Nem lehet igazán ölelni anélkül, hogy két lélek, vagy legalább egyik a másikhoz, ezt megelőzően, ne fuzionált volna. Ennek következményeként fonódnak egymás karjaiba, hogy e földi síkon élhető, legteljesebb egységre leljenek. Azért, hogy viselhetőre csökkentsék az érzéki csalódást; a lelkük között lévő távolságot. A fizikai ölelés, ha igazi, a katarzis pillanata. És azért van rá szükség, mert körbe burkol bennünket az anyag. De egyetlen igazi ölelés sem valaki karjai között kezdődik. A szívben és a lélekben tárható fel mindenekelőtt.

Olyasmiről írok, aminek hiányát több, mint húsz évig megtűrtem életemben. Az ölelés fenoménjáról. Ezen időszak alatt is tisztában voltam azzal, hogy ez a mirákulum létezik; a környezetemben, a televízió képernyőjén, irodalmi kreációkban, számos esetben szemléltették mágikus legendáját. Mi több, félöleléseknek magam is részese voltam az első húsz évemben.
Félig átkarolni valakit nem technikában, sokkal inkább az érzelmek részéről értendő. Felmerül a kérdés; lehet-e átszellemülten megélni ezt a misztériumot, átadni magad teljességgel a másik ölelésének, ifjú fiatalkorodig? Általánosságban eddig a szakaszig tartanak az első jó baráti kapcsolódásokra tett kísérletek, tejfölösszájú kiforratlan szerelmek, melyekről akkoriban talán mind azt gondoljuk, életünk végéig tartanak, gyakorlatilag azonban, mind-mind csupán egy elillanó állomás; életfeladatunk és lelki érésünk serdülései. Akadnak kivételek ebben, a legtöbbünk életében mégis így van ez.
Korai ifjúságom elvesztésével kapcsolódási kísérleteim is érettebbé váltak. Vajon azért is lettek ezek a kapcsolatok egymáshoz közelibbek, mélyebbek, mert megtanultunk időközben ölelni merni? Emberként ehhez is kell bátorság, nem is kevés.

Kamaszkorig minden lét mozzanat egy megfejtésre váró talány. Igazán jól szeretni legtöbbünk egy életen át tanul, sokszor egyáltalán nem tudatosan. Ezért én a magam részéről, biztosan nem ölelhettem ifjú fiatalkoromig, csakis félig.
Pár nappal ezelőtt feltettem a kérdést pár kedves embernek. Kitől kaptátok életetek első ölelését? Sejtem, hogy ha az első csókra kérdeztem volna rá, a legtöbben rögvest pontosan reflektáltak volna. De nem ezt kérdeztem. Túlnyomó részben találgatni tudtak: „Szerintem édesanyám ölelt meg legelőször, amikor megszülettem.” Elsöprő többségben ezt a választ kaptam. Ennél pontosabban, csak az emlékezett, akit ténylegesen felnőttkorában öleltek meg először. Mert hasonlóan az én állapotomhoz, abban a családban sem volt soha ’divat’ ez a kifejezési forma.
Morbidnak tűnik; vannak olyan családok, ahol édesanyának, édesapának, no meg testvérnek nevezünk valakiket úgy, hogy se egymást, se minket nem ölelnek át soha. Noha, én ennek ellenére így nevezem őket, valamint így is érzek irányukba. Mert bizonyos, hogy véthetnék bármit, ott lennének mögöttem és velem abban a vétekben. Ezért is tudom, hogy az ölelés karok között, emberként, katarzis, nem kezdet. Ősbizalom pedig létezik szívvel és lélekkel, a bőr és a test szerepének mellőzésével is.
Mégis. Ha családtagok tudnak ekképpen el nem ölelni érzelmeket, ha ilyesféle családok közül kerül ki a következő nemzedék, ahol a mostanra szülő szerepbe érett korábbi gyermeklények megtanulták bevehetetlen akadálynak venni a szeretet és összetartozás ezen kifejezési formáját, akkor miféle veszély leselkedik a társadalom egészére nézve?

