Mit tennél, ha annak a nyugtalanító megrázkódtatásnak lennél kitéve, hogy a karodon egy óra mutatná az életedből még hátralévő időt? Hogyan változtatnál az életeden, bizonyos viszonyulásaidon és döntéseiden?
Valóban belesüppednél a negatív történésekbe és merengenél, sajnálkoznál felettük? Valóban feltennéd a kérdést; mi lesz ha? Valóban nem a megoldásokra törekednél, inkább panaszkodással ütnéd el az idődet és leragadnál apróságok felett?
Ha valami felé húzna a szíved, elhinnéd másnak hogy az lehetetlen, vagy megbizonyosodnál afelől saját magad, nem bízva az időre és a véletlenre, hogy egyszer talán megtörténik veled?
Az alábbiakban azokat a személyiségjegyeket, életstílusokat igyekeztem górcső alá venni, melyek tökéletesítése esetén, véleményem szerint, a leginkább felszabadultabbak lehetnénk még abban az esetben is, ha a karóránk nem a pontos időt, hanem azt mutatná a kezünkön, mennyi van még hátra az életünkből.

Vannak kivételesen ritka emberek, akik mellett olyan érzésed van, akik mellett ráérzel arra, megérzed, hogy a világ tulajdonképpen a tiéd.
Egyáltalán nem mondható sűrűnek, amennyiszer én ilyen emberrel találkozom, a minap mégis volt akkora szerencsém, hogy egy ilyen ember potom tíz percig az életem része lehetett. Az ismeretlenből jött és dolga végezetéül ismeretlenül is távozott, de abban a tíz percben minden mozdulatával, rezdülésével és szavával azt az érzést keltette, hogy a világ a lábai előtt hever. Nem volt nagyképű, és ő maga talán sosem állított volna magáról ilyet. Mindazonáltal olyan életművelése és szemlélete volt, hogy a gondolatainak nyitottsága valahogy átsugárzott róla.
Az általa keltett hatás olyan erős és nyilvánvaló volt, hogy nem csak, hogy ő ihlette ezt a Passzust, még róla is neveztem el. Pedig, hangsúlyozom, mindössze tíz percig volt életem részese, és feltehetőleg soha nem is látom őt viszont.
Hát nem elképesztő, milyen hatással is tudunk lenni, mi, emberek, egymásra? Nem is az együtt töltött idő függvénye ez, hanem sokkal inkább azé az élettapasztalaté, amit sokszor tudtunkon kívül, megnyilvánulásainkkal, reakcióinkkal az energiák nyelvén átadunk egymásnak.
De milyen is volt ő?

Az én életem többségi részét olyan emberek teszik ki, akik félnek a világtól; a benne található szabályokat örökérvényűnek hiszik, mintha kőbe lennének vésve bizonyos elvek, viselkedési morálok, előírások, mereven tanulmányozzák őket és azokhoz igyekeznek tartani magukat. Ők soha nem szegnek meg semmit. Nem szólítanak meg egyetlen számukra ismeretlen embert sem a buszon ülve, mert az idegen, és „idegenekkel nem állunk szóba”. Nem barátkoznának soha, egyetlen tanárukkal sem, mert a „tanár az tanár, az a dolga, hogy tanítson, az életemben az a szerepe, hogy tanár legyen, nem az, hogy barát”. Nem tegeznének le soha egy hivatalnokot, még abban az esetben sem, ha az velük egykorú, mert a bürokrácia kettőjük között akkora szakadékot teremtett, hogy fényév távolságra szakította a két emberi lelket egymástól.
Az én életem többségi részét olyan emberek teszik ki, akik idegennek érzik a világot, a benne lévő embereket és bőségesen engedik, hogy az előírások, a bürokrácia, a társadalmi hierarchia fényévnyi távolságra szakítsa őket egy másik emberi lénytől. Ez odáig fajult, hogy már se a miniszterelnököt, se a színészt, se a tanárt, se az orvost, se a hivatalnokot nem embernek látják, a bőrük és vénájuk alatt lakó lelket meg szinte már el sem ismerik. És ezektől az emberektől az egész létezés idegen.
De tudok arról, hogy ezek ellentétei is léteznek, még ha mennyiségileg jóval kevesebben is vannak, vagy csendesebbek. Vannak azok is, akik az előbbiekkel ellentétben mindenkit barátnak tartanak, és mindenkiben meglátják azt a megfoghatatlan, megízlelhetetlen, kiszagolhatatlan esszenciát, ami mégis mindennek ellenére, mint valami egyedülálló nyers kondíció, markánsan létezik. Akik meglátják azt, ami minden emberi lényben közös, ami bennünket összetart, ami miatt egyek és egyformák vagyunk, s ami bennünk az egyetlen igazság, az összes többi csak szerep.  
Valami ilyesmit tudott ez az illető, aki minap tíz percre bemutatta nekem, hogyan is néz ki egy ember, aki szolgálatába állította az egész világot. Nem bizalmatlankodott, nem titkolózott, nyílt volt és nem csinált nagy ügyet privát kis szerepéből. Úgy mesélt az életéről, mint egy szerepről, melyben semmi titok nincs, és még a hibák, mulasztások is közérdekűek.

