Nyitott konyhában lecsót főzni, és közben a kolibriket nézni, ahogy repkednek ide-oda a kertben, minden virágból nektárt szívva: hihetetlen érzés. December eleje volt, rövidnadrágban, trikóban csellengtünk, míg az itthoniak a fagyos napokkal küzdöttek. A karácsony szelleme átjárt itt is mindent, először sokkoló volt nyári menetfelszerelésben nézni a karácsonyi giccsekkel feldíszített pálmafákat. Csillogás, futkározó fények, Feliz Navidad (Boldog Karácsonyt) feliratok mindenhol, közben meg ömlik az emberről az izzadtság. A szállónktól 300 méterre már a tengerpart kezdődött, ezért ezt vettük először célba. Jó volt nézni a rengeteg furcsa, itthon ismeretlen madarat, ahogy a parton, vagy a vízben kutattak ennivaló után. Meglepődtem, amikor megláttam a hollókeselyűket, akik itt a galambok helyét töltik be. Nem félnek az emberektől, vígan bandáznak akkor is, ha közelebb megyünk hozzájuk. Az esti séták alkalmával a dagály után maradt csatornákban lépkedve kaptam a figyelmeztetést: óvatosan! A parton maradt kis tócsákban megbújó halakért a cápák előszeretettel úsztatják ki magukat a hullámokkal. Hááát, szeretném hazavinni a bokáimat is! – a csatornatúra hanyagolva volt onnantól.
Bárhová fordultam, mindenhol a nyüzsgő életet láttam. Mókus rohangált a tengerparton, lehullott gyümölcsöket vadászva, amitől aztán később kissé kótyagos fejjel próbált visszajutni az odujába. A tengerparton, úton – útfélen kis szellemrákok rohangásztak a lábunk alatt, de mivel félénk jószágok, nem nagyon tudtuk őket hosszú távon figyelni (erre azért később volt lehetőség). Rákok ezer fajtája, hol a homokból előbújva, hol a pálmafák ágai között meghúzva magukat, hol pedig a saját kis csigaházukat cipelve adtak okot a megállásra. Órákig el tudtam volna nézegetni ezeket a mókás kis lényeket, ahogyan komoly képpel bámulnak vissza rám. Gekkók, gyíkok minden kis lyukban, kíváncsian forgatták a fejüket, vagy éppen rohantak a sürgős dolgaik után, vívtak élet- halál harcot a nőstények figyelméért.
Különböző méretű banánfák virágzás közben- vagy már félig érett gyümölcsökkel várták, hogy az éhes szájakat jóllakassák. Minden robbanásszerű virágzásban volt, hibiszkuszok, orchideák, egyszerű kis útmenti virágok, terített asztalként szolgáltak a rengeteg lepkefajnak, amik fölöttük keringtek. Korhadó fatörzseken itthon szobanövényként tartott növények kúsztak, nem is hasonlítva a szobáinkban senyvedő rokonaikhoz. A tengerparti mangrove erdőkben bóklászva egy – egy kókuszpálma törte meg a fák sorát, nyurga törzsükkel ellenállva a hullámoknak. A hurrikán sokat kidöntött, kifordult gyökerekkel, kettétört törzzsel várták az új lakóikat, akik itt találnak menedéket.
A legnagyobb élmény mégis a Cahuita- nemzeti park volt. Egy sáv csak a tengerparton, de mintha oda gyűjtötték volna össze Costa Rica összes élőlényét. Bőgőmajmok unott pofával nézegettek lefelé az ágakról, arcukon álmos kifejezéssel vették tudomásul az emberi jelenlétet. A csuklyás-majmok a lábunk alatt rohangásztak, és – tolvaj hírükhöz híven –mindent elcsentek, amit csak ki tudtak kapni a figyelmetlen sétálók kezéből. A zsákmánnyal fel a fára, az egész család a kis tolvaj köré gyűlt, szakértő szemekkel vizsgálva, hogy vajon ehető – iható-e, vagy a „hagyjuk inkább” kategória a lopott áru. Zsivaj, visítások, csivitelés, ha valami finomabb falat akadt horogra, és nem tudtak megegyezni, hogy ki kapja a nagyobb részt. Mi pedig ott álltunk, és néztük a szemmagasságban zajló dolgokat, szurkolva, hogy aki megdolgozott a szajréért, annak is jusson valami finomság. Később a mangrove fák között pókmajmok csapata, a gyümölcsöket vizsgálta, melyik érett már annyira, hogy néhány harapás után eldobva másikat keressenek. Nem volt tanácsos a fák alatt állni, jól céloztak, néhány látogató fájdalmas kiáltásából ítélve.
Perezoso….. az egyik parkőr széles mosollyal az arcán futott vissza értünk….. Jó, de mi a fene az a perezoso???? Ven comigo, invitált minket a srác, mivel nagyon lelkes volt, hát követtük. Lajhár…. lajhár, mindenhol. A fákon pihentek, volt aki még csak a helyét kereste, volt aki már biztonságosan kapaszkodva az ágak között, vígan hortyogott. Apró szemekkel fürkészték, veszélyesek vagyunk- e, vagy sem. Úgy döntöttek: nem, folytatták az addigi tevékenységüket, kapaszkodtak, aludtak. A park vége felé belefutottunk a „kihelyezett” Schlegel-lándzsakígyóba. Ő amolyan kötelező látnivaló. Persze nem egy állatról van szó, de mivel kevésbé tart az emberektől, pár példányt lehet látni útközben a fák ágai köré csavarodva pihenni. A fák közötti mocsarasabb részeken kajmánok, krokodilok pihentek, éppen csak az orrukat kidugva a sötét léből. A nemzeti park végén pedig a csoda: Playa Blanca. Fehér part, nevéhez hűen hófehér homokkal, meseszerűen kék tengerrel. A hullámokat egy nagy csapat pelikán pihenésre használta, néha sirályok zavarták meg őket. A régi, összedőlt móló cölöpjein fregattmadarak ücsörögtek, a hímek vörös torokzacskója már messziről felismerhető volt.
Ez volt az utolsó nap Costa Ricán, másnap már a reptér forgataga várt, haza kellett jönni. Egyszer visszamegyek! Csodaország, rengeteg felfedezni valóval.
