„Azt mondják, hogy a halált meg lehet érezni. Ezt nem tudom se megerősíteni teljes bizonyossággal, se cáfolni. Azt azonban állítom, hogy ha az ember sokáig van állóvízben; nem fejlődik, ragaszkodik a megszokotthoz, akkor a lelke és a körülötte lévő energiák is áporodottá devalválódnak. A test elnehezül, erőszakot kell tennünk magunkon minden felkeléskor. A mosolyból egyre kevesebb jut. Szívből kacagás? Helyette csak egy erőltetett grimasz sikeredik.
Talán ezek az Univerzum jelölői arról, hogy egyikünk sem erre az állapotra kapta az életét. Megtapasztalni, fejlődni és érezni jöttünk ide. Egy bizonyos ponton túl pedig, ezek közül egyik sem lehetséges állóvízben. Így vagyunk mi, emberek, úgymond beállítva. Ha nem élünk a fogantatásunkkor kapott ajándékkal, kiveszik belőlünk az életöröm. Szemünkből a szikra, a csillogás. Fásultak leszünk és erőtlenek. Mintha az Anyatermészet ekképpen venné vissza azt a kincset, amit világra jövetelünkkor nekünk ajándékozott.
Ha már mi nem élünk vele, lelkünk energiáját visszaajándékozza az Univerzumnak.
Talán ennek szeánszát festik le a hullócsillagok…”
Fogolyán Szellő: A komfortzónán túl; Élet a halál után
