Elvesztésed kínja idővel átadta magát az elfogadásnak. Alkalmazkodni voltam megtanulni kénytelen. Ahhoz, hogy nem akadt meg az univerzum, pedig elvesztésed annyira fájt, hogy nem értettem, hogyhogy nem áll meg minden, ami mozgásban van, legalább egyetlen lélegzetvételnyi szusszanásra. Hogyhogy nem érzi senki a fájdalmamat, mi az, hogy mindenki ugyanúgy felkel és adakozik a hétköznapok rendjének, a sokszor teljesen céltalan, hasztalannak tűnő nagyon is emberi dolgoknak? Miért mer a nap ilyen gyönyörűen sütni? Miért nem borul feketébe minden? Hol maradnak a komor arcok, mi ez a pofátlan vigyor a tömegek ábrázatán? Hát senki sem veszi észre, mi az igazán pótolhatatlan? Hogy milyen feltűnően szívfacsaró esemény történt?
Fogolyán Szellő: Vállalom a fájdalmat