Valahogy tudta ez az illető, hogy a világon minden őérte van, a világosság ugyanúgy, mint a sötétség. Neki az a feladata, hogy mindegyikben felpróbálja az egyik arcát, azt az állapotát, amikor a leginkább jól érzi magát bennük, és hogy tulajdonképpen nincs is több feladata.

Mint régi jó barátként, úgy közeledett ez az illető mindenhez. Így a szabályokhoz és a lehetetlennek megbélyegzett törekvésekhez is. Tudta, hogy minden szabályt ember alkotott, valamennyihez több köze volt a földön valaha is élt halandóknak, mint egyetlen teremtőnek. És ezért pontosan tudta azt is, hogy minden szabálynak van egy olyan része, mely olyan nyúlánk, ruganyos, hogy már-már ellentétébe fordítható. És tudta ez az illető, nagyon is, hogy miképpen ez így van, a lehetetlen valóban nem létezik, hiszen minden, amire mi, emberek, rádobjuk a lehetetlen jelzőt, csupán egy olyan szabály, ami önmagából kifordítható.

Közhely, hogy lehetetlen nem létezik, maximum csak máshogy kell megközelítenünk a dolgokat, máshogyan kell őket megközelítünk és másféle megoldási eszköztárat kell választanunk.
Ha ez az embertípus valamiről az hallja, hogy lehetetlen, vagy, hogy az adott dologgal kapcsolatban nincs járható út, szabály tiltja, azt fogja mondani neked, hogy ne hidd el. Arra buzdít majd, hogy bizonyosodj meg az adott dologgal kapcsolatban saját magad. Tehát, aligha hiszi el ez az embertípus, hogyha a szíve szándékai szerint valamit nagyon szeretne, és azért a bizonyos dologért a végletekig folyó harcot fojtatna, még mindig létezne a lehetetlen kategóriája.
Mert ez az embertípus játszik a szabályokkal, és mosolyog azon, amikor a magas tiszteletnek örvendő képviselő igaz barátságot köt egy kétkezi munkással, amikor negyven év korkülönbséggel szerelembe esik két ember, amikor a gyakorlati életben egy tanárnak a diákja nyújt mankót kitartásban és hitben. Ennek az embertípusnak ezek az élmények nyújtják a létezés szabadságát. És azt a meggyőződést is, miszerint a létezés a barátunk és egyáltalán nem ellenséges. Mert ellentétben az emberrel, a létezés áramlása sosem néz se szabályt, se élethelyzetet, se szerepeket. A létezés áramlásának csak a lelkek számítanak.

Vannak emberek, akik – legyen szó akár egy harmadik embertársukról, egy helyzetről, vagy egy szabályként kikiáltott tényről –, nem azok alapján alakítják saját igazságaikat, amit másoktól hallottak, amit másoktól úgynevezett életbölcsességként átvettek. Vannak ritka emberek, akik elementáris meggyőződéssel tisztában vannak azzal, hogy a saját szűrő, karma, jelenben élt vélekedéseink, gátjaink, egyéni korlátaink, gondolathalmazaink, a felfogás eltorzítja még a legtisztább igazságokat is, így ha nem győződünk meg azokról mindannyian külön-külön, végeredményben csak hazugság lehet, amit észlelünk. Igen. Néha előbukkannak ritka emberek és megmutatják magukat. Olyanok, akik ha egy társadalom is áll a lélek magasabb igazságaival ellentétben, ők akkor is kitartanak ez utóbbi mellett.

