Amikor arra gondolok, hogy nyitott és elfogadó emberek egy csoportjára alapozva minőségileg szebbé lehet tenni a bolygót, a közvetlen és a nagyobb kiterjedésű világunkat, ahol emberek egy bizonyos csoportja egymást erősíti, támogatja, amely helyre úgy tekintenek, mint valami otthonra, ahol megértik egymást és megértetik magukat, ahol elmesélhetik a történeteiket, amely hely még inkább ösztönzi őket arra, hogy a hétköznapokban éberebbek legyenek, megfogják embertársaik kezét, a dolgok mélyére nézzenek, felmerül a kérdés, hogy vajon minden arra ildomosban megvan-e a képesség, hogy felismerje, éberebb, mélyebb, úgymond nagyvonalúbb lelkivilágú, mint azok, akik még nincsenek készen arra, hogy ne ítéljenek, általánosítsanak, közösítsenek, bélyegezzenek.
Nem mindenki olyan szerencsés, hogy elegendő embert kap az útján arra, hogy  tükröt tartsanak neki nyíltszívűségéről. Sok jó ember tartja magát pusztán átlagosnak, legyint egyet, amikor emberségességét, jóindulatát firtatják. A múltban elkövetett hibáira, tévedéseire gondol, arra, hogy márpedig igen is, ő is bántott másokat, volt, amikor könnyen ítélt, kinevetett, hibázott, bántott, okkal vagy ok nélkül…Mi több, mind a mai napig viselkedik helytelenül, mert el tud szakadni a cérna. Tehát, akkor most mennyire is kell jónak lenni ahhoz, hogy jónak mondjunk valakit? Aki igazán jó, az sosem volt és nem is lehet rossz?  

Én nem ringatom magam illúziókban; nem hiszek se a tökéletességben, se a szentekben. Kizárt, hogy létezzen olyan ember, akinek a lelkiismerete nem szólalt már meg többször is, aki mindig jót cselekedett volna, mindig és minden szituációban fejlettebb énjét vette volna elő.
Nem hiszek abban, hogy bármilyen földöntúlit kell tudnia ezen közösség tagjainak.
Nem gyógyítókat, spiritisztákat, jósokat, szellemekkel suttogókat céloz meg ez az oldal, mert a mindenféle tanulmány és életút önmagában még nem teszi az embert fejlettebbé. Mint ahogyan hiába mondja magát valaki spirituális szemléletűnek, vagy hiába olvas egymás után ilyesféle regényeket, ha az élet gyakorlati kihívásai között, a mindennapokban sorozatban elbukik.
Önmagában papnak lenni is csak egy foglalatosság, nekem az ember számít a papi gúnya alatt, és ő is akkor, amikor a gúnyát leveti és a hétköznapjaiban valóságos és macerás körülmények között döntést hoz.
Egy szellemnek jóval könnyebb tisztának lennie, hiszen nem ezen a síkon van. Nincsen kitéve se kísértéseknek, se kihívásoknak, se veszteségeknek, ő semmit nem kockáztat, nem mérhetjük hát a halandói fejlődést egy szellem szintjéhez. Ha annak a szellemnek hirtelen embernek kéne lennie, még az is lehet, hogy erkölcsileg belebukna a feladatba.

Ez az oldal tehát az embert célozza meg, azon belül is emberek azon csoportját, akik a lelkeket veszik szemügyre közelebbről, azt nézik, figyelik csak,  akiknek nem számít semmi egyéb;  se a vallás, se az identitás, se az életkor, se a szakmai foglalatosság. Akik nem ítélnek ezek alapján, akik fejlődni szeretnének – mert tudják, hogy fejlődni mindig lehet még tovább, amíg ember az ember –, de nem tudnak a vízen járni, nem találkoznak minden este szellemekkel, nem beszélnek halottakkal, nem látnak a jövőbe, vagy ha már ilyeneket tesznek, legalább tiszta szívűek, nyíltak, nem pénzhajhászok, hanem úgy eredetileg, szívük centrumából motiválja őket egy szebb, emberségesebb világ.
Ezektől az emberektől lesznek igazak a történetek, lesz igazabb a világ. Számomra ők a hétköznapi hősök. Mert ők egyedül, akik valóságosak.
Ők, akiknek reggelente nincs kedvük megszólalni és morcosak, mégis erőt vesznek magukon, mert valaki beszélgetni szeretne velük. Ők, akik a nyolc órás munka után fáradtan utaznak haza a buszon, korog a gyomruk, fejükben kavarognak az aznapi események, nem a legjobb napjuk volt, energiájukból sok távozott, és mégis visszamosolyognak egy távoli ismerősre aki véletlenszerűen felszáll az egyik megállóban.

