„Ez egy különös szilveszter lesz. Mert meg fog görbülni a tér-idő. És amikor éjfélt üt az óra, már az égvilágon mindenki velem lesz, akivel valaha egy darabban játszottam az élet színpadán. Legyen az a legapróbb, legrövidebb darab is. Hálás leszek a korszakokért, amiket megfejlődtünk együtt. Meg fogom érteni, hogy ha éppen most nem is beszélünk, ha van is csekély vagy annál kicsit nagyobb harag, ha nem is jönnek a szavak, mert az ego gátját képezi ezen vagy azon az oldalon, tanítottunk, mutattunk egymásnak valamit. Ellenség, viszály csak ezen a síkon van és csak is azért, hogy fejlődhessünk a jobban szeretés szolgálatában. Ha sosem volt viszály, csak elkopott a kapcsolat, átadtad a helyedet, teret teremtettél Neked és Nekem, hogy egy következő Entitás és következő lépcsőfok létrejöhessen, beleférhessen abba a szűkös kis időbe, ami halandóként adatott.
Az idő csak ezen a síkon létezik a személyes fejlődésünk érdekében állítva. Elmegy az, akinek az energiáját át kell adnia, hogy legyen tér az életünkben, hogy valaki más bejöhessen, valami mást is megfejlődhessünk. Ebben az idő-tér egységben, amit halandóknak állítottak, nem férhet bele mindenki egyszerre. Valakiknek olykor menniük kell, hogy az új beférhessen.
Az egész halandóság a szeretetért és fejlődését alapított iskola. A lelkek dimenziójában pedig minden lélek együtt lehet koncentráltan, akiket valaha is ismertem eddigi életemben. A lélek dimenziója az a sík, ahol mindenki belefér és egyszerre. Talán még azok is ott lehetnek, akik majd csak ezek után jönnek. Az ő arcukat áttetsző fény fedi. Nem ismerek rájuk még. Az elme nem, a szív igen.”

Lelki kongresszus.