Kezdem talán az elején.
Még gyerekkoromban észrevettem valami ” furcsaságot”. Talán először nagyapámon, mikor már tudtuk, hogy meg fog halni, rákos volt. Egy koporsóban láttam. Ahogy ült az asztalnál, és beszélt, konkrétan láttam a feje körül a koporsót, mintha benne feküdne.
Akkor úgy voltam vele, hogy biztosan csak képzelem. Fél év múlva eltemettük Őt.
Talán egy év se tellett bele, a nagymamám feje körül is megláttam a koporsót, nem is értettem, mert a magas vérnyomáson kívül semmi baja nem volt. Fél év múlva agyvérzést kapott, és elhunyt.
Ekkor kezdtem gyanakodni, hogy talán nem is képzelődöm, hogy mindez valóság. Évekig nem láttam ezt a borzalmat újra.
Aztán egyszer a munkahelyemen egy gyönyörű két gyerekes anyukával dolgoztam. Ahogy visszaért szünetről, épp teljesen nyugodt voltam, ránéztem, és ott volt a koporsó!
Megint csak az jutott eszembe, hogy képzelődöm! Más nem lehet! Fiatal, gyönyörű, semmi baja, pici gyerekei vannak, egyszerűen nem halhat meg!
Sajnos de…
Pár hónap múlva bejelentette, hogy mióta a kisebbik fia megszületett nem volt nőgyógyásznál, és már gyógyíthatatlan méhnyakrákja van. Mindenkinek felhívta a figyelmét arra, hogy menjünk orvoshoz, nehogy úgy járjunk, mint ő… Mondjuk ő sokáig vitte, majd egy évig még életben volt, aztán ment el.
Újabb évekig semmi…
Már-már el is felejtkeztem róla.
Amikor is egy alkalommal mentem a suliba a lányomért, és összefutottam a lánykori legjobb barátnőm nővérével. Odajött, hiszen ismerjük egymást, egy semmitmondó beszélgetésre (hogy vagy, mi újság?) Ránéztem és ott volt a koporsó… Negyven éves, semmi baja!! Folytattam a csevejt, de csak AZT néztem, jóformán nem is hallottam mit mond… Lehetetlen!
Fél év múlva, egy februári napon, boltban voltam, mikor berohant a boltvezető, hogy hallottátok mi történt?! Ki halt meg?! (Nevezzük most „A”- nak a barátnőm testvérét.) „A” az este lefeküdt, hogy fáj a feje. Agyvérzést kapott, és meg is halt…
Magam alatt voltam, napokig, gyötrődtem, hogy ha szólok Neki, hogy nézesse meg magát, talán még most is élne.. Ha nem nézett volna csuklóból hülyének… Gyötört a bűntudat…
Mindeközben kiderült, hogy anyukám Alzheimer beteg. De mivel az ő anyukájának is ez volt a baja, elintézték annyival, hogy genetikai, ez van, minek orvos.
Egy alkalommal jöttünk ki a templomból, onnast, ahol már 40 éve él, és fogalma sem volt, merre kell elindulnia. Akkor értem arra a pontra, hogy fogom, és viszem én, ha már apa nem akarja…
Mivel már jócskán előrehaladott állapotban volt, sok segítség már nem akadt, tudtam, hogy csak késleltethetik a véget az orvossággal, így maradt az, hogy viseljük el, ami van. Apám egyre jobban szétcsúszott. Rászokott a pálinkára, gyakorlatilag nem is láttam józanon, csak nagyon ritkán. Főzte a pálinkát, annyit ivott, amennyit csak akart, volt otthon. Az sem dobott a dolgon, hogy egyre rosszabbodott az asztmája, a tüdejének már csak 34 %-a dolgozott. És hiába mondtam, hogy az orvosságai meg a pálinka nagyon rossz kombináció. Az volt a válasza, hogy csak így tudja elviselni, ami otthon van.
Egy nap főztem a konyhában, apu átjött, és ahogy ránéztem, ott volt a koporsó! Elkapott a pánik. Ha ő elmegy, mi lesz anyával, mi lesz velünk?!
