Müller Péter írta: „Sok lélektani és ezoterikus könyv, gyakran a vallásos tanítások is megpróbálják elkenni azt az alapvető tényt, hogy a fájdalom és a tragédia az emberi élet alapélménye! Méghozzá termékeny alapélménye! Nagy bölcsek sohasem azt tanították, hogy menekülj a fájdalomtól és kerüld a szenvedéseket. Hanem azt, hogy élj bátran, ha már benne vagy – mert életed termékeny talaja a tapasztalás –, a lényeg nem az élmény elfojtása, hanem a megváltása.
Fájdalmas megrendülés nélkül nincs felébredés.”
Neale Donald Walsch pedig azt írta; amikor minden megváltozik, változtass meg mindent…
Nos, most, amikor az idősebb generáció közül is többen mondják, hogy az előző évünk bizonyos tekintetben fájdalmasabb és nehezebb volt, mint átélni egy háborút, és most, hogy elmondhatjuk magunkról, hogy MI ezt is meg és túléltük, hátunk mögött megannyi veszteséggel, tanulsággal, itt az ideje nyugtáznunk, hogy most az emelkedés és az építkezés ideje van. Ugyanolyan már semmi sem lesz.
Minél nagyobb kihívást jelentett számodra az előző év, annál nagyobb lehetőséget kaptál arra, hogy az életedet teljesen megváltoztasd, annál nagyobb esélyt arra, hogy magasabbra emelkedj.
Nincs igazi élet tragédiák nélkül. Aki szeretni képes, annak időközönként bizony fájni fog. Az olykor búcsúzik, annak olykor hiányzik, az alkalomadtán bizony sír. Aki igazán mer élni, mer repülni, az olykor nekimegy a fának, a falnak, s bizony olykor ütközik még a társaival is. Az érző szívnek és életnek, olykor fáj. Aki nem rab, nem bábu, hanem ízig-vérig megragadja az Élet lehetőségeit, annak esetenként fordul a sorsa.
Az, aki letagadja a poláris világunk egyik oldalát, az sajnos nem az igazat mondja. Olyan ez, mint amikor könnyű sikert ígérnek harc nélkül. Nélküled. A sikerbe vetett saját időd, energiád, fejlődésed nélkül. Az ilyen ajánlatról már messziről ki lehet szagolni, hogy a profitszerzés a célja. És a csomag, amit felkínálnak, hazugság.
És tudod, kinek kéne a minden földi jó anélkül, hogy ÉN közben nem tettem érte semmit? Nekem biztosan nem! Nem akarom átélni, hogy már nincsenek álmaim, mert mindenem megvan. Az maga a földi pokol. Nem akarom érezni, hogy már nincs hová fejlődnöm, nincsen célom, elvégre mindenem megvan. Az kegyetlenül alvilági.
Isten ments, hogy egy pillanatra is azt gondoljam, már mindent tudok. Ha nem lenne előttem már tanítás, út, ami megjárással, további útvonalakkal kecsegtet, úgy érezném magam, mint egy baromfiudvaron a kis rózsaszín sertés, aki a pocsolyában dagonyázik, és nincs is ennél jobb dolga.
Köszönöm szépen, volt időm átgondolni. Ha leülhetnék személyesen beszélgetni a Gondviseléssel, kérdezhetnék, mi több, még kívánhatnék is, akkor azt mondanám neki: Köszönöm, szépen, igazából, most hogy értő figyelemmel, éber szívvel megvizsgáltam azt, amit és ahogyan teremtettél, rájöttem, hogy én nem akarok se elmúlás, se fordulatok, se hiány, se időszakos fájdalom, mi több, még gyász nélkül sem élni. Nem tudnék ezek nélkül élni. Mert az nem élet lenne. Hanem zombi üzemmód. Köszönöm szépen, igazából azt kell, hogy mondjam, kedves Gondviselés, hogy valóban fenségeset alkottál! Ha nem lenne hiány, fájdalom, nem lenne arra való törekvés sem, hogy fejlődjek, hogy ezt a hiányt és fájdalmat meg akarjam szüntetni, hogy tovább akarjak lépni, új utakat megismerni, minél több mindent kipróbálni ezen a világon. Ha nem lenne elmúlás, gyász, ha nem veszítenék olykor, nem értékelném azt sem, amikor SZERETEK, amikor szerethetek, és akkor nem törekednék arra sem, hogy minél jobban tegyem ezt. Ha nem lenne veszteségem, sosem lennék dühös. És hú, akkor veszítenék csak igazán óriásit! Mert akkor nem lenne gyújtólángja bennem a folytatásnak soha.
Így hát, tiszta szívből vagyok hálás, kedves Gondviselés, valóban jól tudtad akkor, amikor még semmi sem volt. Jól tudtad azt, hogy mennyire semmirekellő lennék, és mennyire eltékozolt lenne az élet abban az esetben, ha nem így lenne minden, mint ahogyan van. Őszintén, külön köszönöm Neked a 2020-as történelmi esztendőt! Azok nevében is köszönöm, akik még nem tudják, hogy ideje érte köszönetet mondani. Köszönöm szépen, hogy bezártál, elbarikádoztál, hogy a fentiekre emlékeztettél, hogy nem engedtél ÉLNI és ezzel megmutattad, mennyit jelent számomra az ÉLETEM.
Már ismerem a titkodat. Már tudom, hogy minél inkább rám omlott mindaz, ami korábban volt, annál nagyobb esélyt, erőt kaptam ahhoz, hogy valami teljesen újat, és egy sokkal jobbat építsek. Már tudom, hogy amikor valami összedől, az soha nem véletlen. Annak lejárt az ideje. Ott már nem tudtam tovább fejlődni. Tudom, mert éltem már annyit, hogy megfigyeljem, hogy ha kivárom a lehetőségek idejét, és idejében megragadom ezeket a lehetőségeket, utólag mindig megmutatod, mennyire igazad volt. És hogy minden értem történik.
Tudom, hogy amikor nagyon fáj, akkor van lehetőségem arra, hogy meglássam, milyen erős is vagyok. Tudom, hogy én is kellek az építkezéshez, és nem is szeretném, ha az építkezés lehetőségét bárki más elvenné tőlem. Most érzem, hogy folyik bennem vér, hogy dobog a szívem, hogy a lelkierőm által valóban hegyeket vagyok képes megmozgatni.
Nem utolsósorban nagyon szépen köszönöm az Embertársaimat is! Hogy van lehetőség hozzájuk kapcsolódni, velük együtt berepülni ezt a pazar szervezettséggel megteremtett galaxist. Azt meg kiváltképp, hogy egynéhány társammal van lehetőségünk egymásba kapaszkodunk, amikor zuhanunk, de legalább ennyire van lehetőség arra is, hogy egymásba kapaszkodjunk, amikor emelkedünk!
Mert az emelkedéshez mindenki kapott szárnyakat; lelkierőt.
Úgyhogy minél magasabbra!