Hétköznapi hőssé válni ilyen apróságokon múlik. Amikor egy ember megerőlteti magát kedvességben, figyelmességben, abban, hogy ne menjen bele felesleges harcokba, de igen is ott legyen, ha az igazat még egy cseppet képviselni kell, hogy ne ítéljen a kusza társadalmi helyzetek alapján, hogy mindenkire, bármi egyébtől függetlenül, egyenrangúként tekintsen, hogy minden szó ugyanolyan legyen a szájából, függetlenül attól, hogy azt kinek mondja. A földön nagyúrnak, hírességnek, vagy nagyobb hatalomnak, úgy, mint barátnak, mert a szó és ő ettől lesz igaz. Hétköznapi hősnek lenni ezt jelenti, ez benne a legnagyobb kihívás; a kókler társadalmi hierarchia és rangsorolás ellenére, a simlis ’különbözőségeink’ ellenére észrevenni, hogy mind egyenértékűek vagyunk, és eszerint bánni embertársainkkal. Se alacsonyabb rendűnek, se magasabb rendűnek nem képzelni magad senkivel szemben.
Ilyen embernek lenni pedig nem azt jelenti, hogy a múltban nem követtél el hibákat, vagy hogy nem követsz el most is, amikor nem figyelsz.
Onnan tudod, hogy van lelkiismereted, hogy már megszólaltattad, és mivel jól szeretsz, meg is hallod, amit neked mond.
Van az embereknek egy bizonyos csoportja, amely egyáltalán nem hallja a lelkiismeretét, még ha életet vesz el, vagy súlyosan ítél igaztalan dolgok felett, akkor sem.
A különbség tehát nem abban van, hogy sosem hibázol, hanem abban, hogy te meghallod a lelkiismeretedet, hogy vállalod, ha hibáztál, és megpróbálod jóvá tenni azt.

Elcsépelt igazság, hogy hibák, tévedések, fejletlenebb megoldások nélkül nem fejlődnénk, de így igaz.
Így az emberi létezés egyik legfontosabb, kimondatlan törvényeinek egyike, hogy amikor ideje van, ne engedd magad felfalni a lelkiismeretednek. Aki hallja azt a bizonyos hangot és érzi ahogyan a lelkiismeret a gyomrot marcangolni képes, az tudja, hogy senkinek nagyobb ösztönzés már nem igen kell ennél, hogy megemberelje magát.
Fontos, hogy a hibákat próbáljuk kiküszöbölni minduntalan és tanulni bizonyos esetekből, de ami ennél is fontosabb, hogy tudjunk megbocsájtani magunknak és felszabadultan folytatni az utunkat. Mindig legyünk tisztában azzal, hogy emberek vagyunk és magunkhoz se legyünk szigorúbbak a döntő pillanatokban, mint ahogyan lennénk másokhoz, akik hasonló hibát követtek el.