Hozzátenném, hogy közben kiderült, hogy az egyik munkatársam egy olyan vallásban van benne, aminek most a nevét nem mondanám, mert nagyon megosztja az embereket. Én egyetértek nagyon sok mindennel, ami benne van. Szinte ez az egyetlen, ami logikus magyarázatot tud adni evilági és túlvilági dolgokkal kapcsolatban. Mivel nem régi vallás, sokan szektának mondják, de ezt sem értem miért, mert nincs anyaegyház, amiről levált volna.
Szóval náluk az az elfogadott, hogy az embereknek igenis vannak képességeik, csak vagy a lelki sérüléseik végett, vagy csak a neveltetésükből kifolyólag, egyszerűen elnyomják.
Ennek a munkatársamnak mertem mesélni a koporsóról. Azt mondta, mielőtt a test meghalna, a lélek már régen döntött, hogy el akar menni (ebből alakulnak ki a halálos betegségek is), és valószínűleg én ezt látom meg, ez vizualizálódik előttem. Láttam a magyarázatban logikát, elfogadtam.
Visszatérve apuhoz, aznap leültem vele, hogy menjen orvoshoz, vigyáznia kell magára, hogy felerősítsék a tüdejét. Gondoltam, ez fogja okozni végül a bajt. Kézenfekvő lett volna, hogy anyu addig nálunk lesz, ő pedig menjen nyugodtan.
Befeküdt a korházba. Egy rakás vizsgálaton vett részt és kiderült, hogy muszáj megműteni, mert a központi véna kritikusan ki van tágulva, ha kifakad, a korházig nem jut el. Pánikba estem. A munkahelyemen szó szerint elbőgtem a munkatársamnak, hogy aput koporsóban látom és tiszta ideg vagyok. Ha igazam van, január vége, február eleje az időpont… Nyugtatgatott, reménykedtem, hogy megvan a baj és hogy helyrehozzák.
De apu közben kijelentette, hogy nem megy az operációra. Fél tőle.
Kiakadtam, bepánikoltam. Ott az a kibaszott koporsó!! Tudják, mi a baja, és nem akarja, hogy segítsenek!
Kiabáltam vele, hogy de akkor is bemegy, ne filozofáljon!
Február 2-án szóltak, hogy menjen, mert megoperálják, csak mivel gyenge a tüdeje pár nappal előtte fel kell, hogy erősítsék, hogy kibírja az operációt.
6-án megoperálták.
Elsőnek vették sorba, mert nehéz eset. 5-én még bementünk, nagyon rosszul nézett ki. Ő azt mondta jól van, csak ideges. 6-án délben még mindig nem szóltak semmit.
Valami rossz érzés kerített hatalmába, elkezdtem hívogatni a korházat. Az osztályon nem mondtak semmit, csak kapcsolgattak ide-oda.
Egyszer csak egy orvos vette át, aki elmondta, hogy apu szívrohamot kapott. Újraélesztették, komplikált volt a műtét, elhúzódott, megint megállt a szíve, és… már nem tudták visszahozni.. Leállt az agyam.
EZ NEM LEHET! BIZTOS ÖSSZEKEVERIK!!
Bementünk a kórházba, és az operáló orvos is elmondta ugyanezt. Nem tudom elmondani, min mentem keresztül.
Ráadásul ott van anyám, akit lehetetlen még pár percre is egyedül hagyni!
Bekövetkezett, amitől már fél éve minden porcikám rettegett. Megpróbáltam segíteni, és pont abba halt bele…
Megfogadtam, hogy soha többet nem próbálok senkin se segíteni, mindegy mit csinálok, csak belelökhetem a koporsóba.
Köszönöm, hogy elolvastátok. Jólesett elmesélni végre, kiadni magamból.
Érdekelne, kinek milyen képessége van, vagy mit tettetek volna a helyemben?
Drága Bastet!
Igazán hálás vagyok, hogy elmesélted a történeted és a tudtomra, tudtunkra adtál valami rendkívül különlegeset ebből a létezésből!
Nem fojtom el, őszintén kimondom, hogy a történeted a legmegérintőbbek között van, amit eddig olvastam… Borzongtam, amíg a történet göngyölítette elő magát, mégsem tudtam abbahagyni az olvasását.
