Úgy hittem abban, hogy most ez sikerül és végre megfogan a második gyermekem.
De nem.
Múltak a napok, hetek és hónapok és a teszt csak negatívat mutatott… Sírtam sokat. Akartam, nagyon akartam, de nem és nem. Tudtam, a szívem mélyén, hogy túl görcsösen akarom, és ez a gond. De nem tudtam az akaratom ellen tenni. Egyszerűen más sem járt a fejemben.
Akartam, hogy az én kicsike ( két éves) nyuszifülemnek legyen egy kistestvére.
Eltelt két év és úgy gondoltam munkába állok, és az majd segít elterelni a görcsös gondolatokat.
Fél év után egyik nap rosszul lettem. Szörnyű hányinger kerülgetett. És rögtön tudtam, ez az a nap, ez az-az érzés, erre vágytam és ez volt, amit úgy akartam (akartunk). Boldog voltam, mert újra elkezdtem játszani a gondolattal, hogy milyen lesz újra szülőnek lenni és boldogan babakocsival sétálni.
Olyan volt mind az első terhesség. Gyönyörűnek éreztem magam, boldog voltam, tudtam, hogy most ez más lesz, mert lesz neki egy nővérkéje és minden pillanatban segíteni fog neki. A nőgyógyászom megerősített benne: „igen ön gyermeket vár”.
Ezt akartam hallani.
Minden vizsgálaton voltam és minden rendben volt.
Úgy 18 hetesen már kezdtem előkaparászni a csajos babaruhákat. Már láttam a karjaim között és álmomban már ringattam karjaim között. Maga a gyönyörnek éreztem ezt az egész helyzetet.
Húsz hetes vizsgálatra mentünk. A férjem is bejöhetett a rendelőbe. Boldogan néztük a mi kicsi angyalkánkat és egyszer csak közölte az orvos, hogy valami gond van a vesékkel. Nem működnek.
Itt még nem fogtam fel.
Azt hittem álmodom és ez most nem is velem történik.
Orvostól-orvosig jártunk hetekig és mind ugyan azt mondta; nem lehet megtartani a babát.
De ha ki is hordom nem lesz életképes.
Innen, mint a lavina úgy haladtunk lefelé az iszapba, amiből nem lehet kimászni. Féltem, rettegtem és magamba fojtottam érzéseimet.
Mikor már hetek óta csak vizsgáltak és nem volt remény, az maga a pokol volt.
Az én nyuszifülem pedig mindig azt kérdezte: „anya te megint miért sírsz?”
Mit tudsz ilyenkor mondani? Mi a helyes válasz? Már ő is tudta, hogy lesz kistestvérkéje. Már ő is fogta a pocakom mikor megmozdult a kis pocaklakom. Már rengetegszer átbeszéltük, ha anya és a kistesó hazaér a kórházból, ő is megfoghatja és hogy ő mennyi puszikát ad a kistesójának. Ezek után nem tudtam, hogy hogyan is magyarázhatnánk el neki úgy, hogy a kis lelke ne sérüljön.
Mikor már tudtuk milyen döntést hozzunk akkor a férjemmel elkezdtük neki mondani: „tudod nyuszifül mikor te beteg vagy anya és apa elvisz a doktornénihez és kapsz orvosságot, hogy meggyógyulj. Anya és apa mostanában azért ment sokat a doktorbácsikhoz mert a kistesó beteg, de ő annyira pindurka, hogy neki nincs orvosság”. Úgy figyelt közben, kis okos tekintetével!  Ő nem sírt, elfogadta, hogy ez így történt. A hetedik hónapban voltam mikor megkaptam az időpontom, hogy egy hét múlva be kell feküdnöm a kórházba. Addig azt hiszem, fel sem fogtam, hogy ez valóság. Ott a kórházban, mikor elaltatták bennem a kis angyalkát, akkor mintha adott volna az élet egy pofont. Úgy éreztem, mintha a szívemet kiszakították volna a helyéből. Remegő lábak és kezek, elszorult torok, amin csak üvöltenél, de egy hang se jön ki, csak arra van erőd, hogy könnyeid potyogjanak. Zokogni sem tudsz.
EZ AZ IGAZI FÁJDALOM, AMI BELÜL MAR SZÉT.
Másnap reggel még éreztem a mozdulatait. Tudtam, hogy nem sikerült az altatás, de nem szóltam. Akartam még érezni, MERT CSAK PERCEINK VANNAK MÉG EGYÜTT. Talán még órák.
Mikor újra altattak, akkor tudtam, hogy ez már a vége. Innen már nem menekülhetek.
A doktornő a végén rám nézett, és csak nézett mélyen a szemembe. Nem szólt semmit csak lehajtotta a fejét. Ott már szavak se kellettek. Ebből értettem mindent.
Innen felgyorsult minden. Vittek a műtőbe, mert a magzatvizem is elfogyott.
A műtő előtt ott úgy éreztem, hogy nincs erőm. Csak az órát bámultam.
Mikor felfektettek, csak sírtam. Tudtam, hogy utolsó perceket töltjük együtt, még úgy is, ha az én kis angyalkám már nem él bennem. Műtét után, mikor felébredtem, szóltam, hogy látni akarom.
A folyosón egy nagy lepedőt gyűrötten tartó nővérre lettem figyelmes. Tudtam, hogy ő van benne.
A nővér ringatta a lepedőt.
Akkor tudtam, hogy ez már nem csak nekem nehéz. Ez a körülöttem lévőket is megviseli.
Mikor odahozták, úgy éreztem, fel birok ülni. Felemelkedtem, míg a nővérke kibugyolálta. És láttam őt most már; a mi kis angyalkánkat.
Gyönyörű volt, picike. Egy kilós volt a kis teste.
Gyorsan kiengedtek relatív a kórházból. Otthon akartam lenni, nem akartam semmi mással foglalkozni, csak az otthon váró gyermekemmel, aki sok erőt adott ahhoz, hogy ezt túléljük. Sok ismerősöm, ha panaszkodik gyermekükre, hogy milyen rossz és hogy már elege van belőle, mindig csak ennyit mondok: örülj, hogy egészségesen a világra hoztad!
Én eddig a pillanatig azt hittem, hogy mikor azt mondják, hogy csak legyen egészség, az olyan rutinból mondott mondat.
De most már értem a szavak és mondatok súlyát. Saját bőrömön tapasztaltam, hogy az életben vannak nehéz döntések, de ezzel együtt kell élni és el kell fogadni. Persze ez nem megy olyan könnyen, de idővel bele kell törődnünk, hogy mindenkinek van az életének egy olyan szakasza, ami úgy tűnik, mintha álom lett volna.