam valóban, ezzel elleszünk egy darabig. Felhívtam a lakatosokat.
– Srácok, gubanc van a K7-szektorban.  Ki tudnátok jönni?
– Igen. Ja.
– Ahogy látom a kísérő csapágy megrokkant egy picit.
Tekintetem a darabokra tört majd egy méter átmérőjű, négyszáz kilogrammos alkatrészt vizslatta. Telefon, a zsebben, Bluetooth fut, mint mindig. A tiltott fülesemen keresztül. Így kezeim szabadok tudtak maradni. Ez fontos, mert a kávé könnyen kilöttyenhet. A csapágy anyaga az irdatlan nyomásra, mindig egy picit mozdult. Törve, porladva, utat engedve a teljes megsemmisülés felé. De a szerkezet az bírta. Bírnia is kellett a hatszáz milliméteres acél i-gerendáknak. Nyugodt voltam, mint mindig. Semmi pánik, az nem segít. Ezt nem lehet tanulni. Valaki vagy jó erre a szakmára, vagy nem. Át kell látni az ismeretlen rendszereket, kapcsolatait, összefüggéseit pillanatok alatt. Ha nem értek hozzá, akkor is úgy kell tennem, mint aki vérprofi abban, amit csinál. Hibákat kell keresnem és megtalálnom percek alatt több ezer variánsból. Természetesen hiányos vagy lejárt dokumentáció vagy villamos terv az itt alap. Erre jön rá az emberi hülyeség. Abból rendesen el vagyunk látva. Egy picit olyan ez a szakma, mint a sakk. Öt tíz lépésekkel előre kell gondolkodnunk, bárki másnál, aki itt tartózkodik munka címszó alatt. Most is ez a helyzet. Ahogyan lassan, roppan össze az irdatlan súly alatt az ominózus alkatrész, figyelem ahogyan vánszorognak ki a gépből azok az idióták, akik bemásztak. Mert csak a teljesítmény prémium az érdekes. Azon túl már nem látnak. Miközben kifelé árad belőlem a nyugalom, belül túl voltam a harmadik szívinfarktusomon.
– Fiúk, engem ugyan nem zavar. Felőlem ott is alhattok reggelig! De a diri erre tart. És ha meglátja, amit én, ugrik a hó végi extra lóvé!
Na, ez megtette a hatását. Mint a nikkel bolhák, megindultak kifelé. Az egyik új felvételes leejtett valamit és visszafordult érte. Látván időt spórolhat, kitalálta, hogy nem a szerelő rámpán hagyja el a placcot, hanem kicsusszan ott pontosan, ahol én álltam kívül.
Óh basszameg, megvan az első Darwin díjas!! Az egész rendkívül gyorsan történt. A kölök bedugta fejét a két vízszintes acél gerenda közé, egy pillanattal később már a vállai is ott voltak. Az egyik lakatos kolléga épp akkor érkezett. A csapágy konzol nyakán nyíló repedés jelent meg. Kiáltott:
– Vissza te barom!
Éles fájó nyikorgással hasadó fém, mintha életre kelt volna. Hangja, akár ezer síró, sikítozó asszonyé. Visszhangzott a mocskos bádog falakról. Nem gondolkodtam túl sokat. Mindkét kezemmel hatalmasat löktem az alig húszéves kölkön. Az úgy repült hátra, mintha egy labda lett volna. Akkor a konzol nyaka végleg megadva magát a pusztulásnak eltört. A két gerenda közti alig nyolcvan centis rés, bezáródott egy ezredmásodperc alatt. Mind a nyolcszáz tonnájával! A fiú már nem volt ott. A szerelőrámpán feküdt, ősszintén meglepődve, négy méterrel hátrébb. Mint aki nem ért semmit sem. És úgy is volt. Valóban nem értette, nem fogta fel mi is történt!
Aznap volt, az utolsó műszakom a cégnél.

