A jó és a rossz ősidők óta felismerik egymást. Higgyünk a Biblia soraiban, vagy sem; az emberiség leghíresebb fényről üzenő könyvében Isten, és annak egyetlen fia, Jézus, fel és elismeri a Sátánt. Mi több, ez a két differens pólusú erő sokszor él a másik eszköztárával. Isten jéggel ver, sáskajárással pusztítja el a termést, az állatokra döghalált mér (és a sort folytathatnánk) a leírás szerint. A Sátán pedig? Ha a gonosz nem kísérti meg annak idején almájával Évát, vajon lenne-e a ma ismert 21. századi föld? Bizonyos dokumentációk szerint Lucifer annak idején önként vállalta, hogy lepottyan az égből, mert valakinek meg kellett testesítenie a fenti világ és a vele járó minden jó ellenpólusát.
Az mindegy is, hogy a jó a gonosz eszközeit használja-e, vagy a gonoszt kéri fel a „piszkos munkára”. A lényeg, hogy már a szent könyvünk is arra utal, hogy az abszolút szeretet és a totális sötétlelkűség ugyan léteznek valahol, önmagukban működésképtelenek. Az angyal nem attól angyal, hogy csak jót őriz a szívében, hanem attól, hogy ott van benne mindkettő; a fény és a sötétség is, nagyságát pedig az adja, hogy képes a sötétséget is a fény szolgálatába állítani. De vajon döntés kérdése-e mindössze, hogy jót, vagy éppen rosszat cselekszünk? Vagy függhet fejlettségi, értelmi szinttől, az egészre való rálátástól, genetikától, körülményektől?
Pokolian szeretlek. Fogolyán Szellő hangos esszéje.