Ébren álmodni, emlékek nélkül. Talán egy mondatban így foglalhatnám össze a történetet, ami kettőnkről szól. Nincs a történetben semmi nemesség, csupán egy kallódó ifjú lélek vihara, amit le akart csendesíteni. Ha látsz egy társaságot, a közepén egy csendes, figyelő taggal, ha látsz egy idegent, éjfélkor a frissen hullott havazásban sétálni, ha látsz, de nem veszel észre, az én vagyok. Ha eltűnők, egy lélek tűnik el a sok közül, de ha keresed, mindig megtalálod.
Tudom, hogy sokan nem találják a korosztályukban a helyüket, vagy a világban, de ha egy ősz bácsi leül melléjük, ismeretlenül is órákig el tudják hallgatni, csodálkozó tekintettel a mesét, melyet az idő szőtt az öreg lelkébe. Meg tudnak hallgatni másokat, anélkül hogy felsejlene bennük a rosszindulat, a káröröm. A mai világban kiben bízol annyira, hogy ezt elhidd róla? Elég történetet hallva, elégszer megperzselve már az sem bízik, akiben mások bíznak.
Ahogy sokan, úgy én is kerestem a helyem. Szőttem álmokat, reménykedtem, s ha összetörtem, akkor hosszú idő volt, mire újra örömtelivé vált a szemem. Nevet is társítottak az állapotom mellé. Még a világ szomorúnak látott, vagy közömbösnek, érdektelennek, én letettem a voksom az mellé, hogy Indigó vagyok. Csak egy szó. Egy csodálatos, kék szó. Van benne valami régi, valami új, valami egyszerű, valami csodás. Van benne valami magányos. A magány pedig nem rossz, ha érzed a különbséget az egyedüllét és a magány között. Ha egyedül maradsz, nincs melletted senki, mert a sors így alakította, azt nehéz elviselni, ha magányra vágysz, akkor kettesben vagy önmagaddal, és ezt önmagadnak választod. Elvonulni a világtól, elképzelni a világ honnan indult, mily hatalmas erő teremtette benne a porszemnyi valóságot, vagy beleolvadni egy könyv soraiba, nézni a víz fodrozódását egy patak partján, mind értékes énidő. De eljön az az állapot, mikor ez már nem elég. Mikor menekülnél, futnál, de magad sem tudod, merre.
Hogy mi jön ilyenkor a képbe? Egy másik állapot. Egy emléktelen ébrenlét. Egy fogságba zárt szabadság. Valakinek kortyonként törlődik az emléke, van akinek füstbe száll, van aki szúr, s van aki lenyeli a valóságot. Van, akinek ez szórakozás, van, aki csak poénból próbálja ki egyiket vagy másikat, és valaki menekül.
Az én menekülésem az ébrenlét lerövidítésére irányult, a nyugodt, álomtalan alvás felé. Lehettem talán tizenöt, mikor már sokadik kialvatlan éjszaka után, egy enyhébb nyugtatóval hajtottam álomra a fejem. A tudat, hogy perceken belül már nem lesz ébrenlét, nem lesz világ, csak a sötétség körülöttem, elbódított a hatóanyagok felszívódását megelőzve. Negyed, vagy fél tabletta, épp hogy csak meginduljak az újabb útra. Ha kívülállónak érzed magad, és úgy is teszel, azzá is válsz. Jönnek, mennek körülötted az emberek, és nem fogsz találni egy biztos pontot sem. Kibillen a talaj, és jönnek az ébren töltött éjszakák. Elönt egy újabb keserű élet, magadba szívod a mesét öngyilkossági kísérletekről, összetört szívekről, magányos percekről, kirekesztettségről, s pontosan átérzed a fájdalmakat. Légy empatikusnak határok nélkül, s könyörögni fogsz egy újabb álomtalan éjszakáért. Nem azt hozza az élet, amit szeretnél, vagy nem is tudod, hogy mit szeretnél, csak egy újabb álomtalan éjszakát. Nem kívánod a mosolyt, az ölelést, a szeretetet, de szomjazol az emlék nélküli nappalra, az álomtalan éjszakára. Sodródsz az italok felé, gyorsabban jöjjön az kietlen éjszaka. Még, csak egy perc, és már könnyebb is. Ketten vagyunk. Az enyhülést hozó hamisság és az elcsábuló vágyakozás.
Ha nehezen illeszkedsz be, minden új társaság újabb kihívást jelent. Elbotlasz, elszédülsz, próbálsz a világ fájdalmán enyhíteni (te kis naiv), és már nem csupán vágyakozol az álomtalan éjszakákra. Elteszed a tartalékot, felkutatod, s magadévá teszed. Egyre inkább a szabadságod foglya leszel. Már nem enyhít a negyed, nem enyhít a fél, már egészet akarsz, s egészen elbódulsz. Nem egy tabletta hat, már nem elég a gyengébb, már csak az erős hat, már csak a hat, vagy egy tucat tesz olyan állapotba, ami elviselhetővé teszi az elme játékait, s végül doboz számra leszel csupán boldog. Az éjszakát, amiben gondolatok ülnek, sötéten, egy értelmetlen élet felett merengve. Mire fel élni, ha csupán fájdalomnak éled meg? S nem veszed észre, az önként választott magányban egyedül lettél. Kirekesztve figyelnek az aggódó pillantások, s a kiéhezett hiénák. Mert mindenki életében van egyik is, másik is. Nem csupán a bennünk lakozó jót vagy rosszat tápláljuk, da azokat is, akik éhesen figyelik bukásod, vagy meleg pillantással várják, hogy újra felemelkedj a démonokkal folytatott harcodból.
Esélytelennek tűnő harcok ezek. Egy ideig úgy hajtod álomra a fejed, hogy minden rendben, majd egyik napról a másikra megváltozik valami. Amit felépítettél, kártyavárként zuhan össze. Néha csak önmagadban veszel el, máskor a mélybe taszítanak, vagy fojtogatva szeretnek.
Az idő megold mindent. Sokszor mondták már. De nem az idő oldja meg. A napi harcok oldják meg, amik feledtetik a régi sebeket, amiket hordozol. A szürke hétköznapok apró győzelmei. Egy nap pedig úgy ébredsz fel, hogy van az emlékeknek egy jó tulajdonsága. A szép emlékeknek, hogy bearanyozta a napjaid, a rossznak, hogy valóban és igazán éltél. De az emlék nélküli napok, aminek esélyt sem adsz, végül emlékeztetnek, hogy merre találod önmagad.
Benned él. Emléke a bódult nappalnak, a kétségbeesett cselekedeteknek, emléke a kínzó nappalok után a kisimult tekintetnek. A vágyakozás azonban megmarad. Vágyakozás a fogságba zárt szabadság után, még ha hosszú évek is múltak el azóta, hogy utoljára hajtottad a fejed az álomtalan sötétségbe.