És most megpróbálok válaszolni a kérdésedre…
Én úgy gondolom, nem véletlenül kaptad ezt a képességet. Nyilván csak találgatni tudnék az okáról, de soraid olvasása közben elsőre az ugrott be (mielőtt még megkérdezted volna), hogy nem segítened kell, vagy megmenteni ezeket az embereket. (Bár én is megpróbálnám.) Hanem ha meglátod a jelzést, akkor különlegesen szeretned kell őket. A közelükben kell lenned, olyan közel kell hozzájuk kerülnöd, amennyire a másik ember csak engedi. És azon az úton, amit ez a figyelmes szeretet göngyölít fel, mindent meg kell tenned, amit a belsőd súg.
Tényleg borzongtam, amíg olvastalak. Talán, mert a halál témája mindig együtt jár a borzongással. Minden véges és senkiről nem tudhatjuk, mennyi ideje van még hátra.
Megosztó nagyon, hogy vajon kívánnánk-e ezt a képességet magunknak, ha kívánhatnánk egyet. Szeretnénk-e tudni, hogy ha valakinek körülöttünk közelegnek az utolsó percek?
Azt hiszem, meg lehet roppanni ennek a tudásnak a súlya alatt. Kérlek, nagyon vigyázz magadra! Próbáld őket különösen szeretni, ez a legjobb tanács, amit adni tudok Neked jelen pillanatban. Ezt érzem én.
(És remélem, még érkeznek majd másoktól is megérzések, ha többen vagyunk, hatékonyabban tudunk segíteni.)
Rendkívüli békével és szeretettel,
Szellő
Köszönöm Szellő! Ilyen szempotból sohasem gondoltam erre,hogy talán eztet azért kaptam,hogy segítsek még befejezik az útjukat.. Mindig úgy gondoltam,hogy talán azért látom,hogy mentsem meg. De hát apukám példájábol kiindulva ezekszerint mindegy mit teszek,elkerülhetetlen…
Szia!
Ez egy döbbenetes történet! Egyetértek Szellővel, a halál említésétől az ember mindig megborzong. Számomra annyira mégsem volt távoli a történet. Volt egy kolléganőm egy nagyon különleges csaj, de nagyon szerettem. A lényeg, hogy ő is látott,tapasztalt. Látott lelkelet, akiket más nem. Igazából nem csinált nagy titkot ebből, de nem is nagyon beszélt róla. Aki ismeri tudja, hogy egy elvarázsolt lélek, a jó értelemben. Annyit mondott egyszer nekem erről, hogy tudatosan próbált ettől megszabadulni, mert nagyon nagy teher volt számára. Kinek ne lenne az? Még felfogni és elhinni is nehéz! Ha viszont belegondolunk, hogy az ember egy csoda és a testünk működése még mindig rejt titkokat,akkor annyira mégsem hihetetlen. Én hajlok arra, hogy mindenkiben meglehet ez a fajta spirituális képesség, csak valamiért ez nem mindenkinél aktív. Azt nem mondom, hogy ez ajándék, sőt ez számodra is sokkoló. Nem gondolom, hogy el kell ezt nyomnod magadban, mert azzal csak nehezíted magaddal szemben is elfogadni. Biztosan van, aki bolondnak tart, de ilyen világot élünk. Mondjuk, ha valakit azzal szembesitenek, hogy nemsokára meghal az vagy röhögni fog vagy sokkot kap. Bennem az merül fel, hogy tudunk-e változtatni a sorsunkon? Ha valaki felett meglátod azt a koporsót, az biztosan meg fog halni, ha tudja, ha nem? Vagy elkerülheti és változtathat az életén, ha akar? Utóbbi esetben segítség lehetsz, de ha az első lehetőséget vesszük, akkor magam sem tudom, hogyan tudnál ezzel úgymond hasznosan élni. Talán jó ötlet hasonló képességgel rendelkező emberekkel találkozni,ha van rá mód, megbeszélni ki és hogyan éli ezt meg, hogyan kezeli. Nagyon elgondolkodtatál, ezt a történetet tovább fogom adni! Nagyon sok erőt és bátorságot kívánok Neked, bárhogy is legyen a jövőben!
Magnet
Köszönöm Magnet! Erről előttetek csak 2 személynek beszéltem. Az egyiket a történetben meg is említem, neki sajnos be is bizonyítottam.
A másik szkeptikus maradt. Se a barátaimnak, se a családomnak,senkinek nem beszéltem róla,biztos vagyok benne,hogy vagy bolondnak néznének,vagy boszorkány üldözés lenne belőle… Sajnos az emberek imádják utálni a másikat.