Tizenegy hónappal később már túl voltam a rehabilitáción. Ma kaptam meg mindkét művégtagom. Eddig csak egy nagyjából beállítottal tudtam gyakorolni, ismerkedni. Mindkét kezet idegennek, hidegnek éreztem. És azok is voltak. Gumikezek. Mozdulatlan, halott és büdös. Szívből gyűlöltem őket. Mint ahogy mostanában mindent.
– Ezek még nem a véglegesek – magyarázta a doktornő.
– Előbb az összes műtéti hegnek, véglegesednie kell. Aztán újra belevágunk.
Egy nagyon kellemes, harmincas, igazán szépasszony. Olyan jó az illata, kedves és úgy megfognám a fenekét, próbáltam oldani a feszültséget. A nő kacérkodva válaszolt:
– Ha megjönnek az új kezei és kirakja a piros színt nekem a Rubik kockán, meg is engedem–csattant vissza.
– Szereti a piros szint?
– Nagyon is.
– Na, akkor fenékfogás helyett, mondom a  fiamnak milyen színű rózsát is hozzon magának.
– Nem vagyok kicsit fiatal  magához? – Kacarászott.
– Hozzám igen! De a fiamhoz nem. És pont egy ilyen stramm, keménykezű hölgyet szeretnék neki, aki nyakon veri, ha kell.
– Hát olyan vagyok én? – somolygott vissza.
– Hát merek én erre válaszolni? – Kontráztam.
– Na, elég legyen az udvarlás – vágott közbe lányom –, mert szólok anyátoknak! És akkor nem csak a kezedet fogod elveszíteni apám!
A doktornő még egyszer ellenőrizte a rögzítéseket.
– Rendben vagyunk.
– Már épp itt az ideje, nagyon fáj már a derekam.
Lányom bárhogyan is ült, sehogy se volt már jó neki, pedig csak a hetedik hónapban volt.
– Mikorra várod őket? – kérdezte a doktornő.
– A naptár szerint még két hónap, anyám szerint késni fognak két hetet. A szülész azt mondja, időben kint lesznek mindketten. Én meg már nagyon leadnám a pakkot úgy fáj mindenem!
–Értem, látszik  is rajtad, hogy megvisel.
– Eléggé! – válaszolta.  – És ez a hőség. Még egy lapáttal rátesz.
– Figyelj apádra, ha bemegy a városba ellőtte kezelje le a csonkokat ezzel a krémmel. Különben baj lesz.
– Azóta nem volt még a faluban sem, nemhogy a városban.
– Az baj, ne engedd neki, mert depresszió lesz a vége. És akkor se Rubik kocka, se fenékfogás nem lesz! – pirított rám a doktornő.

Az autóban ülve a lányom elém rakott egy cetlit.
– Megtennéd, hogy ezeket megveszed a Müllerben?
– Viccelsz velem fiam? – Csattantam fel. – Mégis mivel fizessek? Apró pénzzel kezek nélkül?!
– Nem, nem viccelek! Nagyon melegem van, és nem vagyok jól! És különben is most kaptál vadi új kezeket! Amúgy meg bankkártyával fizess!  Apa, légyszííí! Hadd ne kelljen már elkísérnem téged! Az unokáid ma rendkívül aktívak.
– Jól vagy fiam? – Kérdésemben őszinte aggodalommal.
– Minden rendben, de tényleg. Csak ezt légyszi intézd el. Egyszer úgyis ki kell mozdulnod apám!
– Na jó! – Embereltem meg magam. – Maradj és pihenj. Apád addig bevásárol. Ha baj van, hívj telefonon!

A vásárlás meglepetés volt számomra. Könnyen ment és senki sem foglalkozott velem. Kutyába se vettek és ez nagyon jó volt. Senki sem sajnált és senki sem akart segíteni. Ez felszabadított. Nem éreztem magam leprásnak. Táncolni támadt kedvem. De nem tettem. Nem akartam magamra hívni a figyelmet. A pénztárnál az egyik idősebb eladó azonnal kiszúrta, hogy rokkant vagyok. Én is azt, hogy ő is kiszúrt engem! A lehető legtávolabbi pénztárt választottam tőle. Ahol egy húsz évnél nem idősebb, nagyon szép kislány volt a gépnél. Kis, visszafojtott mosolya alig észrevehetően megjelent szája sarkában. Amikor a sok női árut blokkolta. Tampon, betét. Menstruációs bugyi, mellszívó, hajgumi, csattok és egyebek. Blokkolt a gép, hatvankettő kilencven. Simán tudtam nyitni a pénztárcám, még engem is meglepett. A lány nyugodtan várt, mintha nem is foglalkozna velem egyáltalán. Az is teljességgel közömbösen hagyta, mikor hatodszor próbáltam kivenni a bankkártyám sikertelenül. Addigra az általam került hölgy, már ott volt.
– Segíts már az úrnak, nem látod, hogy rokkant?! – Ripakodott rá.
– Elég! – förmedt rá alig hallhatóan a lány az idősebb kolléganője felé fordulva. – Már akkor láttam, amikor belépett az úr. Mégis megtisztelem azzal, hogy nem tekintem, sem másnak, sem kevesebbnek. Csak egy embernek a sok közül!
Az azonnal elhallgatott, majd hamarosan eltűnt arra, ahonnét jött.  A lány türelmesen megvárta, míg kiveszem a bankkártyám. Rendkívül hálás voltam neki, úgy az egész viselkedéséért.
– Elnézést, tudja ma kaptam meg a protéziseimet és még sohasem próbáltam fizetni vele.
– Akkor nagyon ügyesen csinálta, az én apám két hétig nem tudott felállni sem az új lábával. Elmosolyodott és én is.
– Mondja el a lányának, nagyon ügyesen csinálta.
– A lányomnak? – Néztem rá kérdőn.
– Gondolom ezt a listát tőle kapta, nem?
Nézte a valóban nem azonnal szükséges női holmikat. De tényleg, a wc-ben ugyanebből a betétből legalább két bontatlan dobozzal van!
– Én annak idején az apámat krumpliért küldtem el naponta a vacsorához. Mosolygott. Fel se tűnt neki, hogy a spájz már rég tele volt vele.

