Mit jelent megbocsátani? Egy szentírásként nyilvántartott jótétemény lenne csupán, egy bibliai ige? Van értelme egyáltalán? Miért kéne megtennem, ha nekem príma érzés a haragomban és a megvetésemben fürdőzni? S vajon meg-e lehet úgy bocsájtani, hogy arra senki nem kér minket fel?

Pár nappal ezelőtt egy keresztény portál filmajánlói közül szemezgettem. Nem azért, mert nekem a bibliai isten egyértelműen a Teremtő, hanem azért, mert nekem ő is az. Hívják őt akárhogyan, és próbálják reprezentálni őt és a történetét, motivációit, szándékait ezerféleképpen, az erre való törekvések az egyik legnagyobb fényhozók mindannyiunk életében.
Az ilyen filmekben számomra soha nem az a lényeg, hogy őt hogyan nevezik, pontosan melyik istenben is hisznek a szereplők, hanem az, hogy számos emberi érzés megjelenik bennük. De legfőképpen a gyarló halandói jellemek és tévesztések közötti jóra való törekvés, ami mérvadó ezekben az alkotásokban.
A magyar fordításban e cikk címével szóról szóra megegyező film, egy Amish iskolában zajlott igaz történetet dolgoz fel egy 2006-os lövöldözésről, amiben egy tucatnyi kislány vesztette életét.
Szívszorító és nagy bánatot okoz, amikor arról értesülni, hogy az emberi düh, fájdalom és kétségbeesés úgy talál igazságot, hogy mások életét veszi. A legnagyobb gonoszság, fejletlenség mérföldköve, amikor egy ember életet vesz el, vagy saját akaratát kíméletlen offenzívával acélozva, más felett morált, erkölcsöt, jellemet gyakorol, úgy, hogy a másikét megsemmisíteni igyekszik.
Sajnos az az igazság, hogy ha úgy próbálnám beállítani a filmet, mint egy egyedülálló unikumot, egy másodpercig sem lenne igazam. Nem ez az első ilyen témájú történet, amit az élet írt, és abból sem az első ez az alkotás, amit a filmvásznon dolgoztak fel utána.
Mindazonáltal, anélkül, hogy a történetbe a kelleténél jobban megmártóznék, két komponensét eme élet által írt történetnek muszáj kiemelnem.
Az egyik az, hogy az az ember, aki a szóban forgó történetben egy tucat kislány életét vette el, majd saját magával is végzett, „Istenen szeretett volna mindezzel bosszút állni”. Az az ember beleőrült annak irgalmatlan fájdalmába, hogy az ő kislánya egy hónapot sem élt meg, és egy gyermekkori betegség során elragadta tőle az Úr. Mivel ezt a sajgó tragédiát igazságtalannak érezte, kifordult jelleméből. Azt gondolta, ha Istennek jogában áll ilyesféle igazságtalan döntéseket hozni, akkor neki is kiváltsága igazságtalan lenni az ő teremtményeihez.
Ezt az embert korábban szerető családapaként és férjként ismerte a környezete. És mi vajon el tudjuk-e képzelni azt a seregnyi dózisú fájdalmat, ami úgy lakomázza el a jótettek elől a szívet, hogy végül ártunk, gyilkolunk, sátánná változunk, s tesszük mindezt azért, mert megtehetjük, s már semmi sincs, ami ez elől minket megmenekítsen?

A másik figyelemreméltót az igaz történet beavatottjaként, nem akkor éreztem, amikor ennek a férfinak megbocsájtottak még a kislányukat veszített szülők is, hanem akkor, amikor a gyilkossá vált, öngyilkos férfi néhai feleségének jellemét és azt próbáltam figyelni, ő vajon milyen belső harcokon mehet keresztül. Hiszen ő tegnap még azt a kedvességet és jót szerette, aki másnapra virradóra a legnagyobb sátánná érlelődött, őmellette feküdve az ágyban. Mindezt úgy, hogy ő erről mit sem sejtett.
Amennyiben az emberi jellemeket felcímkézzük, s nem vagyunk képesek azokat úgy szemlélni, mint egy minduntalan formálódó, alakuló, igazodó természetet, akkor abba bele lehet őrülni. Ha tegnap még a jót szeretted, s az a jó, mára virradóra, a pokol fészkében dúskál a számára komfortosban, meghasonulsz a tudattól, hogy a rossz imádatára képes vagy. S azt fogod hinni, hogy magad is rossz vagy.
Pedig az emberi jellem képlékeny, örökösen változó, amelyik minden pillanatba döntést hoz. És senki sem az, aki az előző pillanatban volt, ennélfogva a gonosz sem feltétlenül örökre gonosz, és a jó sem feltétlenül marad örökre az. Megbocsátani pedig csak annak nem lehet, aki állandó konzisztens a legnagyobb gonoszságban. De van-e ilyen?

