Azt mondják, hogy a halált meg lehet érezni. Ezt nem tudom se megerősíteni teljes bizonyossággal, se cáfolni. Azt azonban állítom, hogy ha az ember sokáig van állóvízben; nem fejlődik, ragaszkodik a megszokotthoz, akkor a lelke és a körülötte lévő energiák is áporodottá devalválódnak. A test elnehezül, erőszakot kell tennünk magunkon minden felkeléskor. A mosolyból egyre kevesebb jut. Szívből kacagás? Helyette csak egy erőltetett grimasz sikeredik.
Talán ezek az Univerzum jelölői arról, hogy egyikünk sem erre az állapotra kapta az életét. Megtapasztalni, fejlődni és érezni jöttünk ide. Egy bizonyos ponton túl pedig, ezek közül egyik sem lehetséges állóvízben. Így vagyunk mi, emberek, úgymond beállítva. Ha nem élünk a fogantatásunkkor kapott ajándékkal, kiveszik belőlünk az életöröm. Szemünkből a szikra, a csillogás. Fásultak leszünk és erőtlenek. Mintha az Anyatermészet ekképpen venné vissza azt a kincset, amit világra jövetelünkkor nekünk ajándékozott.
Ha már mi nem élünk vele, lelkünk energiáját visszaajándékozza az Univerzumnak.
Talán ennek szeánszát festik le a hullócsillagok.

Személyes észrevétel, hogy nálam például, a mindaddig teljesen példátlan állóvíz – amit még a Covid miatti elzártság okozott –, úgynevezett életkrízishez vezetett. Egyidőben történtek nagyon nehezen feldolgozható, vagy tragédiának tűnő dolgok; haláleset, szakítás, munkahely elvesztése és munkahelyváltások, költözés, baráti és rokoni kapcsolatok fellazulása, konfliktusok, egzisztenciális válság. Mindezt bántalmazó és bántalmazók bevonzása követte (ennek is megvan a külön filozófiája, ami miatt ebben az élethelyzetben, ez már szinte természetes).
Mindez az egyidőben történés olyan szintű radikális fájdalommal járt, hogy valóban minden másnap gondoltam arra, hogy ha az ember valóban képes megérezni a halálát, az csakis ez, vagy legalábbis ehhez nagyon-nagyon hasonló állapot lehet.
És én nagyon nem értettem, mi történik. A Covid alatti bezártság fásulttá tette a lelkemet. Élő zombiként lézengtem, a legvégén már egy pohár víz megemelése is kimerített. Nem éreztem, csak ürességet. Az utána egyidőben történő tragédiák pedig ugyan újra érzéseket generáltak bennem, de ezek az érzések a kínok kínjaira nyitottak kaput inkább, semmi közük nem volt az életörömökhöz.

Átélted már a teljes kilátástalanságot? Amikor hirtelen megannyi veszteség, fájdalom ér, ráadásul azt sem tudod, a számláidat miből fogod kifizetni? Hogy esténként csak szó szerint levegő után kapkodsz, mint egy mocsárban fuldokló, de ahelyett, hogy kifelé jönnél a mocsaradból, csak minden még árnyasan öblösebb körülötted?

Körülbelül két év távlatából visszatekintve minderre, most már úgy látom, a Covid általi állóvíz miatt, ez a fentebb említett tragédiákkal tűzdelt sorozat kellett ahhoz, hogy Valakik engem az életbe visszahozzanak.
Amikor a leginkább azt hittem, hogy a halálomat érzem, amikor a legnagyobb tragédiákkal és fájdalmakkal sújtottak látszólag, akkor spirituálisan Angyalkák mentő serege élesztgetett újra az élet óceánjának peremén. Hogy aztán újra belecsobbanhassak ebbe a bizonyos óceánba. Hogy fejest ugorhassak a habjai közé.

Ezt követően, de csakis ezt követően, megtörtént a fordulat. Egy rahedli szeretetteljes veszteség után, legyen az halál, vita, elváltozás, egy maroknyi olyan veszteség után, amihez korábban foggal-körömmel, sőt, karommal kapaszkodtam (munka, lakás, önkéntes misszió), sok-sok kölcsön, egzisztenciális szakadék, rettegés okozta álmatlan és fullasztó éjszakák után, újra eljött.
A jelzés. Az álom. Az üzenet.
Merthogy nagyon hosszú ideig, csak emlékeztem a hitről. De mintha egyedül hagytak volna. Nem fogtam a spirituális jelzéseket.
Innentől kezdve azonban, egy bizonyos ponttól, már legalább annyira erősen vettem őket, mint korábban a spirituális csúcspontjaimon.

Nagyon hosszú sötét éjszaka volt mindez. Egész addigi életemben példa nélküli. És innentől már lehetett sejteni, hogy én sem vagyok már ugyanaz. De még csak hasonló sem. És a környezetem sem.
Ha látszólag meg is oldódtak, helyükre kerültek a dolgok, nem akarhattam visszaállítani a korábbi állapotokat. Mert azokból az állapotokból a lelkem már kiégett. Ott már nem volt számomra se életszenvedély, se életöröm (az az igazi!) se lángolás, se metamorfózis. Csak a békés állóvíz.
De ha idáig elolvastál, már sejted, hogy ebben az esetben újrakezdődött volna az egész sorozat.

Nekem pedig igazi élet kellett és kell. Ehhez pedig igazi megújulás. Amihez pedig sokszor a valódi félelmeinkkel való szembenézés a kulcs.
Esetemben ezúttal kiköltözni és munkát keresni egy külföldi országban. Szembenézni a nyelvi akadályokkal, a tapasztalatlansággal, a túlórákkal, a test korlátaival és azzal, hogy újra igazi szenvedélyként hiányozzon az, amit egykor az otthonomnak, vagy a hazámnak hívtam. Megvárni azt, hogy az otthon, és vele együtt a korábbi (vagy legalábbis hasonló) önmagam újra hiányozzanak.

S ha ez bekövetkezik, akkor majd újra szenvedéllyel változtatni szükséges. És mondjuk hazaköltözni. Ehhez újra túllépni a korlátokat és a komfortzónát. Amik addigra már újfent teljesen másfajták lesznek.