Jó érzésekkel hagytam el a boltot. Előtte meglehetősen gyakran, hetente, két hetente jártam ide. És most vagyok itt először azóta. Sőt, emberek között is, kivéve, amikor kórházban, orvosnál voltam. De az ugye nem ugyanaz. Tizenegy hónap! Majdnem egy év, amit önsajnálattal és a sebeim nyalogatásával töltöttem feleslegesen. Mintha én lennék a világ közepe, vagy maga a világ. Pedig nem! Hihetetlenül fel voltam spannolva. Hirtelen láttam a napfényt, az ég madarait. A fák zöldjét, ahogyan a virgonc szellő játszik a porral. Gurítja a szemetet maga előtt. Majd megtekeri, mintha forgószél lenne. A galambok harcát egy kifli csücskéért. A sarkon túl, az öreg koldus a szokott helyén ült. Anno mindig adtam neki egy kis aprót. Idefele, észre sem vettem. Láthatatlan volt számomra, mint oly sok minden más is. Meglátva őt, artikulálva köszöntem neki, hogy le tudja olvasni a számról. Tudván, süketnéma.  Megismert, szemei vidáman csillantak fel. Foghíjas száját nevetésre nyitotta, de hang nem jött ki rajta, hogyan is jöhetett volna? Őszinte öröme rám is átragadt.
– Hogy van apó, akárhányszor látom, mindig fiatalabbnak tetszik lenni!
Az, némán kacagott és csak legyintett. Mindig emberként kezeltem az öreget. Mintha nem látnám a valót. Pedig dehogynem láttam, csak nem érdekelt. Rutinszerűen vettem elő tárcámat, megfeledkezve magamról. Hogy adjak neki egy kis aprót, mint mindig. Addig nem is volt probléma, amíg ki nem nyitottam. Az apró pénzek egy kis fákban vannak, patentos zárral. Sehogy sem boldogultam vele, zavarom egyre nőtt. Ahogyan az emberek, meg-megálltak zavarom félelemmé duzzadt.  Kezdtem kétségbe esni. Addigra a magabiztosságom semmivé foszlott. Az emberek sorra megálltak a sétálóutcán és a kis közjátékom figyelték. Már tucatnyi szempár figyelt. Ekkor a pánik győzött. Egy ügyetlenebb mozdulatomra a patent kioldott, és a benne lévő apróval beterítettem az öreget. Az ijedten rándult össze. Fiatalok egy csoportja, akik szintén figyelték az eseményeket, felnyihogtak, hangosan röhögve poénkodtak.
– Rokki találkozó van!
Én megsemmisültem álltam, mozdulatlan. Tárcámmal a kezemben. Kiborult tartalma az öreg pokrócán. Az öreget beborította a félmaréknyi apró pénz. Hajába, szakállába, ruháján, pokrócán. Irataim, bankkártyám fényképeim a mocskos, kopott pokrócán szanaszét. Ezen ismét jót mulatott a társaság, aki a röhögést elkezdte. A többiek szeméből inkább megdöbbenés és szánalom sugárzott. Egy könnycsepp gördült végig arcomon, miközben a szürke betonra is hullott apró pénzérmék, csilingelve rótták tiszavirág életű útjukat. Ekkor az öreg, gyengéden, de határozottan megfogta a nadrágom szárát. Maga felé húzva.
– Gyere fiam! – Hangja a legszebb hangszer. Gyógyító. Szemeiből határtalan szeretet sugárzott.
– Fiam, nincs miért szégyenkezned. Sírj csak nyugodtan, az megtisztítja sérült lelkedet. Lassan, ráncos kezével összeszedte tárcám tartalmát és visszatette a belsejébe. És közben halkan, de érthetően beszélt hozzám.
– Nem a kezeidet vesztetted el! Hanem nyertél egy másik, új világot. Amit megismerhetsz, amit jobbá tehetsz, alakíthatsz kívánságod szerint. Kaptál egy új lehetőséget. Hát ne add fel! Élj vele! Amikor a fiú életét megmentetted, az is a te döntésed volt.
Értetlenül néztem rá. Mégis honnan tud erről? Az öreg elmosolyodott és válaszolt.
– Szabad akarat, bizony. Honnét is tudom mindezt? Onnét, ahonnét azt is tudom, a kávédba mézet és tejszínt raktál. Tudod, abba a bögrébe, amit elejtettél, csak hogy mentsd a Darwin díjast. És azt is tudom, hogy nagyon égő ahogy táncolsz, de a lelked boldog tőle. Hát ne hagyd abba! Minden csak rajtad múlik!

