Vannak rendkívül embert próbáló sorsvégek. És kifejezetten nehezen lezáruló sorsok. Az egyik ilyenről írok most. Valakiről, akit személyesen, közelebbről is ismerek, s többekről, akik tőlem távolabb vannak, de róluk is tudok. Azokról az idősebb emberekről, akiknek elméje teljesen ép, s testük is bírja még. A lelkük hasadt meg. Mert ahogyan haladt előre a sorsuk és rendeltetésükkel együtt az idő, elveszítették minden közeli szerettüket. A párjukat, a barátaikat, és szívbe markoló: a gyermeküket, gyermekeiket is.
Olykor gondolják, néha ki is mondják, már csak a látszat, hogy itt vannak. A szeretteikkel együtt haltak.