Csillagfényes éjszaka van. A tenger morajlása szakadatlanul cseng a füledbe. A hullámok a sziklafalon megtörve, párafelhőbe burkolják a kilátást. Tarisznyarákok futnak versenyt a gyengébb hullámokkal, s apró ollóikkal felszedegetik a sziklafalon ragadt apró növénydarabokat. Egy későn érkező sirály vészjósló éneke beleolvad a sötétségbe. Mélyet lélegzel. Tüdődet kitölti a sós illat, a tenger érintése, a mélység óriásainak az éneke. Bárhol vagy, hallod őket. Az ének ott lejt táncot a csillagok közt. S egy ősi, egy kortalan dallam válaszol rá. Végtelenbe vesznek a csillagok. Szakadatlanul lángol a fényük. Hidegen, kéken, melegen s vörösen. Hányan s hányszor figyelték már őket, némán, hangosan, egyedül, tágra zárt szemekkel. Egy-egy pillanatra. Mikor megáll az idő körülötted, te is visszafogod zakatoló szíved dobbanását. Csak egy pillanat az egész, és ebben a pillanatban kitárul a mindenség. Feneketlen mélységeivel csalogat a tenger, s minden csepp a tengerben élettel teli. Mikor becsukod a szemed, a csillagok még fényesebben ragyognak fel, s a telihold palástot terít a tenger szívére. A dagály hullámai körbe ölelik a sziklát amin ülsz. Fújtatások, és sóhajok törnek a felszínre, mikor az üregekből száműzi a levegőt a tenger. Édes érintés, ahogy a lábadhoz ér gyengéden, az éjszakai szirén. Szemei, mint ragyogó csillagok lobbantanak lángra, s hagynak hamuvá égni. Majd egy hárpia jéghideg karma szántja fel arcod vonalát, de szárnyai védelmezőn ölelnek át, s taszítanak jeges rémületből a valóságba. Kinyitod szemed. A horizont felett lassan álomra bukik a narancssárgába öltözött hold. Aranysáv foglalja el az ezüst palástot, s engedi útjára képzeleted. A távolban hegyek törnek az égig, s belevesznek az éjszaka sóhajába. Fátyolfelhők takarják el a vágyat, hogy megérinthessék a csillagokat. Milyen ősi, milyen rég nyúlik vissza ez a lelket tépő kívánság. Hányszor nyújtjuk a kezünket az ég felé, hogy egy-egy hullócsillag halála a kezünkben érjen véget. S helyette, egy táncoló szentjánosbogár pislog bágyadtan. Elnémulva az idő forgatagában egy valamit keres mindenki. Mi a cél? A hullámnak van célja a lábaid előtt? Hisz látszólag semmit nem ad hozzá, vagy vesz el a parttól. S mégis. Lassan elveszi a szikla tartását, de cserébe életet ad. Szétmállhatnak az emlékek, elpereghet a homok az érintésétől, de egy apró csigaházat, vagy egy palackba zárt szellemet, bármikor a fövényen hagyhat. Hirtelen, mielőtt a hold utolsót int feléd, szélcsend kerekedik. A jeges fuvallat, mi hajadat borzolta, most tükörsimára fagyasztja a tengert. Kéken lángol fel az ég, s benne zölden törik ketté a láthatár. Repülő halak ugranak ki a vízből és maguk után neonkék cseppeket dob szét a tenger. Bevilágítják az éjszakát. Ahogy egyre több, és több alkalommal suhannak az ég felé, egyre több csillag elevenedik meg a víztükör felett. Mi a céljuk? Az első, vagy az utolsó gondolat lesz talán, ami ezt megválaszolja. Az első kérdés, amit valaha feltett az első értelmes lény? Vagy az utolsó lesz, a kérdésbe rejtett válasz, mikor úgy csukod be a szemed, hogy már nem nyílik erre a világra többé. Lesz benne elfogadás? Lesznek benne érintések? Lesz benne egy vágy? Vagy üres lesz, mint hófehér vászon a művész képzelete nélkül. Egy kéklő sáv formálódik, szabályosan, mint a sors vonala. Kéken izzik a tükörsima felszínen, s törik meg, egy ezüst cápa hátuszonyától megremegve. Mélyen