Mindannyian keresztülmegyünk megszámlálhatatlan fájdalmon, csalódáson, s igen sokszor tűnik úgy, hogy valami felsőbb akarat igazságtalan velünk. A halandó a saját szintjén, a kapott és szerzett adottságaival ezeket folyamatosan dolgozza; természete szerint dühös, agresszív lesz, ordibál, és sajnos ritkább az, amikor ezek miatt úgy dönt, kegyesebb lesz a világhoz és a felsőbb magassághoz. Ha ki lehetne szipolyozni a szívekben és az egyes életutakban hordott fájdalmakat, az ellepné az egész földet. S ha módunkban állna annak nyers elemiségét visszaforgatni a külvilágba, mindenki bele is fulladna a mocsokba, amit a fájdalom kreál belénk.

Ha mindenki csak annyit adna vissza az őt körülvevő ártatlanoknak, amit egy fájdalomtól elduzzadt embertől, annak rossz pillanatában kapott, s soha senki nem érezné ki a fájdalmat a másikból, a világ gyilkosságok és bántalmazások színterévé változna. Egy olyan világ lenne, ahol mindenki kaszabolna erkölcsöt, morált, kedvet, hangulatot, életet. Ahol a boldogság, örvendezés, a szeretet mészárlása folyna szüntelen.
Minden nem megbocsájtás, terjedjen az a legjelentéktelenebbnek tűnő fenékbe rúgástól a leglényegesebb vérengzésig, ennek a világnak a látképét csalogatja az emberiséghez közelebb.

Azonban, ha igazán őszinte szeretnék lenni, én sosem ezért bocsájtok meg senkinek. Nem a jobb világ motivál benne, és még csak az sem, hogy ártatlanokon meg végképp ne éljem ki a bosszúvágyamat.
Bár a film konzervatív keresztényközössége, állítása szerint azért bocsájt meg, hogy saját magát ne őrölje fel a gyűlölet, s képesek legyenek szeretni az Urat, annak teremtményeit, engem még csak ez sem bátorít soha enyhülésre.
Mégis akkor, mi vesz rá ösztönszerűen a megbocsájtásra, ha sokszor nem is azonnal, idővel minduntalan?

Olykor, amikor lehunyom a szemem, és csak egy picivel szeretném jobban megérteni a világi történéseket, bizonyos emberek motivációját, akkor egyszerűen csak azonosulok a gonosszal. Magam leszek az agresszív szó, az akadékoskodás, a kekeckedés, a bántalmazás, az leszek, aki csalfa, leszek egy üres ígéret, egy mindenkit eltipró, félresöprő, sosem kegyelmező, zsarnokoskodó.
És ilyenkor, mikor ezekbe a szerepekbe kényelmesen, és minden kockázat nélkül beleköltözöm, megveszekedetten fáj. Sajog a szívem a felgyülemlett fájdalomtól, a bánattól, a keserűségtől. Senyvedek a bánatok feldolgozásán. S hogy szétdurran a bennem felgyülemlett keserűség, s hogy mindezzel másoknak még képes is vagyok ártani, csak még inkább vergődővé, kínlódóvá tesz.
És akkor megértem, hogy a legterheltebb sors nem az, amelyikkel a baj történik, hanem mindig az, amelyik a bajt elő képes idézni. Aki bajt gyakorol mások felett, az képtelen feldolgozni önnön bánatát. S saját magára csak még nagyobb veszedelmet szed azzal, hogy gyászos helyzetbe hoz másokat. És az ilyen sorsokat nagyon kell bizony szánni. Igazán szívfacsaróan csak nekik vannak fájdalmaik.

A megbocsájtás művészetét talán magas lóról kezdtem illusztrálni. A mindennapjaink szegélyére szoruló apróbb vétkek, és az azok felett gyakorlott megkegyelmezések, ezúttal elmaradtak. Pedig mindannyian sokszor bocsátunk meg egy átlagos hétköznap. Mindig, amikor valaki nem úgy reagál, ahogyan mi, az aktuális személyiségünk érvényben álló körülményei közül azt tettük volna.
Akármi is legyen azonban a szituáció, bántalmazzanak kevésbé, vagy hangsúlyosan, két dolgot sose felejts el:
Csak akkor állj bosszút, szólj, vagy üss vissza, ha az a tiéd, vagy a másik fél fejlődését előre mozdítja.
Valamint, mindig érezd, hogy fájjon akármennyire is, a legnagyobb bánatot permanensen az viseli, aki nem bírta a sajátját ilyen vagy olyan formán nem rád zúdítani. Abban a pillanatban pedig, hogy sajátodként érzed annak fájdalmát, aki téged bántalmazott, kérés nélkül is megbocsátasz neki. Mert ha nem így teszel, megöröklöd a megpróbáltatásait, és cipeled azt nem helyette, hanem vele együtt tovább.