Emlékszem egy régi napra,
a nagyira
és a karácsonyra.

Nem volt akkor semmi,
extra.
Csak egy gyertya és egy kis fa.

Nagyi mesélt,
a szemét néztem.
Ő megsimított, s én hozzá értem.

Hiányzol
Te drága lélek!
Jó volna ma is fogni a kezed!

Jó lenne ha átölelnél,
és a szívembe
kis fényt vinnél!

Ha meggyújtanád
azt a gyertyát,
és együtt mondhatnánk el egy imát.

Drága nagyi! Úgy hiányzol!

Talán egyszer
nagyi leszek.
Talán én is mesélhetek.
Talán tudok „fényt gyújtani”
és szeretettel átölelni.

Most csak ülök, gondolkodom.
Hova tűnt a gyermekkorom?

Nem bánom, ne gondold!

Tova szállt a téli széllel
és a csillogó napsütéssel.

Hozott sok „tapasztalatot”,
„csomagot”, mit szívembe rakott.

Csak egy maradt meg bennem,
Csak egy.
Egy karácsony, meghitt, csendes.

A gyertya fehér lángja,
nagyi keze és meleg kalácsa.
Átölelt és nem kellett semmi.
Hisz elég volt csak vele lenni.

Hiányzol, Te drága lélek!
Küldj most nekünk békességet!
Hogy háborgó lelkünk lenyugodjon,
legalább egy estére
mindent megbocsásson.