sóhajtasz. Megtörik, mint a sorsok, ha keresztúthoz érnek. Ami kapcsolódott elválik, ami ismeretlen volt, most kapcsolódik. Egyszerű emberek lesznek különlegessé, s különlegesek zuhannak vissza a mélybe. Ennyi volt? Kérdezed magadtól. Hát a szempár, ami nem enged, a szempár, amit nem engedsz el, hova veszik el? Ismeretlen ismerős lesz egyszer mindenki, s benne az emlék is, csupán ismerős marad. Akkor, abban a pillanatban, mikor jegesen izzik a levegő, mikor a szavak már némán visszhangzanak, ott éled meg igazán a pillanatot. Van, hogy nem tudod, nem akarod észrevenni, nem csak a másikban, de önmagadban sem a különlegességet. A sziklának a tenger különleges talán? Naponta ugyanúgy történik minden, de egy picit mégsem. Naponta átcsap felette viharosan, jegesen, majd óvatosan simul hozzá. Szinte szerelmesen. Aki látja őket úgy sejti, hogy egymásba vesztek örökre. Különlegesek. Mindenki, a maga módján az. Van, aki barátra lel, s nem kereste, van ki szemekre, izzó, óceán mélységű szemekre, pedig nem vágyott rá. Hatalmas hullám közelít. Benne végtelenségével, a csillagok izzásával, az óceán éneke. Most is hallod. Mindig hallod. Roppant termete, átöleli a tenger mélységeit. Éneke, mint dallamos altató ébreszt fel szendergésedből. Álmokban születő, csillagokhoz simuló cet repül egyenesen felfelé. Testéről a vízcseppek úgy örvénylenek alá, s nyeli el a mélység, mint ahogy nyári záport issza magába a föld. Ez valami ősi, valami új. Valami valós, valami lehetetlen. Valami egyszerű, valami összetett. A pára az arcodba csapódik, ahogy hatalmas tüdejéből egyszerre fújja ki a levegőt. Belélegzed az óceánok, a csillagok, és az álmok illatát. Csillagtalan sötétség nyílik meg alattad. Nem ér le egyetlen csillag fénye sem. Se halandó, se örökéletű. Vannak mélységek, bennem, s benned, hová nem érnek le a csillagok fényei. Se tegnap, se holnap. De vannak pillanatok, mikor feldereng csillag nélkül is fény születik. Egy elveszett, gyenge kis fénylő pont, mely utat mutat. Nem az enyém, s nem a tiéd. Csak úgy létezik. A tenger morajlása felerősödik. Szemeidben a kéklő mélység mellé, szürke érintés vegyül. Mi a cél végül? Már nincs jelentősége. Kihunyó szemek lángjában, mikor utoljára izzik fel az élet, az utolsó gondolat nélküli pillanatban, majd meglesz a válasz. A tenger, mint egy hatalmas tükör terül el előtted. A vágyaidat, álmaidat, már felrepítették a csillagok közé. Ott bolyong egy ősi létben, a végtelenségben. Nézd, nézd a tükörképed. Benne találod mindazt a különleges izzást, amit van, hogy nem veszel észre, van hogy nem akarod tudni, hogy benned van, vagy egyszerűen elhitette a világ, hogy ami különleges, az valójában értéktelen. Pedig nem az. S mindezt megtalálod, ha csendben várod hogy tágra zárt szemed felnyíljon. Egyszer csak eltűnt a képzelet alkotta táj. Az éjszaka morajlása ölel át újra. Alant a mélység, az óceánok mélysége. Feletted az ég, és a felett egy ismeretlen világ. Porszemként élünk a világegyetem peremén. Szinte senkik nem vagyunk. Mégis, az üres porszemek, mind különleges lélekkel vannak megtöltve. Mélységeik az óceánok mélységeivel vetekszenek. S mily magasságok a részei? Esőáztatta falevelek közt, ha ajkak érnek össze, ha az éjszakában pillantások találkoznak, ha megvalósul, hogy egy századmásodpercre megálljon az idő, a magasságok ott folytatódnak. Időn, és téren keresztül, fenn a jeges csillagok örök izzásában.