Azt gondoltam, felnőttem, érett vagyok. Persze bizonyos értelemben – miután rájöttem, az érettség több részre osztható – igen. Vagyok egy szinten valahol, máshol pedig egy másik szinten.
Borzalmasan ingok több téren is. Talán hiányzik a stabilitás, aminek érzete szakadatlanul áramlik végig testemben. Minden, ami belőlem fakad: jó és rossz. Saját magunk vagyunk az ’Isten’ és a ’Sátán’.
Megajándékoztam magam tanító célzattal egy lehetőséggel. Egyelőre elviselhetetlen kínok között evickélek. Most lehet, azt gondolod, milyen hatalmas mese lesz ebből, de nem. Egy szimpla, egyszerű történetről folyik itt a szó, mely talán mégsem annyira egyszerű.
Pár hónapja választottuk ki egymást, mely hónapok során rájöttem, hogy a türelmem és a megértésem másokkal szemben igazán ingoványos talajon kószál. Mindenkinek szüksége van figyelemre. Egy viselkedészavaros, ragaszkodó élőlény pedig még több figyelmet igényel.
Őszintén, a lakásból alig merem kitenni a lábam, mert lelkifurdalásom lesz, hogy ott hagyom egyedül. Egész idő alatt aggódom, míg nem vagyok vele, hogy viselkedik, hogy van. Mérges leszek, ha valami rosszat csinál, s ettől megint csak lelkifurdalásom lesz, ha rászólok. Berögzült. Ezeket kell kiverni a fejemből, mert rossz, nagyon rossz. Őt is és saját magam is kínzom ezekkel. Őt összezavarja és boldogtalansággal tölti el, engem felemészt és szintén megfeszül a hangulatom. Akármennyire furán is hangzik, mindent megéreznek velünk kapcsolatban. Nemhiába is társ egy életen át. Azt mondják, a kutya akkor boldog, ha mi is azok vagyunk. Alkalmazkodik hozzánk, hiszen hűséges társ.
Sok mindentől elkezdtem félni. Leginkább magamtól. Felelősség. Vigyázni valakire nap mint nap. Vajon jól csinálom, amit csinálok? Szeret mellettem lenni? Megkap mindent, amire szüksége lehet? Kérdések milliói száguldoznak az elmémben egyfolytában.
Sokan azt gondolják, egy kutyával az élet öröm és boldogság, csak ebből áll ki minden napunk. Persze az, egy része. Ahogy minden, ez is több kisebb részből áll. Szüksége van nevelésre, mint egy gyermeknek, tanításra, hogy igazodjunk egymás életviteléhez. Orvoshoz kell vinni, ha beteg lesz. A napi rutin nem hiányozhat az életéből. Mindenhova nem tudom magammal vinni, ezért szükség van valakire, aki addig vigyáz rá. Etetni kell, mert magát nem tudja. Játszani kell vele, hogy meglegyen a napi teljes öröme, de a legfontosabb, megadni neki mindazt, amit ő is megad számunkra. Ez pedig a feltétel nélküli, önzetlen szeretet.
Azt gondolom, ez a részem is fejlesztésre szorul. Elképzelhető, sokszor túlgondolom, de azt hiszem, a teljes alapszituációt magát nem. Eltűnt a teljes mértékű spontaneitás az életemből, javarészt tervezni kell, de az sem mindig olyan egyszerű. Megváltozott az életem, mondhatom, ami hirtelen ért, bevallom. Viselkedési szokásaiból adódóan rengeteg örömöt okoz, egy igazi kis bohóc. Habár szavakkal nem tudja kifejezni, mit is szeretne mondani, de a tekintetével és cselekedeteivel mindig jelzi, mi jár éppen a fejében. Mikor ránézek, valami mérhetetlen melegség fog el. Amikor a kezembe adták, egy csöppség volt, elfért a pici testével a karjaimban. Sosem felejtem el, néztem őt boldogan, de közben az járt a fejemben, „mit fogok veled kezdeni?”.
Sokak számára talán érthetetlen lehet, amit itt elcsöpögtettem, de úgy gondolom, hogy nem ennyire egyszerű ez, ahogy azt gondoljuk. Mindazonáltal, amit eddig megtanultam, egy élet sem játékszer, ahogyan a növényeket is gondozni kell. Valamint igazán fontos dolgokat mutatott meg számomra: elfogadni a másikat úgy, ahogy teljes egészében elénk tárulkozik és hogy szeretni igazán melengető érzés.
