A gyermekkornak mintha két része lenne az ártatlanság vonatkozásában. Van az első korszak (ha még vissza tudod idézni kedves olvasó), amikor is minden körülötted lévő felnőttre úgy mereszted ártatlan gyermeki tekintetedet, mintha megbűvölhetnéd az időt, hogy minél gyorsabban nőjél fel odáig, amilyen magasak ők. Úgy fénylenek számodra ekkor a felnőttek és minden, ami velük kapcsolatos, amire ők képesek, mintha a mennyországból lenne veled egy darab az anyaméh előtti időszakból. Persze a kis szíveddel ekkor még nem tudsz különbséget tenni jó és rossz között. Illetve nem igazán. Kapiskálsz már valamit, néhol már érzed, hogy valami mar a gyomrod tájékán, ha bizonyos cselekedet egyértelműen rossz, vagy valakit szenvedni, sírni látsz, ezeket tapasztalod, de nem ezek kötik le figyelmed centrumát. Hanem a felnőtt óriások. És az irántuk érzett csodálat.

És van a gyermekkornak egy radikális második korszaka. Mintha az ártatlan gyermek ellentéte lenne. Mintha a legtöbbünknek így vagy úgy, csúfolóként, vagy csúfoltként (vagy időközönként felváltva mindkettőnként) átélnie kéne ezt. Mintha küszöbe lenne ez az Emberré válásnak. Vagy az Emberré válás egy radikális mérföldköve, próbatétele lenne ez.
Nagyon nehéz erről említést tenni. Egyáltalán úgy írni is róla. Azt hiszem, azért, mert eltelik tíz-húsz-harminc év és rájössz, hogy az ebben a korban elkövetett ellened szóló csínytevések, gúnyok, sérelmek, kiközösítések, banálisak voltak, amit sok esetben már az elkövetők is megbántak.
De Te mégis (és ami meghökkentőbb, hogy talán ők is) egy életen át hordozod.

Nem tréfa ez. Sokszor tényleg egy életen át tart a bántalmazás, trauma cipelése, amit ebben a korban elszenvedtünk. Kihat később az önértékelésünkre, a megéléseinkre, az észlelésünkre, a bátorságunkra, az emberi kapcsolatainkra, a kiépített szociális hálónkra. Az ősbizalmunkra. Talán a hitünkre is. A hitünkre úgy minden felé és irányban.
Hiába tudod, hogy adott esetben például csupán arról volt szó, hogy fogszabályzót, szemüveget hordasz, nem elég márkás ruhákban jelensz meg, vagy nem elég választékosan. Hogy a testtömeged elért attól, amit valaki valahol ideálisnak kiáltott ki, hogy túl sok szeplőd volt, vagy túl sok pattanásod. Hogy korpás a hajad, vagy bármiben más, eltérő, különböző vagy/voltál, mint a többség. És ezzel érdemelted ki az állandó csúfolódást, vagy egy osztály, közösség közutálatát és megvetését. Ekkoriban, mintha a nevetés lenne a mércéje jelölője mindenféle másságnak.
Évtizedekkel később hiába tudod már, hogy ezek gyerekcsínyek. Már kinőttétek őket. Adott esetben már egészen máshogy néztek a világra.

Nem fogok hazudni. Magamon és a környezetemben hasonlókat átéltek között is azt vettem észre, hogy az ész hiába kiáltja azt, hogy nem számít, hülyeség. A gyomrod tájékán a lelked később is folyamatosan jelez mindennek emlékéről. Kísértet formájában folyamatosan megjelennek majd ezek. Akkor és ott is látni véled majd a gúnyt, a csúfolódást és a csúfságot, ha nem lesz ott sehol.

Nem lehet ki és eltörölni.
Én mit mondanék tehát az úgynevezett második korszakát élő gyerekkori önmagamnak biztatásként?
Így, lassan negyven évesen, rálátva már sokkal inkább az egészre, azt mondanám a kis Emesének, hogy igen, sajnos ez mindig fájni fog. És nincs radír. Nem tudod majd eltüntetni. Innentől kezdve egyetlen egy dolgot cselekedhetsz majd ezzel: megfogni azt a pontot, ami a legjobban fáj ebben az egészben. És átfordítani ezt a Te névjegyeddé. Az erősségeddé. Életed motorjának megtenni a Te legnagyobb fájdalmadat.
Úgy érzed, kimondottan nagy igazságtalanság ért?  Menekülj az igazságba. Legyél például bíró, vagy rendőr. Úgy érzed, tönkre tették az életedet a bántalmazásukkal? Védd meg Te az ártatlanokat! Legyél lelki segítő, tűzoltó! Tanítani szeretnéd a jó morált, mert bebizonyították, hogy ráfér erre az emberiségre? Legyél tanár, vagy író!

 Legyen a célod az, ahol a leginkább fáj. És nem fogsz eltévedni. Ott fogsz a leginkább lángra kapni és abban. Csak már nem elégni fogsz a szégyentől, hanem szárnyalni fogsz lelked izzásától a célod felé.
Utadon jó embereket pedig majd mindig találsz a küldetésedhez. Mert jó emberek mindenhol vannak. Ezt én ígérem meg Neked!
Annak az egynek-kettőnek pedig, akinek az adott korban megnyíltál lelked fájdalmával kapcsolatban és ők meg azon nevettek, hogy a veled és rajtad csúfolódók pedig mennyire pitiánerek, legyél hálás örökre! Az ő arcukra úgyis mindig emlékezni fogsz. És akárki környezetében rájuk lehet találni, csak jó kell tudni kiválasztani az érettebb lelkületűeket.
Ha megtalálod őket, ha nem, mindeközben érdemes érett felnőtteknek beszélni az esetedről. Az érett felnőttön itt is hangsúly van, s tudom, kiválasztani őket sok esetben nehéz, mert ebben a korban még hajlamos vagy azt hinni, hogy minden felnőttség együtt jár az érettséggel. És hát ugye tévedsz sajnos.
Harmadjára pedig, kiírni is érdemes magadból az esetet. Vannak fórumok, ahol ezt név nélkül is megteheted. A személyazonosságod vállalása nélkül is viszont kapsz majd lelki támogatást.

És mit mondhatnék azoknak a fiatalkori bántalmazóknak, akiknek olykor (ritkábban gyakrabban) eszükbe jut megbánni azt, amit tejfölös szájjal és tudatlanul elkövettek? Az a vicces, hogy ugyanezt mondanám nekik is, amit az áldozatoknak.
Fordítsák át és tegyék meg életük fájdalmát, az adott bűntettet, életük céljává. Legyenek annak pontosan az ellentétei, akik egykoron voltak.
Akkor többször talán ez nem fog fájni.