Az az igazság, hogy aki jó ember szeretne lenni, annak olykor meg kell tapasztalnia a sötétséget, az úgynevezett árnyék énjét, mi több, talán többet kell hibáznia és tévesztenie valamennyiünknél, mert nem csak a tudatával, szívének minden rezdülésével választania kell, el kell döntenie, melyik állapotban jobb, felemelőbb létezni. Neki mindenkinél többet kell tapasztalnia; ki kell hogy közösítsék, vagy egy időben saját maga kell, hogy kiközösítsen, ítéljen, hogy majd aztán lehessen eléggé empatikus arra, hogy mindennek hátat fordítson és oda, arra a bizonyos pontra, amikor maga volt az árnyék, oda már soha többé ne nézzen vissza.
Ahhoz, hogy ez a világ számíthasson rád, magad is fejletlenné kell, hogy legyél egy időben, vagy legalább is, fejletlenekkel kell, hogy körbevedd magad. Ha sosem létezel velük szorosan egy közegben, nem látod meg, hogy őket sem a rossz szándék vezérli, mindössze ennyit tudnak. A saját igazságukat adják ők is, szívük maximális szeretetét, hűek valamihez amiről úgy gondolják helye van a világban, hogy jobb lesz általuk a világ. Meg kell hogy nézd őket közelről, hogy lásd, bizony pokollá változtatják a világot, de nem azért, mert poklot szeretnének a földön, hanem azért, mert nem látják hogy az pokol, s hogy annál jóval magasabb rezgésű, fényesebb, nagyobb szeretetben és egységben létező is alkotható.
Ha nem látod a rosszat, fejletlent közelről, sosem látod annak igazi motivációját, és sosem tudsz neki megbocsájtani. Ha nem látod őket, egyike leszek azoknak, akik csak legyintenek erre a világra, azt mondják, hogy rossz ez a világ, és minden motivációjukat elveszítik, hogy jobbá tegyék azt. Akkor magad sem fogsz semmit tenni ezért a világért majd.  

Én ismertem olyan embert, aki szívből volt hálás azért, hogy a rossz dolgok vele megtörténtek, és amikor az időszakos fejletlen tetteimről beszéltem neki szelíden feloldozott azok alól. Minduntalan elővett a múltjából egy példát, amikor ő volt hasonló helyzetben, ő cselekedett hasonlót. S mivel cselekedett hasonlót, mindig megértett, és még azt is visszavezette nekem, ő mit tanult az akkori önmagától, valamint abból az adott szituációból. Öröm volt számára, hogy megoszthatta valakivel a tapasztalatait, aki igazán figyelt rá, így kaptak utólagosan még egyszer értelmet a tévesztései. Azáltal, hogy valakit taníthatott a hibáiból, azok tanulságaiból és az azokból eredő felismerésekből.
Ő is egyike volt azoknak az embereknek, akik ihlették ezt az oldalt. Általa felismertem, hogy a hibáinkból, tévesztéseinkből, nem csupán mi tanulunk, és azokon nem csak a mi jövőnk alapszik. Ha már megtörténtek a hibáink, ha már olykor elkerülhetetlenek, akkor miért ne tanítsunk azok által másokat is?
Ha kinőttél egy szituációt és tanultál belőle, a hiba sosem szégyen többé. Ebben az esetben a hiba csupán egy szükséges állomás ahhoz a személyiséghez, aki ma vagy. Akire ma büszke vagy.
Ha az ember elégedett a jelenével, mindenért hálás a múltnak. Ha pedig nem elégedett a jelenével, dolgozzon azért, hogy az legyen.

Tehát mit jelent hétköznapi hősnek lenni és ki léphet be abba a körbe (mondjuk ide, erre az oldalra) akik igazabb és értelmesebb világot szeretnének, ahol nem ítélünk egymás felett, ellenben tanulunk egymástól, ahol nem számít semmi más, csak az ember?
Nem azt jelenti, hogy elnézzük a robbangatásokat, háborúkat, a kegyetlenkedést, az erőszakot, az agressziót, vagy hogy ezeket az embereket minden erőnk felett megmenteni, megváltoztatni szeretnénk. Nem is azt jelenti, hogy minden koldusnak adunk pénzt, minden hajléktalant hazaviszünk, hogy magunkat áldozzuk és szentek vagyunk, mindent megbocsájtunk, sosem hibázunk, vagy reagálunk egy bizonyos szint alatt.
Mindössze annyit jelent, hogy nem gyűlölködünk, a lelket nézzük, minden más lényegtelen, a különbözőséget tiszteljük, pláne, ha az nyíltszívű és másoknak nem árt, hogy a jóra törekszünk és meghalljuk, megérezzük azt, amit úgy hívnak: lelkiismeret.