Az emberek többségének nem jó a hite, mert minden, amit a világról vall, a földön piedesztálra állított szabályrendszerből táplálkozik, akkor, amikor az a valóságban nincs is. Csupán egy illúzió. Illúziója annak az igazodási pontnak, amit az egymás mellett élés végett állítottunk, de semmiképpen sem parancsolatként, vagy elrendeltetett végső igazságként.
Az emberek többsége elhiszi a komor társadalmi előírásokat, melyek által bizonyos dolgok valóban lehetetlennek tűnhetnek, és nem számol a kivétellel. Nem számol azzal, hogy mindenhol emberek dolgoznak, és a rendszerben, amit emberek biztosítanak nekünk, mindig van általában egy kiskapu. És hogy ez a kiskapu mitől nyílik meg, az sok mindenen múlhat. Múlhat mulasztáson, fáradságon, dekoncentráltságon, de legfőképpen azon, hogy mi, magunk, mint egyéni és privát univerzumunk főbérlői hogyan is vélekedünk egy adott dolog vonatkozásában. Mert ha a gondolataink között megengedünk magunknak valamit, a sors is megtalálja majd a maga eszközét, hogy azt a valamit biztosítsa nekünk.
Lehet, hogy a sorsa minden halandónak azonos azzal az emberi szervvel, amit „csak” úgy emlegetünk magunk között: emberi agy?

Ha a gondolatink nincsenek lekorlátozva, akkor minden a miénk lehet. Ugyanígy, ha mi magunk, szűkösen gondolkodunk bizonyos kérdésekről, még a végén az univerzum is fogja magát és összeszűkül számunkra.
Vannak bizonyos emberek, akik a legtöbb helyzetet úgy viselik, mintha minden játék lenne ezen a síkon. (Nem az végeredményképpen?)
Nem azért, mert könnyű életet kaptak. Pont fordítva. Ezek az emberek sokszor azért érzik könnyűnek még a legnehezebb helyzetet is, mert a gondolkodásmódjuk megkönnyíti az egyes helyzeteket számukra.
Ezek az emberek szívből kuncognak még azokban a helyzetekben is, ahol más már rég sírna.
Ők bandzsítanak egyet az emberi mulasztásokra, tévesztésekre, rögeszmékre, begyepesedett gondolkozásra, az emberiség állította szabályrendszerre, a hierarchiában és az „emberi táplálékláncban” megkövetelt illőnek mondott viselkedésre.  Mert ezek az emberek tudják, ha ezeknek egy pillanatra is alárendelik magukat, vagy ha ezekről egy pillanatig is úgy gondolkodnak, mintha ezek lennének a végső igazságok, az univerzum parancsolata szerint megkövetelt lét igazságai, szűkös, szerényes és kicsinyes lenne az az univerzum, igazán.

Ezek a kivételes emberek, akiké az egész világ, mert nem félnek tőle, azzal nem barátságtalanok, és nem is idegenek tőle, felismerik a sötétben rejlő tapasztalás erejét és fontosságát. De ha már egy negatív esemény megtörtént velük, rögtön azon vannak, hogy abból kievickéljenek.
Tudják, és idejében felismerik, hogy a saját idejükből rabolnak el azáltal, ha panaszkodnak, vitáznak, keseregnek. Így különösen hamar elfogadják, ha baj éri őket, s rögtön azon vannak, hogy kárpótolják magukat, nevessenek a szituáción, elfogadják, tanuljanak belőle valamit, továbblépjenek.
Tisztelem azokat az embereket – vagy bizonyos emberekben azt a vonást –, akik nem teszik fel maguknak a kérdést: mi lesz ha…? Akik akkor törődnek egy bajjal, ha az valóban bekövetkezik, akik nem rohangálnak se előre az időben, se hátra, maximum csak akkor, ha azzal tudatosan szolgálják magukat, és rendkívül tisztelem azokat, akik mindenkoron képesek arra törekedni, hogy a megoldás felé vigyenek egy adott szituációt, lehetőség szerint olyan megoldás felé, ami minden érintettet megbékít valamilyen szinten.

Attól még, hogy mindannyiunk előtt titok övezi az életünkből hátralévő időt, mi több, hajlamosak vagyunk nagyon is elhessegetni annak a gondolatát, hogy az időnk véges, attól még mindannyiunk feje felett ketyeg egy számlapját emberi lény előtt meg nem mutató óra. Lehet, hogy ezen a bizonyos órán lévő számsorozatot az egészséges életmódnak, a lelki egyensúlynak köszönhetően, növelni lehet (ezt nyilván nem tudhatjuk biztosan és hit kérdése is) de attól az még, akkor is csak ketyeg…
Nem azt mondom, hogy ember legyen nyugtalan ezen idő végett. Azt mondom, hogy ne csak életed minden percével számolj el, vajon nem megy-e pocsékba, hanem az egész világgal is, ami a fejedben létezik.