Az összeverődött tömegen átfurakodva egy lángoló szemű állapotos lány odalépett a fiatalokhoz és a nála másfél fejjel magasabb hangadónak lekevert egy hatalmas pofont. Az éles csattanás kijózanítólag hatott mindenkire. A fiatalok elhallgattak azonnal. Nem úgy az emberek! Felocsúdva kábulatukból rögtön vegzálni kezdték a gúnyolódókat. Azok el is párologtak pillanatok alatt.

A lány végig apja után osonva figyelte mi történik. Kell-e segítenie. De nem kellett. Apja meglepően simán boldogult. Látta, amit a pénztáraknál picit megtorpant. Azt is, ahogyan nem tudta kivenni a bankkártyáját. És figyelte a szép pénztáros lányt, akivel egy pillanatra szemkontaktusba került. És az észrevette őt, és azt is kit figyel! Szája szegletéből majdnem kibuggyanó mosolya elárulta őt. És az is, ahogyan az idősebb hölgyet, aki jószándékkal majdnem tönkre vágta kis tervét, pillanatok alatt leszerelte. Hálás volt neki ezért. Majd kifelé tartó apukáját már az utcán először látta a balesete óta igazán felszabadultnak, boldognak. És a koldusnál is látott és hallott mindent. A csendet vágni lehetett volna, az emberek döbbenten szemlélték az eseményeket. Nem tudta türtőztetni magát, átfurakodott a hirtelenjében összeverődött tömegen és kiadta dühét a hangadón. Az meglepetésében az arcát fogta. Majd a fiatalember eliszkolt, mikor az emberek nemtetszésüket kinyilvánították irányába. Apja mindebből semmit sem vett észre. Látta, ahogyan az öreg odahúzza magához apját és segített neki összeszedni holmiját. Látta apja, szívből jövő könnyeit. Nyilvánvaló az öreg néma volt, mert csak valami érthetetlen nyögések és szuszogások hagyták el száját. Odaadta apjának a tárcáját és letörölte arcáról a könnyeit. Majd megpaskolta vállát, mintha csak nyugtatná, minden rendben. Értelmes szót nem tudott kimondani, de mozdulatait mindenki értette. Az emberek szíve megnyílt és a tárcájuk is. Itt volt az ideje lelépni. Amilyen gyorsan csak tudott, ahogy nagy pocakja engedte a két lakójával visszasietett az autóba. Mire apja visszatért, addigra elrendezve magát. Hólyagja majd szét akart durranni, de ezzel most nem akart foglalkozni.

A lány türelmetlenül várta apját az autóban, a parkolóház mínusz második szintjén. Amikor a családfő megérkezett, harmadik nekirugaszkodásra sikerült egyedül kinyitni a kocsi ajtaját és be is csuknia másodjára azt. Azonnal indult. Mondván, mindjárt bepisil. Nem kérdezett semmit se.

Aznap az öreg koldusnak hihetetlen mennyiségű adomány gyűlt össze. Nem igazán értette mi történt, csak azt látta, az a hatalmas ember vele szemben szintén rokkant. Mintha korábban nem lett volna az! Régebbről ismerte őt, mindig adott neki egy-két eurót. Aztán eltűnt egy időre és most újra látta. Ez boldoggá tette. De most mégis, nem igazán emlékezett az események folyamára. Csak érezte; valami történt. Valami megfoghatatlan, valami jó.

Vége.