Jó ez a csoport:)!
Nem mondtam azoknak se akik felett megláttam,nem tartom valószínűleg, hogy hittek volna nekem. Te hogy reagálnál,ha valaki azt mondaná,hogy meg fogsz halni, és tökéletessen egészségesnek érzed magad? Apukámon próbáltam segíteni,de úgy gondolom a lelke már nem akarta a segítséget,így az operáció tökéletes alkalom volt,hogy kilépjen abból,amit rémálomként élt meg…
Kedves Bastet!
Nekem a történetedről az jutott eszembe, hogy mennyire nem tudják elfogadni az emberek a másságot. Ezt már óvodában kezdjük: csúfoljuk a kövéreket, a soványakat, a vöröseket, az ügyetleneket, a félénkeket, stb. Ilyen mássága mindannyiunknak van. Valamiért szinte mindannyian megkaptuk a magunkét. Így aztán megtanultuk rejtegetni a különlegességeinket. Igyekeztünk szürkévé olvadni, vagy – ha valakiben sok a küzdőszellem – mindenkit lemosni, aki „beszól”. A túlélési taktika mindenkinél más. Én olyan rejtőzködő lettem, mint Te. Bujkálással mentettem az irhámat. Sokmindenről nem beszéltem. Csakhogy ez nagyon magányossá teszi az embert. Jó, hogy leírtad a történeted. Tiszteletre méltó a bátorságod és nekem személy szerint nagyon jól esik a bizalmad is. Ha most azt írom, hogy számomra a halál csak „halmazállapot” változás, hogy a lélek nemhogy fakóbb, hanem még sokkal elevenebb lesz a halála után, akkor az bizonyára sok embernél kiveri a biztosítékot. Pedig én így élem meg. Mindkét szülőm meghalt már. Azóta sokkal élőbb, közvetlenebb kapcsolatom van Velük. Úgy érzem én is, mint Szellő: ha látod, hogy meg fog halni valaki, akkor esélyt kaptál arra, hogy szebbé tedd a hátralévő napjait. Segíthetsz is neki a távozásban. Nem kell kimondanod, elég csak gondolnod rá. Átmegy.
Szia: Sengah
Köszönöm Sengah. Te miért rejtőzködsz?
Szia Bastet!
Hát, ez a rejtőzködés dolog valahogy rajtam maradt, mint gyereken a kabát.
Nagyon érzékeny és törékeny kislány voltam. Sehogy se leltem a helyem a Földön. Minden olyan szilárd, kemény és harsány volt. Nagyon szerettem a komolyzenét. Amikor hallgattam, olyan volt, mintha hazatérnék. Folyamatos honvágyam volt. A gyerekek persze hamar kiszúrták, hogy „furipók” vagyok. Az óvodában sose jutottam fel a menő játékokra, mindig hátrébb lökdöstek az erősebbek. Gyakran egy bokor mögé bújva bottal rajzolgattam a porba. Én voltam a rút kiskacsa a baromfiudvarban. Csak belőlem nem lett hattyú. Aztán mire befejeztem az óvodát, már egészen ügyesen megtanultam úgy csinálni, mintha …
Most okos és erős vagyok. Jó vastag fal van körülöttem. Nem győzöm bontani.
Sengah,és sikerült rájönnöd,hogy mi okozta a honvágyad? Kiindulva a komolyzenei szeretetedből,tippelnék,hogy egy előző élet…
Nem, nem előző élet. Talán a köztes lét halvány emléke. Vagy valamelyik másik dimenzióé. Végül is van egy csomó számunkra láthatatlan, de ettől még létező létsík. Valami jóval harmonikusabb és nem ennyire szilárd létezés emléke.
Kedves Bastet!
A képességed áldás,ajándék,és minden leszületö lélek rendelkezik vele,csak addig nehéz együttélni vele,amig nem ébredsz fel spirituálisan.Akkor megérted,használod,segitesz,mert tudni fogod,mi a dolgod.Én is érzem,sőt látom elöre a történéseket,gyerekkorom óta,de csak egy éve kezdtem tudatosan foglalkozni velük,lehet benne hinni vagy elutasitani,de ettöl függetlenül müködnek!!
