A magányt nem választjuk, az megtalál akkor is, ha sosem kerestük.
Ha el kellene képzelni, hogy milyen külsőleg, akkor egy sápadt arcú, zord tekintetű valamit látnék magam előtt, ami/aki csak bámul folyamatosan, hogy hatást tudjon rám gyakorolni. Ugyanakkor ez a kényszeres egyedüllét tanulságos is. Rákényszerít a válaszkeresésre. Megtanít arra, hogy amíg nem bogozod ki az életed elhagyatott szálait, addig ő bizony, mint hű társ, melletted marad. Ez azért tud veszélyesen hatni ránk, mert nem mindenki lelki szinten akar kutakodni, és eltüntetni az érzést. Lesz olyan, aki a külső szerek használatának oltárán áldozza fel a szabad akaratát, az életét.
Ki szereti a saját lelkét boncolgatni? Közel olyan fájdalmas, mintha hasba szurkálnád magad. Persze nagy eséllyel a lelki marcangolás túlélhető, mégis olyan régi sebeket tép fel, aminek a gyógyítása hosszadalmas folyamat. Még az is lehet, hogy örök nyomot hagy a hegesedés a bensőkben, de ha rá sem tekintünk a bajra, ha nem foglalkozunk vele, az sem vezet jó irányba. Azzal az esélyét sem adjuk meg a gyógyulásnak.
Ha egy vélemény fáj, egy lemondott találka könnyeket csal a szemedbe, ha egy várt elismerés elmarad, akkor ezek mind jelzések arra, hogy valami nincs egyensúlyban belül. Maró, és égető érzés ötvözete, ami lefele taszít egy sötét lépcső irányába. Sírnánk szívünk szerint, de az agyunk azt diktálja, – miért?! Mi értelme? Kétfelé húz, az egy darab testünk.
Panaszkodni lehet, olykor megtesszük. Néha rejtve, máskor a világ elé tárjuk, hogy nekünk most rossz. Őszintén azonban keveseket érdekel, hogy képes vagy-e tovább lépni a határaidon, vagy pörögsz magad körül a végtelenségig. Mindenkinek megvan a saját baja. Érvek és ellenérvek harca zajlik a lelkünkben.
Mi a jó megoldás?
Átadjam a titkaim valakinek?
Meddig őrzi meg?
Mennyi, amit elmondhatok?
Ha megteszem, gyógyírt vajon kapok?
Vagy csak bennem marad az érzés, hogy valakit beavattam a titkaimba, de könnyebb mégsem lett a lelkem?
Válaszokat kapunk, ha keressük őket, mégis van mindig egy pont, amin túl már elég a magyarázatból, a spirituális értelemből. Csupán csak annyit kérünk, szótlanul, hogy ölelje át valaki, az elhagyatott, szeretetre éhező, kifacsart lelkünket. Ha ezt időben nem hallja meg senki, akkor a rideg arc tovább bámul minket, míg egyszer csak közelebb nem lép, és felismerjük benne….. a változást.