Egynéhány évtized után, emberek között tájékozódva, már azt is tudom, hogy ebben nem rendkívüli az én családom. Az, hogy valamennyivel a huszadik születésnapom után, a jelenleg is legjobb barátommal öleltük át egymást először, nem rendkívüli. Legalább megtörtént és megtörténik mind a mai napig. Azóta másokkal is.
Kevésbé jó hír, hogy amikor a fentebb említett kérdést feltettem, azt hiszem nem értették. Azt szerettem volna kérdezni, mikor volt az első igazi ölelésük. Nem azt, hogy mikor fogta körbe őket valaki úgy, hogy nem is emlékeznek.
Mióta átéltem az igazi ölelés misztériumát, már sokkal többször igénylem, mint ahányszor például csókját kívántam a szerelemnek. Talán nem is azért, mert ha ölelésről van szó, akkor egyáltalán nem csak a szerelem szabadna, hogy eszünkbe jusson. Inkább azért, mert az el nem ölelt ölelések, sokkal inkább fájnak, mint az el nem csókolt csókok. Hosszabb ideig fájnak. Véget nem érőn. Felfoghatatlan, mi akkora nagy akadálya, emberi létezésünk közben, megtételüknek. Amikor úgy van, hogy a lelkek efféle szertartásával, ezzel az egészségesen ösztönként ránk törő, liliputi tánccal engednénk bizonyos érzelmi köteléknek. Kétségtelenül fellelhetők jelenségek, melyeknek semmi köze matériához, mégis úgy érezzük, mintha ölelkeztünk volna. Nem a testemet ölelték át. A lelkemet érintették meg. Ilyen lehet, egy megfelelően fogalmazott, és alkalmas időhöz igazított, szó vagy tett, amely akár támogatásról, belénk vetett hitről, viszonzásról, pozitív visszacsatolásról vallomás. Az azonban, hogy emberi üzemelésünk közben az ölelésnek matériához is köze lehet, nem véletlen. Ugyanis, egy egész életen keresztül, az egymásba font karokat, semmi sem pótolhatja. Azért nem, mert egészségesen ennek akkor kéne következnie, legkésőbb akkor, amikor már minden készlet kiürült az igazán alkalmas szavakból és tettekből. Amikor szeretetünk kifejezéséhez már se szó, se tett, nem működtethető. Mert halandóságunkat teljességgel meghaladja e kihívás. Nem lehet mást tenni; belekapaszkodni a másik lelket körülvevő anyagba. Addig, amíg mindkét félnek jólesik. Egységet élni és érezni, amennyire emberként lehet.
Szavakból és tettekből, melyek alkalmasak, nincs olyan ember, ki ne fogyna ki, életében többször is. Olyan van, hogy azt hiszi, ez-az potenciális. Meg olyan, hogy oltári nagyot téved.

Ölelni kell, hogy közel kerüljek hozzád. Nincs hozzád közelebb se szó, se tett, se könny, se mosoly, se elismerés. De mindenekelőtt ezt kell felismerni; út hozzád nincs ennél közelebb. Nem azért, mert a pillanatban nem tudok jobbat tenni. Hanem, mert jobban szeretni ennél, jelen pillanatban, nem lehet.

Olykor egy ölelés minden, amit tehetünk. S legtöbbször a legjobb az lenne, amit tehetnénk.
Különféle társadalmi rendszerek eltérő normák közé rendszerezték, ha egyáltalán rendnek lehet az ilyet hívni, miképpen ölelhetünk. Itthon, egyrészről, sokszor az egyén szubjektív érzései szabályozzák mindezt. Nem mindenki képes felszabadultan bármiféle érintésre. A kivel kérdés mércéjéhez is minden egyes embernél, külön-külön fel kell nőni. Vagy inkább bele kell igazodni az adott mércébe. Másrészről, tudjuk, emberek között e világon rengeteg szerep és maszk foglal teret. S azért, mert nem érünk túl emberségben egy-egy szerepen, nem ölelni, kegyetlenül tud fájni. Meglehet, hogy az igaztalan és az igazságtalan, ami miatt leginkább görcsöl a szív. Igaztalan ez a sok társadalmi szerep, no meg a saját magunknak bonyolított élethelyzet, saját magunkkal szemben. És igazságtalan emberi mivoltunkkal átellenben is.
Habár amíg emberi természet működhet akármiben és akármilyen mértékben is csalfaként, súlyosabb esetben csalóként, ölelés is lehet tolakodó, kellemetlen, vagy szélhámos.

De én most azokról írok, melyek szívben és lélekből kezdenek ölelni, különösképp felhívva a figyelmet azokra a pótolhatatlan mulasztásokra, melyek innen kezdődnek, aztán meg csak úgy lógnak a levegőben, mintha két teljesen külön világ között rekedtek volna, mert nem öleljük őket el.
Hiányzik egy világ, ahol megölelni bárkit lehet. Ahol, ha én azt érzem, hogy a lelkem már ölel, a karom már minden további nélkül megteheti. Amitől senki sem viszolyog, s amely ölelésben hátsó szándékot senki nem él meg, és nem is keres. Mert alapvető emberi szükségként, mint ahogyan köszönni köszönünk egymásnak, amikor találkozunk, mindenki egyetértésben veszi ki saját felszabadult részét ebből a világból. Így és ebben növünk fel generációként, felnőttként, így válunk igazi barátokká, szülőkké, jól szerető emberi lényekké, mi magunk is.  
A világnak oda-vissza kellene változnia. Nem csupán az ölelést fogadók feszengésében. Az ölelők modorában is. Szándék nélkülivé kéne válni olyannyira, hogy eszébe se jusson szándékot keresni senkinek. Csak szeretlek. És ezért. Ennyi. Manapság ez a csak szeretlek az egyik legbonyolultabb kijelentés. Már nem is hallani szinte, hogy közrebocsátjuk. Még csak közre sem BOCSÁJTJUK.
Úgyhogy az a javaslatom, hunyjuk le szemünket. Ott van egy világ, ahol elölelhetjük az összes el nem ölelt ölelésünket. Ki hány Embert ölel itt?