Kedves Bastet! Az írásod, valahogy elkerülte a figyelmemet, de amint Szellő feltette a hangos történetet, ott rám talált. 🙂
Csodálatos ajándékot kaptál! Én nem képességnek nevezném, mert az elvileg benne van mindegyikünkben, de csak kevesen ismerik meg, ismerik fel… aki viszont igen, az áldás, ajándék – akkor is, ha ijesztőnek és félelmetesnek tűnik. Ez egy felszólítás az ébredésre. Nem kell siettetni, minden eljön a maga idejében, csak barátkozz vele! Nem erőszakosan, nem gyorsan, először csak magadban, aztán „hasonszőrűek” körében… 🙂
Ez az ajándék ugyanakkor feladat és hatalmas felelősség is – és tudnod kell, hogy nem véletlenül kaptad!
Ha eljön az idő, fogsz tudni élni vele! Csak légy nyitott és keress olyanokat, akik tudják min mész most keresztül.
Szeretettel: Ganabi
Kedves Ganabi!
Egy kicsit talán ez volt a „hátsó szándékom” ezzel,hogy leírtam a történetemet,hátha találok hasonlót mint én.Itt annyira sokan vannak.. Hátha.. Az pedig álmaim netovábbja,hogy aki hasonlót találok,már érti mi ez,miért van ez,vagy egyáltalán mi értelme. De sajnos érdemleges választ, ötletet, amit használni is tudnék nem kaptam senkitől.. Ebben a képregény-hős korban,valahogy mindenki arra gondol,hogy ez egy olyan erő,amivel (erős túlzással) megmenthetem a világot.. Pedig semmire sem jó. Mikor apun megpróbáltam segíteni,pont abba halt bele😢.Tulajdonképpen még mindig ott motoszkál bennem,hogy ha nem erőltetem az orvost, az operációt, még mindig itt lenne velünk.. De mi van ha nem erőltetem az operációt,és a karjaimban hal meg kínok között.. Azzal ugyanúgy nem tudtam volna elszámolni, mint a leírt végkifejlettel💔..
Köszönöm, hogy időt szakítottál a történetemre☺!
Kedves Bastet!
Ritkán „járok” erre felé, ne haragudj, hogy csak most reagálok. 🙂
Bármennyire is másra vágysz, olyan érdemleges választ, ami megmondja a tutit, valószínűleg nem fogsz kapni. Ettől ne keseredj el! Ha neked ezt használnod kell, a választ is megtudod. Lehet, hogy nem akkor, nem attól és nem úgy, ahogy elgondolod, de ha szükséged lesz rá, akkor eljön az az idő és az(ok) a személy(ek), akik hozzásegítenek a válaszhoz. TÜRELEM kell hozzá! Jó sok! Nem siettetheted a dolgokat. Hidd el, tudom miről beszélek.
Mi nem képregény-hősök vagyunk, és ami neked is megadatott, nem erő, hanem Áldás – én így gondolom. Az erővel vissza lehet élni, aki áldást kap, az csak jóra tudja használni. Nem Te, nem én és nem a harmadik vagy negyedik fogja Supermen-ként vagy Superwoman-ként megmenteni a világot, hanem Mi, így együtt. Mindenkinek egy kicsit kell hozzátennie abból, amit ő tud.
Ne gondold, hogy „semmire sem jó”! Nagyon jó! Nagyon hasznos! Te magad írtad le, hogy „mi van ha nem erőltetem az operációt,és a karjaimban hal meg kínok között” – most akkor ártottál neki vagy embertelen kínoktól óvtad meg? De ezt így most brutálisan leegyszerűsítettem, ez ennél sokkal-sokkal szerteágazóbb és bonyolultabb…
El kell fogadnunk, ha tetszik nekünk, ha nem, hogy ezekkel kapcsolatban nekünk nem igazán van beleszólásunk a dolgok menetébe.
És végezetül: Nagyon fontos tudnod és szem előtt tartanod, hogy ami történt és ahogy történt, azzal nem kell elszámolnod! Sem másnak, sem magadnak!
Békességet és megnyugvást kívánok Neked erre a szép ünnepi időszakra!
Minden úgy jó, ahogy van! – hidd el. 🙂
Szeretettel: Ganabi
Köszönöm Ganabi❤!
Nem is sejtheted,hogy ez a pár sor most mennyire sokat jelentett nekem!
Békés ünnepeket neked is!